Niitaabell Világa: Maggie Stiefvater: Blue Lily, Lily Blue

Fülszöveg:

Az álom veszélyes műfaj, ám az ébredés talán még veszélyesebb.

Blue Sargentnek szerencséje volt. Életében először olyan barátokra lelt, akikben megbízhat, akik nem vetik ki maguk közül. A hollófiúk befogadták őt, és jóban-rosszban kitartanak mellette.
A szerencsével azonban az a legnagyobb baj, hogy forgandó.
A barátaid elárulhatnak.
Az anyukád eltűnhet.
A látomásaid megtéveszthetnek.
A magabiztosságod meginoghat.

Körülbelül öt éve volt, mikor a kecskeméti Katona József Könyvtár gyönyörű folyosóit róva rábukkantam a Hollófiúk című könyvre. Akkor olvastam el az első részét a sorozatnak és akkor döntöttem el, hogy nem nyugszom addig, míg az összes kötet a polcomon nem lesz, olvasott állapotban. 2017-ben sikerült a teljes sorozatot beszereznem, ám az olvasások még akkor is várattak magukra. A tavalyi év során újra elővettem az első könyvet, majd idén a második és a harmadik került elolvasásra. Van egy kis, halvány esély rá, hogy a befejezés is még azelőtt sorra kerül nálam is, minthogy átlépnénk 2020 küszöbét, de nem vagyok benne oly biztos, mivel rengeteg történet vár még rám, amiket mindenféleképp sorra szeretnék keríteni december 31-ig.

Ezzel a sorozattal amúgy is csak komótosan vagyok képes haladni. Érdekes, mert mikor ránézek, mindig nagy kedvet kapok az olvasáshoz. A borítótervek gyönyörűek, imádom a gerincek egységességét, ahogy egymás mellett pihennek a polcon. Emellett érzem, ahogy Cabeswater kinyúlik a lapokról és a selymes levelek megsimogatják az én arcomat is. Mégis, mikor leveszek egy részt a polcról, felütöm, hamar rájövök, miért üres ez a vonzalom. Számomra már közel sem azt az élményt nyújtja, mint amiben az elején, az első rész elolvasása után reménykedtem. De egyelőre a harcot még nem adom fel, amíg van még olvasatlan kötet, addig megadom neki a teljes bizalmamat és várom, hogy hátha engem is kellőképp be tudna vonzani. Hát a Kék liliomnak sem sikerült.

A sorozat második része, az Álomrablók, bár kicsit túlhúzott lett, mégis sok élményt adott. Nagyon tetszettek a fordulatok, Szürke felbukkanása, az álmok valóra váltása és a rémálmok megtestesülése. Szó szerint a képzelet sem szabhat határt a fiúknak, hiszen van, hogy saját agyuk túlműködése hozza el a megoldandó helyzetek kulcsát. A történet vége adrenalintól túlfűtöttre sikerült, kétségbeeséssel és elhivatottsággal fűszerezve. Ez sokat emelt a szintjén és egy kis bizalomrózsát nyitott a mellkasomban, hogy továbbra is emelkedni látszik a történet. Sajnos, ezt a kis virágot hamar eltiporta a harmadik rész, ugyanis felütötte a fejét a középső-könyv szindróma. Ezt a fogalmat magam találtam ki, így nem csodálkoznék, ha nem lenne a számotokra ismerős. Mindössze annyit takar, hogy egy sorozat (elsősorban trilógia) esetén a középen elhelyezkedő kötetek inkább oldalhúzásnak tekinthetőek, mint szerves résznek. Gyengébb a többinél, elnyomott, kevesebb valós tartalommal bír. A Kék liliom esetén is így éreztem. Valójában nem nagyon haladunk sehova a történetben előre, nem születnek felfedezések, nagy tettek. Egy enyhe sodródás figyelhető meg, két lépés előre, majd egy vissza és ennyi. Sokkal többet vártam volna el. Azt hittem, itt már közelebb kerülünk a rejtély megoldásához, új ismereteket szerzünk, amik merően megváltoztatják az eddigi elképzeléseket, ehelyett totyogunk a mindennapok mocsarába. De még csak az idő múlását sem érzékelheti igazán az olvasó. Minden megállt négyszáz oldal erejéig. Az egész élet. Ez az érzés pedig nem volt rám jó hatással, egy kicsit sem.

Az elején még bizakodó voltam. Hittem benne, hogy Maura eltűnéséből, az öreg tudós színre lépéséből még születhetnek nagy tettek. Ezek nagyon jó alapok lettek volna, amikre bőven lehetett volna építkezni. Potenciál rejlik bennük és már száz forgatókönyv is kialakult a fejemben, hogyan lehetett volna a történetet feldobni. Sajnálom, hogy egyik sem valósult meg. A hitem maradék részét pedig a karakterekbe fektettem. Úgy gondoltam, itt az ideje, hogy nekiinduljon mindenkinél egy kis jellemfejlődés, kisebb-nagyobb gondolkodásbeli változások, amik az egyének előnyére szolgálnak. Hát, úgy néz ki, hogy ez a kívánságom sem válhatott valóra: egyedül Adam karaktere volt az, akinél megfigyelhetünk egy apró változást: felismeri, hogy a barátai segítő keze nem lenézésen alapul. Ennyi. Márpedig ez nagyon kevés. Itt is rengeteg esélyt láttam arra, hogy változzanak a felállások, hogy a fiúk közelebb kerüljenek egymáshoz és az olvasóhoz egyaránt, de sajnos inkább egyfajta elsodródás figyelhető meg. A fiúk nem azt ismerik fel, mennyire számíthatnak egymásra és milyen jó kis csapatot alkotnak, hanem inkább azt, hogy mennyire nem is ismerik egymást. Igazából a közöttük feszülő kapcsolati viszonyok sem váltak világosabbá. Különböző személyiségekkel rendelkeznek, amik nem tudnak egymás mellett nyugton meglenni, így nincs alapja a négyesfogatnak, főleg, mert ők sem tudják meghatározni, mi tartja őket össze. Még a saját személyiségükkel sincsenek kibékülve teljesen! Vegyük például Ganseyt: egy okos, finom, úriember, aki mások szerint sznob, önmaga szerint pedig csak egy véletlenül kivételes helyzetbe került fiú, aki nem is érti, hogy lehet mindenhova bejárása, miért ejtik ki sokan áhítattal a nevét, hiszen semmit nem tett ezért. Véleményem szerint egyetlen beszólást sem ejt meg, sőt, még csak félreértelmezni sem lehet a mondatait. Mindig kedves, de nem álszent karakter, aki beleszületett a jóba és túl buta ahhoz, hogy ezt felismerje. Alapvetőnek vesz sok dolgot, amit a középosztálybelieknek nem az. Ennyiről van szó. Még mindig rá van függve erre az egész témára, bár már felüti a fejét egy kis érzelem is Blue irányába. Azt nem mondanám, hogy romantikus kapcsolat fűződik közöttük, mert néhány értelmetlen telefonhívás még nem váltja meg a világot… de beszélhetnék a többiekről is. Ronan egyedül az, aki továbbra is rendelkezik célokkal, aki logikusan gondolkodik és akinek egyáltalán van saját személyisége. Noah is már csak csupán árnyéka önmagának, szinte teljesen háttérbe is van szorítva. Mint statiszta lebeg a többiek mögött, pedig mindenki oda és vissza van érte… Érdekes, hogy ez nem látszik.

A történet lezárása környékén ismét felszívta magát a szerző, és az eddigieket meghazudtolva pár fordulatot azért megalkotott. A végén voltak benne klassznak nevezhető elemek, bár szinte egyiknek sem derül ki, mi értelme, haszna van. Ezt sajnálom, mert ok-okozati összefüggés nélkül csak egymásra dobált gondolathalmaznak hat az egész. Az utolsó jelenetek megint megadják azt a kis löketet, ami miatt a folytatást az olvasó még szeretné kézbe venni, úgy érzi általa, hogy még nincs minden veszve. Bár már nem reménykedek grandiózus zárásban. Sőt, engem már az is boldoggá tenne, ha az utolsó könyvnek lenne valamilyen íve, ami mentén haladnának az események, ne csak ködös, végtelenbe vesző sodródás jellemezné. Sajnálom, hogy a Kék liliom ennyire alul teljesített az eddigi részekhez képest.

Ez volt az ötödik könyv, amit a szerzőtől olvastam és mostmár rá kellett jönnöm, hogy mennyire nem egy hullámhosszon mozgunk. A rajongóktól elnézést kérek, de véleményem szerint Maggie Stiefvater, noha írni tud, mert az igényes fogalmazás, szép metaforák jelenléte kétséget nem ismer, de történetet alkotni képtelen. Még csak azt sem mondanám, hogy a fantáziája hiányos lenne, mert jó ötletek születnek meg a fejében, csak ezeket nem tudja használni. A Kék liliomnál a legszembetűnőbbek a hiányosságai: a történetnek se eleje se vége, csak úgy lebeg a semmiben. A karakterek között abszolút nincs összhang, mindenki külön utakon jár, nem indokolt az együttműködésük. Még csak igazán barátoknak sem lehet őket nevezni, inkább csak a megszokások rabjai. Régóta vannak ebben a felállásban, hogy a srácok jóban vannak egymással és ez kényelmes, nincs értelme szerintük váltani. Ronan-en kívül nincsenek céljaik, konkrét terveik, csak állnak egyhelyben és várják, hogy történjen valami. Néha elgondolkodnak egymáson és a nyomozás különböző frázisain, de akkor sem jutnak semmire. Blue is immáron kezdi nálam kihúzni a gyufát. Eddig azt hittem, hogy legalább az ő karaktere egyedinek mondható, mivel minden szempontból különbözik a fiúktól, de rá kellett jönnöm, hogy benne sincs lélek. És nem csak a karakterek laposak, hanem a történet is. Sajnálom, mert úgy éreztem, az alapfelállásban nagy potenciál van, de mégis minden megy a süllyesztőbe. A szerző nem ura a saját képzeteinek. Nem ragadja magához az irányítást.

Még egy kötet van hátra, a Hollókirály. Nem hiszem, hogy meglepetést fog okozni - az eddigi ismereteimből kiindulva -, de megadom neki az esélyt majd a későbbiekben. Hátha ott végre lélek is lesz a lapokon.

"– Nektek halállistátok is van? – vágott közbe Ronan. – Ez nagyon durva! Én is rajta vagyok?

– Néha azt kívánom, bárcsak rajta lennél – felelte Blue."

"A magány ellentétére nincs jó kifejezés. Az együttlét vagy az elégedettség talán megfelelő alternatíva lenne, de az a tény, hogy e két szó egymástól független meghatározással bír, jól mutatja, miért nem lehet tökéletesen körülírni a magány állapotát. Nem puszta egyedüllét, sem társtalanság, sem elhagyatottság, bár ezek mindegyikét magába foglalhatja.

A magány azt jelenti, hogy kívülálló vagy. Hogy más vagy. Kirekesztett."

"Kellemes bizsergést érzett, azt a fajta elégedettséget, ami egy szépen elrendezett könyvespolc láttán szokta elfogni."