Niitaabell Világa: Michel Bussi: Fekete vízililiomok

Fülszöveg:

Adott egy kivételesen tehetséges, tizenegy éves festőpalánta kislány, egy szédítően vonzó tanítónő és egy bagolyszemű, idős hölgy, aki mindent tud és mindent lát, a helyszín pedig a Claude Monet-nak oly kedves, normandiai falu, Giverny.

Az Epte folyó partján találnak rá Jérôme Morval helybéli szemész holttestére. A férfit meggyilkolták. Laurenç Sérénac, a toulouse-i rendőrakadémián frissen végzett nyomozó veszi kezébe az ügyet: a szép tanítónő, Stéphanie férjét tartja első számú gyanúsítottnak.

Egyedül az idős hölgy ismeri az igazságot, ő kalauzolja elbeszélőként az olvasót. De vajon milyen igazságra gondol? Hiszen a híres festménysorozat, a Vízililiomok tükörképeiben is összemosódik múlt és jelen, újraélednek gyilkosságok és szenvedélyek…

Bussi regénye is olyan, mint egy lenyűgöző, impresszionista festmény, melynek minden részlete felkelti a kíváncsiságunkat. Apránként fedezzük fel a hol élesen megrajzolt, hol halványan derengő színfoltok mögött rejtőző szereplőket. De ne feledjük: egy kép üzenete akkor tárul fel előttünk, ha kellő távolságból szemléljük a remekművet…

Noha úgy tartom magamról, hogy a nehezen befolyásolható emberek közé tartozom, lassacskán el kell ismernem, hogy ez a kijelentés nem állja meg a helyét az élet minden területén. Főleg nem a könyvek tekintetében. Az én fejemet is könnyen elcsavarja egy hangzatos cím és a jó marketing. Mivel szinte minden könyv felé érdeklődve fordulok, így nem nehéz az én vonatkoztatásomban átbillenteni a mérleg nyelvét a vágyakozás irányába. Nem volt ez most sem másként Michel Bussi Fekete vízililiomok című művénél sem. A kiadó számomra már elég nagy referenciaértékkel bír, hogy külön figyelmet szenteljek az általuk kiadott könyveknek, de ha még több felületen is elhintik, mennyire érdemes figyelni egy-egy kiadványukra, sőt, szinte lesből támadva veti rám magát egy-egy jól megfogalmazott vagy épp látványos reklám, még hamarabb megvehető vagyok.

A fekete vízililiomok borítóterve vitathatatlanul vonzza a tekintetet. Gyönyörű, mesterien megtervezett, a háttér lágy fodrozása és a szirmok határozott vonalai szinte térbe hozzák a képet. A besorolási kategóriája is teljesen optimális a számomra, a krimiket most amúgy is kifejezetten előnyben részesítem, így vitathatatlan tény volt, hogy amint lehetőségem adódik rá, el fogom olvasni. Nos, ez a megjelenést követő pár hónapon belül meg is történt és meg kell mondjam, nem éppen arra számítottam, mint amit nyújtani tud.

A történet a festői szépségű Givernyben játszódik. Ez egy francia kis falu, mely sosem emelkedett volna ki a köztudatból, ha Monet, a híres festő nem itt élte volna le a sors által neki szánt idő nagy részét és ne itt alkotott volna hóbortosan, szinte megszállott módon, mellyel nem csak a helység külső megjelenését bélyegezte meg sok száz év erejére, hanem az ott lakók életét is. A falu szinte, mint egy kiállítási tárgy létezik, turisták tömege keresi fel minden évben, hogy megcsodálják a takaros kis utcákat, a szántóföldeken katonás sorban álló búzaszálakat és természetesen Monet csinos házát és káprázatos udvarát. Ebben a festői környezetben ismerheti meg az olvasó három generáció egy-egy tagját, kiknek tizenhárom napjáról szóló történetét keretbe foglalja két gyilkossági eset. S kezdetét veszi egy rövid, ám egyben mégiscsak hosszúnak mondható utazás, ahol a jelen eseményei a múlt gondolataival keveredve alkotnak szoros egységet, míg végül az olvasó számára már nem a gyilkos személye körüli rejtély lesz fontos, hanem a női lelkek és sorsok átalakulása.

Vitathatatlan, hogy a maga nemében ez egy pazar alkotás. A szerző nem csak leírja a festői szépségű környezetet, hanem úgy adja át az olvasó számára ezt a csodálatos impresszionista művet, hogy annak szívdobbanásnyi hangját hallani, szerteágazó színeit látni lehet. Szinte magunk is a kép részévé válunk, mintha egy festmény elevenedne meg előttünk, körül venne és magába fogadna mindenkit, aki a könyv sorait olvassa. A táj részletességét oly mértékben képes átadni a szerző, hogy érezzük a virágok illatát, halljuk az általános zsivajt, amit az emberek egymásra halmozott mondanivalójának összessége tesz ki és halljuk a talpunk alatt megcsikorduló, sokszáz éve koptatott macskakő hangját is. Kell hozzá egyfajta lelkület, nyugodt és egyben nyitott gondolkodásmód, hogy képessé váljunk ennek a befogadására, de akik képes rá, azoknak nagy élményben lehet részük. Monet egész vízililiomok sorozata megelevenedik a lapokon, mind a több száz alkotás, mely a világ különböző pontjain vannak immáron elszórva. A művészi lelkülettel megáldott emberek Mekkája lehet ez az alkotás.

El kell ismernem a szépségét is, ugyanakkor azt is, hogy magam nem erősítem jelenlétemmel az előbb említett tábort. Nekem sosem volt érzésem a különböző művészeti irányokhoz. Rajzolás, festészet, szobrászat sosem kötötte le a figyelmem, még csak muzikális alkatnak sem mondanám magam. Az én lényegi megtestesülésem a különböző táncokban teljesedett ki. Ezek után érthető, hogy engem ez a könyv nem tudott igazán bevonzani. Számomra egy olyan világot mutatott meg, aminek én sosem leszek része, de ezt egy percig sem bánom. Ugyanakkor ahogy minden embert végighallgatok, úgy ennek a történetnek is megadtam az esélyt, hiszen hányszor találkozunk az életben teljesen más lelkülettel bíró emberekkel, akiket végül tartósan mellénk sodor az élet és szoros barátság szövődik az évek során és hány könyv kerül a kezünkbe, amik első ránézésre kívül állnak a komfortzónánk határain, majd pozitív meglepetést okoznak. Szóval bár én nem léptem be egyetlen Monet festménybe sem, megálltam előttük és mint külső szemlélő megcsodáltam, a saját szempontjaim alapján megvizsgáltam.

Az elején még engem is elvarázsolt a részletes tájleírás, ahogy az idős hölgy szinte láthatatlanul ballag az utcákon, minden lépésért megküzdve és érzékletesen bemutatja a környezetét. Aztán egy idő után ez egyre jobban kezdett frusztrálni. Véleményem szerint túlságosan is ki lett részletezve a táj festői szépsége és a falu bája, valamint a történelmi vonatkoztatásában rejlő eleganciája. Az utolsó oldalig színek egész kavalkádja jelenik meg a lapokon, érzékletesen kitérve a legkisebb részletre. Pontosan úgy, ahogy gondolataim szerint egy festményt is elemeznek a szakemberek. Minden ecsetvonás történetét megjelenítette az író, ami számomra igencsak soknak bizonyult. Ugyanakkor ezt még képes lettem volna elfogadni, ha nem megy a történet rovására.

Mindenhol úgy van feltüntetve, reklámozva, mint a legsikeresebb krimi, detektívregény. Nos, itt látszódik, hogy attól még, hogy holttestek bukkannak fel egy könyvben és történik valamiféle nyomozás is, nem húzható rá mindenre ez a két kategória. Ha lecsupaszítva, tényállásokban szemléljük a történetet, akkor való igaz, hogy megtalálhatóak benne a fontos aspektusok, de gyakorlatilag a történet bár szervesen szól a felderítési fázisokról is, mégsem ezt helyezi központi elembe, hanem Fanette, Stéphenie és az idős asszony sorsát, kinek nevét is elég sokáig homály fedi. Nem lenne ezzel probléma, ha nem megint egy téves reklámfogásról beszélnénk, egy hamis figyelemkelteltésről, ami által a kívánt célcsoport megváltozik és többségében nem a megfelelő emberekhez jut el. Sajnálom, hogy a mai világban már fontosabbnak bizonyulnak az eladási adatok, mint az, hogy minden kiadott regény azokat az embereket szólítsa meg, akiknek tényleg szükségük van rájuk, akiket a maguk valójában ki tudnak kapcsolni és gondolatébresztő hatással lehetnek rájuk.

Tehát a történet egyik fonala a nyomozás, amit az összefüggések teljes hiánya jellemez. Mondhatni, sokkal reálisabb képet alkot, mint egy jól megírt krimi, hiszen a valóságban is sokkal gyakoribb, hogy nem látják meg a bizonyítékok közötti kapcsolatokat, minthogy grandiózus felderítést hajtsanak végre. Bár ez utóbbihoz kell egy jól megszervezett, nagyobb volumennel rendelkező eset is. Ebben a könyvben egy általános, ámbár minden kegyetlenséget magába foglaló emberi gyarlóság jelenik meg. A rendőrök megpróbálják a bizonyítékokat összegezni, kapcsolatokat keresni közöttük és kisebb-nagyobb sikereket el is érnek, ám bennem nagy hiányérzet maradt a regény végére érve, noha mindenre fény derül.

El kell ismernem, hogy bár nem került a lelkemhez közel a könyv, az eddig leírtak még nem szegték volna végérvényesen kedvemet. Ezt maga a szerző intézte el a sokak által nagy volumen jelzővel illetett csavarral. Az alapötletben rejtőzik potenciál, ám a megvalósítása nem megfelelő. A regény több ponton is elcsúszik, ami miatt egymásnak ellentmondó események keletkeznek és a hitelessége odalesz. A meghatározott időintervallum és az elkövetett tettek sem állják meg a helyüket. Sajnálom, de ha tényszerűen megvizsgáljuk, akkor észrevehető, hogy minden fejezet úgy lett megírva, mintha egy idősek otthonában élő hölgy elvesző gondolatai között próbálnánk biztos talajt keríteni a talpunk alá. Képtelenség. Ennél jobban a témába nem szeretnék belemenni, mivel azáltal a regény fő fordulópontját is elárulnám, s akkor hova lenne a maradék élvezet is? Legyen elég annyi, hogy sokkal nagyobb átgondolást igényelt volna még.

Ez a könyv teljes mértékben egy festmény. A lapokról árad a festék erőteljes, semmivel össze nem téveszthető illata és az olvasó szeme előtt a legélénkebb színek bomlanak ki. Ugyanúgy, ahogy a versekbe, a képekbe is gyakorta többet vélnek belemagyarázni, mint amit valójában magába foglal. Az ember kivetíti rá saját élethelyzetét és aszerint, önmagának megfelelően értelmezi azt amit látni, hallani, olvasni vél. Úgy gondolom, pontosan ez figyelhető meg Michel Bussi könyve esetén is. A szerző a saját Monet kompozícióját jeleníti meg a lapokon.

Különleges hangvételű regény, amely a művészlelkű olvasók számára okozhat megfelelő minőségű kikapcsolódást. Nem csak a képek követik az impresszionista stílusirányzatot, hanem maga a falu és az ott lakók is. Nagy, lendületes ecsetvonásokkal felrajzolt történetvezetés jellemzi, megkötött határok nélküli szárnyalás. S talán pont ez okozza azt, hogy végül nem vezet konkrét irányba. Véleményem szerint nem nevezhető irodalmi szempontból tetőfoknak és csattanónak egy olyan fordulat, ami a megfelelő ábrázolási módok elhagyásából fakad, még abban az esetben sem, ha a szerző tudatosan tartja homályban az olvasót.
Enyhén csalódott vagyok a történetet illetően. Nem nyújtotta azt az áttörést, amiben reménykedtem és nem helyezte előtérbe azokat az elemeket, amelyekkel hirdetik. Festői történet, semmi több. Számomra túl sok volt a művészettudományi leírás, hiszen Monet teljes életét végigköveti. Túltelítődtem tőle.

"Tudod, Fanette, az életben csak két-három olyan alkalom adódik, amelyet semmiféleképpen nem szabad elhalasztani. Ezen áll vagy bukik az élet, szépségem! Több lehetőség nincs."

"Egy nő nem hagy el börtönbe zárt férfit. Csakis szabad férfit hagyhat el."

"Kis Fanette-em, a zseni bosszantja azokat, akik nem rendelkeznek különleges tehát szinte mindenkit. A zsenialitás eltávolít azoktól, akiket szeretsz, és féltékenységet szül a többiekben."