Niitaabell Világa: Sally Rooney: Normális emberek

Fülszöveg:

Bámulatos és bölcs fejlődésregény, egy magasfeszültséggel lesújtó első szerelem története.

Az iskolában Connell és Marianne szinte kerülik egymást. Connell igazi közösségi ember, az iskolai focicsapat sztárja, Marianne magányos, büszke és visszahúzódó lány. Amikor Connell elmegy a Marianne-ék házában dolgozó édesanyjáért, különös, megmásíthatatlan kapcsolat jön létre a két tinédzser között, amelyet eltökélten titkolnak.

Érettségi után mindketten az ország legjobb egyetemére, a dublini Trinity College-ba kerülnek ösztöndíjasként. Az egyetemi évek alatt sem sodródnak el egymástól, összetett kapcsolatukban ellentmondásos helyzeteket szül a vonzalmaik és a lehetőségeik közt feszülő különbség.

Sally Rooney szűkszavú, visszafogott prózájában briliáns pszichológiai érzékkel, olykor kegyetlen, máskor gyengédebb jelenetekben mutatja be a vidéki kisvárosból származó, eltérő vagyoni helyzetű két fiatal társadalmi beágyazottságát, családi hátterét és baráti körét.

A Kult könyvek iránt érzett szenvedélyem egy új szintre emelt. Általuk nyitottabb és érdeklődőbb lettem a világ dolgaira. Már nem elégszem meg egy lanyha romantikus történettel, sokkal inkább a mély érzéssel átitatott, életszerűbb, de mégis komikus emberi kapcsolatok vonzanak. Ezért is váltam abban a pillanatban szinte megszállottá, mikor először jött velem szembe a Normális emberek. Zsigereimet megragadva húzott és húzott maga felé, egészen addig míg sikerült beszereznem. Ez nyár elején volt. Azóta a polcomon ragadt, várva sorára, amely most, ősszel érkezett el. Nagyon érdekelt már, ugyan miért ekkora siker külföldön ez a kötet. Gondolatban már az egekig magasztaltam. Egyfajta átfordulást vártam tőle, hogy megértsem, mi rejlik az emberi lélek kétségbeeséssel átitatott mélyén. Úgy gondoltam, hogy ezen történet elolvasása után felvilágosult leszek, szinte új emberként látok napvilágot másnap.

Nos, lehet, hogy magas elvárásokat állítottam fel tudat alatt, de mindez a sok reklámnak köszönhető. Mindenhol az jött velem szemben, hogy kozmikus ereje van, én pedig balga, szépen bedőltem a kecsegtető szavaknak. A polcomra előbb vagy utóbb enélkül is felkerült volna, ám ha nem lett volna ekkora hype körötte, valószínűleg nem érezném úgy, hogy kevés kis kuporgatott pénzemet értelmesebben is el tudtam volna költeni. Úgy érzem, ez már elegendő előre történő utalás a részemről arra vonatkozólag, hogy mennyire értetlenül állok Sally Rooney piedesztálra emelt történetéhez.

Az elején még elég bizakodó voltam. Van két tinédzser, egyik menő, de középosztálybeli, másik szinte számkivetett, de gazdag. Nos, közöttük kialakul valamiféle viszony, amit nem címkéznek fel. Egyedül a négy fal között találnak önmagukra, együtt képesek levetkőzni azokat a normákat, amiket az általános környezetük aggat rájuk. Emiatt úgymondva kétféle élet alakul ki: egyszer játsszák az együtt töltött időbe tartozó szerepüket, máshol pedig úgy tekintenek egymásra, mintha nem is ismernék a másikat. A fiú, Connell nem akarja, hogy bárki is tudomást szerezzen erről a kapcsolatnak sem nevezhető érzelmi hálóról, amit a lánnyal együtt szőtt, mert fél a közmegítélési reakciótól. Ez sajnálatos, ám gyakoribb, mint gondolnánk. Már itt felmerült bennem a kérdés, hogy vajon mi az, amit normálisnak tekintünk, és vajon miért érzünk ilyen beteges vágyat arra, hogy mindenki elfogadjon minket? Miért váltogatjuk az arcunk előtt a maszkokat, ahhoz mérten, hogy épp más szerint miként kéne reagálni az adott helyzetben? Miért nem merik az emberek legtöbbször önmagukat adni, kiállni a sorból? Miért számít mindenkinek más véleménye, és végül: miért aszerint próbál élni, amit úgy gondol, hogy más kíván meg tőle?

Mint látjátok, sok gondolatom támadt a könyv első felét tekintve. Nyitott elmével álltam felé, hátha az olvasottak alapján megtalálom a válaszokat is, amiket keresek. Bővíteni szerettem volna ismereteimet mind az emberi lát rejtelmeiről, mind a közösségi szellem káros erejéről. Aztán azt vettem észre, hogy a kérdéseim sorra homályosulnak el mindenféle magyarázat nélkül. Mikor az utolsónak fénye is kihunyt bennem, egyedül találtam magam a kiábrándultságból fakadó érzéseimmel. Mert ez a kötet nem hozta el számomra még csak megközelítőleg sem azt, ami miatt sikerkönyvként reklámozzák. Nem adott a számomra szinte semmit, de még csak arra sem volt képes, hogy elvegyen belőlem valamit. Éreztem, hogy megpróbál engem is bevonni a maga kis konzervéletébe, de sajnálom: én személyiségem annál sokkal erősebb, hogy egy ilyen lagymatag érintésre reagáljak.

Az író nagyot szeretett volna alkotni. Ez biztos. Épp ezért adott olyan egyedi mozzanatokat a történetének, mind az időben való, változó mértékű előreugrás. Próbált csak bizonyos szeleteket kiragadni, azáltal átadni az egész ötletet, ami megszületett a fejében, és képtelen volt belátni, hogy ez hamvába holt ötlet, ha a köztes időt is ábrázolni akarja. Borzalmasan frusztrált, hogy előreugrik a történet mondjuk három hónapot, hogy egy kávézóban találják a szereplők magukat, ám ahelyett, hogy az ottani eseményeket figyelhetnénk meg, a kimaradt időszakot eleveníti fel a szerző. Ennek abszolút semmi értelmét nem láttam. Cikázott, mintha előre akarna tekinteni, de folyton csak a múltban élne. Ez nem egy irányba haladó magatartási forma, pusztán a saját bizonytalansága elevenedett meg a könyv lapjain. A másik egyedisége pedig a gondolatjelek hiánya. A párbeszédeket új sorba helyezte el, csupán lehagyta a rá utaló jeleket. Kétségkívül, hogy a végére magaménak tekintettem ezt a fajta megjelentetési formát, viszont nem találtam meg mögötte, hogy mi értelme van. Nem éreztem az indíttatást. Egyedül csak az jutott eszembe, hogy ezzel is a szerző arra próbál utalni, hogy a szereplői a normális megfogalmazáson kívül esnek a saját elképzelésük szerint, így ezzel is erre próbált ráerősíteni. Ugyanakkor én a szereplőit abszolút átlagosnak tituláltam, emberi problémákkal, akik csak önmaguk számára nem tudják elfogadni, hogy márpedig nem különlegesek se jó se rossz értelembe véve, így nem éreztem magaménak ezt a megvalósítási formát.

Mert mégis, mi az, ami a könyvben megjelenik? A teljesen átlagos történet: két sérült lélek, aki nem találja a helyét a nagyvilágban. Ki ne érezte volna már magát elveszettnek? Minden ember életében eljön az a szakasz, amikor úgy érzik, sehova sem tartozik igazán, bizonytalanná válik a jelenét vagy épp a jövőjét illetően. Előfordul. Van, akinél gyakrabban, másoknál ritkán, de mindenkiben ott van ez a bizonytalanság, a hovatartozási vágy és megfelelési kényszer. A legtöbben egy idő után valamilyen úton-módon rájönnek, miként tudják egyenesbe hozni magukat és újra megtalálják a nyugalmi állapotot, amire már tudnak építkezni. Nos, Connell és Marianne nem ez a kategória. Ők elsüllyednek a saját kétes érzéseik között és görcsösen kapaszkodnak egymásba, miközben kézzel-lábbal kapálódzva próbálják a másikat eltaszítani önmaguktól. Egyikük számára sem egészséges ez a kapcsolatnak sem nevezhető kontaktus, mégis azt veszik észre, hogy rendre egymás mellett kötnek ki. Miért? Pusztán azért, mert egyikük sem ismeri fel, hogy lépniük kellene. Vagy jobbra, vagy balra, teljesen mindegy melyik irányba, akár sétálva, futva vagy éppen cigánykereket hányva, teljesen mindegy, de meg kellene ragadniuk a saját életfonalukat és egy erőteljes mozdulattal megrángatni. Ennyi. Ezt egyikőjük sem képes megtenni. Lehettek volna egy pár, akik boldogan éltek volna egymás mellett, kiállva a másik személyiségéért. Élhettek volna külön is, meghúzva a határokat, új célokat megfogalmazva. De nem. Benne ragadnak ebbe a se veled, se nélküled kapcsolatba, ami mást se tesz velük, csak rombol. Persze, vannak külső tényezők, lelki gyötrődések, amik nem engedik kitörni őket ebből a szöggel kivert mókuskerékből, de igazából meg sem próbálják. S pont ezért nem tekintem ezt a könyvet semmilyen értelemben építő vagy romboló jellegűnek. Mert nincs benne semmi, ami előreviheti az olvasó személyiségét. Elfogadom, hogy mások szerint zseniális, mély töltettel rendelkező műalkotás, ami megváltoztatta az életüket. Örülök, hogyha más megtalálta benne azt, amit én is szerettem volna kapni. De ugyanakkor azt is kérem, hogy mások is fogadják el az én véleményemet, miszerint az olyan habitusú emberek számára, mint amilyen én is vagyok, ez a könyv nem több felesleges időtöltésnél.

Dübörög a szívem a mellkasomban. Fizikailag érzem, ahogy az előtte feszülő húsnak csapódik, majd onnan visszapattan. Ki akar törni a keretei közül. Nem meghatottságában. Nem érzelmi túltöltöttségében. Csupán azért, mert érzi, hogy az agyam is lüktet, közös táncot járnak, együtt ropják csalódott, felháborodott, megtévesztett litániájukat.

Ez a könyv számomra semmi nem volt. Nem indult magas szintről, de még azt sem tudta kellőképp tartani. A két karakter nem tudott hozzám közel kerülni, de még csak távolra sem szökkentek. Végig ugyanott és ugyanabban a pozícióban ácsorogtak, mint amiben először megpillantottam őket. Egy új nézőpontot, lelki megértést vártam ettől az olvasmánytól, de semmit nem kaptam. Nem tett sehova egy lépést sem. Most itt ülök a kanapén, ugyanabban a pozícióban, amiben elkezdtem a könyvet olvasni. Magam sem lettem általa sem több, sem kevesebb. Még csak üressé sem váltam a hatására. Minden ugyanúgy maradt, mint pár órával ezelőtt, mikor nekikezdtem. Csak az idő nem állt meg. A napok telnek, a percek szaladnak, én pedig megragadtam egy könyv miatt. Sajnálom a rá szánt időt. Ha legalább egy új gondolatot adott volna, ha egy kis empátiát, dühöt vagy tudom is én… akár félelmet kicsikart volna belőlem. De semmi.

Vannak könyvek, amik nem összeegyeztethetőek a személyiségemmel. Sajnálom, hogy a Normális emberek is közéjük tartozik. De legfőképp azt bánom, hogy nem mondhatom meg a karaktereknek, hogy ők is ugyanolyan normálisak, mint bárki más, akármennyire is hiszik magukat különbözőnek, akármennyire is úgy hiszik, nem tudnak beilleszkedni a társadalomba. Emberi gyengeség. Gyarlóság. Semmi több. Ugyanaz, ami mindenkiben jelen van valamilyen módon.

"Arra mindig könnyű ürügyet találni, hogy miért ne tegyünk meg valamit."

"A körülményeket nem tudjuk megváltoztatni, de azt igen, ahogyan a körülményekre reagál."

"Sőt inkább úgy érezte, mintha a személyisége saját magától függetlenül létezne, mintha mások véleménye formálná, nem pedig ő maga hozná létre."

"Erőt ad neki, hogy képes szavakba önteni egy élményt, mintha üvegbe zárná, hogy az aztán többé sose tudjon teljesen megszabadulni tőle."

"Sosem gondolta, hogy ő méltó arra, hogy bárki szeresse. De most új élete lett, ez az első pillanata, sok év elteltével is azt fogja gondolni, igen, ez volt az, amikor elkezdődött az életem."

"… mindenki úgy tesz, mintha nem venné észre, hogy társas viszonyaik hierarchiába rendeződnek, ahol bizonyos emberek felül vannak, egyesek valahol középtájon taszigálják egymást, mások pedig alulra szorultak."