Niitaabell Világa: Alex Michaelides: Néma tanú

Fülszöveg:

A Néma tanú sokkoló pszichológiai thriller egy nőről, aki meggyilkolja a férjét, és egy terapeutáról, aki rögeszmésen kutatja indítékait…

Alicia Berenson élete látszólag tökéletes: híres festőnő, aki feleségül ment egy jó nevű divatfotóshoz. Nagyszerű házban él, amelynek hatalmas ablakai egy parkra néznek London egyik legfelkapottabb negyedében. Egyik este férje, Gabriel későn tér haza a fotózásról, Alicia ötször arcon lövi, aztán mindörökre elnémul.

Vonakodása bármiféle magyarázattal szemben olyan titokká növeszti tettét, amely megragadja a nagyközönség figyelmét, és hírhedtté teszi személyét. Képeinek ára az egekbe szárnyal. Őt, a néma beteget a nyilvánosság és a bulvárlapok elől a The Grove-ba, egy észak-londoni törvényszéki orvostani intézetbe zárják.

Theo Faber, a bűnügyi pszichoterapeuta jó ideje vár a lehetőségre, hogy vele dolgozhasson. Elszántsága, hogy szóra bírja páciensét, és felfedje a titkot, miért lőtte le a férjét, saját indítékainak labirintusába vezeti… Olyan igazságot kutat, amely azzal fenyeget, hogy őt magát is felemészti.

Mint a legtöbb könyvvásárlónak, nekem is nagyon számít, hogy az aktuális történet milyen köntösbe van csomagolva. Ezzel nem azt mondom, hogy mások ajánlása után nem olvasok olyat, aminek a borítója nem ragadott meg, de ha csupán a saját benyomásaimra alapozok, igenis nagyban befolyásolja a döntéseimet a külső megjelenési forma. Mégiscsak vizuális úton tudja felkelteni elsősorban az ember kíváncsiságát.

Ha csak a külsőt nézzük, Alex Michaelides könyve már akkor is megvett magának. A borítón szereplő nő fényképe, kit egy fóliával választottak el a világ többi részétől, miközben a szájrészt teljes mértékben leszakították… megdöbbentően erős. A címével erősen összecseng és összhangot teremt. Néma tanú. Nem mondanám erre a borítóra azt, hogy szép lenne, de nem is ez a célja. Én úgy gondolom, sokkal inkább az emberi kíváncsiságra hat, mint a túlidealizáltságra. Mindenesetre az én figyelmemet nagyon felkeltette, így mikor a Dream Válogatás havi nyereményjátékán én is a szerencsések között voltam, rögvest beválogattam ezt a kötetet is a kért könyvek közé. Nem engedtem, hogy sokat álljon a polcomon olvasatlanul, mert akárhányszor felé néztem, mindig éreztem magamban az erős vágyat, hogy felderítsem a történetet. Szóval hamar kézbe vettem és elég volt egy teljes nap, hogy a végére is érjek.

A beszerzési és olvasási idő között maximum egy hónap telt el, mégis ennyi idő elég volt ahhoz, hogy a moly.hu oldalon a százaléka nagyot zuhanjon. Ez egy apró riadalomra adott számomra okot. Úgy döntöttem, nem nézem meg előre az értékeléseket, nem olvasom el, ki-mit nehezményez a történet kapcsán. Tartottam tőle, hogy akaratlanul is befolyásolná a saját véleményemet, ezért inkább tiszta lapot adtam neki és hagytam, hadd töltsék ki a saját gondolataim. Utólag úgy gondolom ez volt a helyes lépés a részemről, mert így maximálisan tudtam értékelni a szemem előtt lejátszódó eseményeket.

Ez a könyv nem a klasszikus értelembe vett pszichológiai thriller. Noha rendelkezik a gyilkossággal és az ahhoz vezető út ismertetésével, ez mégsem a szokványos módon történik. Jelen esetben amikor a történet elkezdődik, a szóban forgó eset immáron hat éve megtörtént: hat év telt el azóta, hogy Alicia Berenson kegyetlen brutalitással megölte a férjét. Ezután a híres festő pályafutása megszakadt, örök némaságba burkolózott és egy intézményben éli mindennapjait. Ide érkezik a még lelkesedéssel telt Theo Farber, aki fejébe veszi, hogy megszólaltatja a nőt és kideríti, mi történt vele valójában. A pszichoterapeuta minden követ megmozgat, mások és saját határait is túllépi, hogy a kép ki tudjon tisztulni. De vajon mit talál majd a ködbe burkolódzó némaságban?

Az alapfeltevést roppant izgalmasnak találtam. Nem találkoztam még olyan történettel, ahol a terapeuta meséli el a kezeltje életét. Legalábbis az én fejemben ez a kép alakult ki az előzetes szemlélet során, hiszen Alicia nem szólal meg, így kicsit megilletődve tapasztaltam, hogy valójában nem is erről van szó. Theo Sherlock Holmes-nak képzeli magát és úgy mászik bele ismeretlen személyek életébe, mintha joga lenne hozzá. Ez engem egy bizonyos szinten zavart. Olyan érzést keltett bennem, mintha tévútra szeretné vinni a szerző a történetet, hiszen egy terapeuta dolga a személyen keresztül történő okfejtés, nem a magánéletébe való kutakodás általi megismerés, hiszen így a bizalom kiépülésére egyáltalán nincs lehetőség. Ezt nagyon sérelmeztem. Emellett volt bennem egy olyan érzet, hogy a szerző nem igazán tudja, mit is foglal magában ez a szakma. Nem csak a rossz megközelítés miatt, hanem mert Theo szinte függőként viseltetik Alicia irányába, amit egy szakember sem engedhet meg magának. Bár erre a későbbiekben az olvasó megkapja a szükségszerű és elfogadható magyarázatot, akkor sem tartom megfelelőnek, hogy ennek semmi következménye nem volt. A könyvben leírt intézményvezetés a valóságba egyáltalán nem átültethető, így az egész történet alapköveit rengeti meg.

Ugyanakkor a hibái ellenére is azon kaptam magam, hogy megszállott módon olvasom. Végig számon tartottam magamban, melyek azok az attitűdök, amik nem megfelelőek, mégsem nehezteltem emiatt a történetre. Mindenféleképpen pontot szerettem volna tenni a történet végére, egyszerűen tudni akartam, hogy valójában mi rejlik a háttérben. Olvasás közben, bár felállítottam magamban pár tézist, nem született meg bennem a valós megoldás, az teljes meglepetésként ért. Egy „AHA” élményben volt részem, mikor a kis kobakomban, én csak a felfedés előtti pár oldalon állt össze a kép. Úgy gondolom, ez a fordulat bár sejthető - mivel sehogy sem akar az utolsó pontig összeállni a teljes montázs -, kis mértékben kitalálható, még akkor is, ha nekem nem sikerült. Ez pedig abból fakadóan gondolom, hogy ez a megoldási módszer mostanában igencsak felkapott lett. Egy hónapon belül másodszor találkozom vele, (s ha jobban belegondolok több más jellemző is megjelenik a másik könyvben is, tehát igencsak hasonlóak, mint például a festészet, a krimi jelleg és még sorolhatnám...), csak ott ezt a megoldást végtelenül nehezményeztem. Itt bár formailag azonos, megjelenítési és történetszövési szempontból kicsit más, így kevésbé érzem átverve magam. Inkább ez a kellemes, „na most becsaptál, de majd legközelebb” érzés munkálkodik bennem. Úgy érzem, ebben a történetben ez teljességgel elfogadható. A könyvet, amelyre hivatkozok pedig tudatosan nem nevezem nevén, hogy ezzel se áruljam el még véletlen se a csavart azok számára, akik valamelyiket olvasták, a másikat meg még csak tervezik.

Érdemes még pár szót ejteni a könyvben megjelenő betegségekről. Mivel a történet egy szanatóriumban játszódik, így elkerülhetetlen, hogy ne találkozzunk benne többféle mentális problémával. Természetesen a legérdekesebb Alicia némasága, de véleményem szerint kiemelésre érdemes maga Theo is. A legelején bevallja, hogy csak és kizárólag azért tévedt erre az életpályára, mert maga is nagy problémákkal küzd, amelyek a gyermekkori tapasztalatokból fakadnak. Érdekes belegondolni, hogy egy sérült ember választja hivatásaként a sérült emberek segítését, miközben a saját problémáját sem tudja még ennyi év után sem helyén kezelni. Ebből is jól látszódik, mennyivel könnyebb más emberek életében megtalálni a fényt, a kiutat, semmint a sajátunkban, mivel ahhoz szembe kellene nézni a régóta dédelgetett félelmeinkkel, amely emberpróbáló feladat. Tehát Theo a fiatalként elszenvedett bántalmazások áldozata, legyen ez testi vagy lelki eredetű, teljesen mindegy. A szerző kis léptékekben felhívja az olvasó figyelmét arra, hogy mekkora kihatással van az egész létezésünkre, anyagi formánkra a legkorábban megszerzett tapasztalatok és a felnőtté válás fázisának léptékei. Bizonyított tény, hogy a fiatalkori lelki sérüléseket egy életen át magukkal viszik az emberek, hiszen kihatásukkal van a személyiségükre, átformálja a jellemüket.

Ez a történet a valóságban egyáltalán nem létezhetne. Már az intézmény felépítésében és szabályrendszerében megbukott a teljes sztori. Ha egy terapeuta így viselkedne, azonnalival mondanának fel neki. Nem viselkedhet Sherlock Holmes módjára, nem randalírozhat éjszaka az utcákon I’m Batman felkiáltással. És mégis, a belső elégedetlenkedő hangom csak suttogva mert kiabálni, mert egyszerűen annyira élveztem ezt a könyvet olvasni, hogy nem érdekeltek az őrültségei, a lehetetlen megvalósításai. Egyszerűen csak tudni akartam, miért némult el a tanú és hogy vajon tényleg ő e a keresett gyilkos. Mi történhetett hat éve, ami mindössze egy festményt és csendet vont maga után. Alex Michaelides története végtelenül olvasmányos. A lapok csak úgy pörögtek a kezeimben. Párom meg is kérdezte, hogy olvasom is, vagy csak lapozok, mert két felnézés között legalább hetven oldal telt el. Nem tudom megragadni, mivel kötött le ennyire, azon kívül, hogy végig fenntartotta a kíváncsiságomat. Ez az első olyan könyv, amire azt kell mondjam, hogy bár hemzseg a logikai buktatóktól, körvonalas a kialakítása, nincs meg a kellő háttértartalom, de mégis megérte elolvasni, mert tökéletesen kikapcsolt és magával rántott a történet, olyannyira, hogy képtelen voltam letenni. Első könyvnek nagyon jó volt. Remélem, hogy a szerző még fog alkotni és azok is lefordításra kerülnek, mert látom benne a potenciált. Csupán egy kis csiszolásra, útmutatásra és rengeteg gyakorlásra van szüksége.

"Csak a gyávák árulják el azokat, akik szeretik őket."

"Aki nem azonosult önmagával, azt egész életében szorongások gyötrik."

"Fura, milyen hamar sikerül alkalmazkodni a zárt osztályok különös világához. Az ember egyre inkább hozzászokik az őrültséghez, és nem csupán a másokéhoz, hanem a magáéhoz is. Valamennyien bolondok vagyunk, csak ki-ki a maga módján."