Fülszöveg:
Elf és Yoli nővérek.
Elf világhírű zongorista, elbűvölő, gazdag, boldog házasságban él – és meg akar halni.
Yoli elvált, összetört, vicces, mindig más ágyában köt ki, miközben az igazi szerelmet keresi – és kétségbeesetten meg akarja menteni a nővérét.
Mikor Elf a legutóbbi öngyilkossági kísérlete miatt hetekre kórházba kerül az újabb turnéja előtt, sem húga, sem szerető férje, Nic nem tudják, mit is tegyenek, versenyt futnak az idővel. Visszahozhatják-e még időben az életbe? Számít-e egyáltalán bármit is a családi szeretet és a közös élmények?
Miriam Toews regénye egyszerre humoros és érzelmekkel teli, finom és felkavaró, szórakoztató és elgondolkodtató mű a szeretet határairól és az elképzelhetetlen kihívásokról, amikor a gyermekkor a felelősségek új, felnőtt országává válik.
Mióta a kortárs szépirodalom kitárta kapuit az elmémben, nincs megállás. Sorra veszem az ígéretesnek tűnő világirodalmi alkotásokat, melyek felkeltik az érdeklődésemet valamilyen módon. Miriam Toews könyvére véletlen bukkantam rá. Nem olyan régen jelent meg, de olyan csendben érkezett el hazánkba, mint egy őszi szellő által fújt tollpihe. Gyanútlanul böngésztem a kedvenc könyves oldalaim egyikét, mikor először megpillantottam. A címe azonnal megragadott: Minden kis nyamvadt bánatom. Csak ültem és a képernyőre tekintve elvesztem a gondolataim örvényében. Ez az egyszerű kis szószerkezet erőteljes mozgásra bírta a lelkem, mert bár csak négy szó, nyolc szótag, mégis egy egész univerzum lapul benne. A világ összes érzése megbújik a hanglejtésekben. Az egész életet összefoglalja. Egyszerre hangzik komoly intelemként és elbagatellizált kijelentésként.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, mire feleszméltem révületemből. Mivel ily mértékben megszólított, nem volt kétségem afelől, hogy be fogom szerezni előbb vagy utóbb. Nagy reményeket fűztem hozzá, egyszerre világmegrengető és felejthető témákat vártam, amik által új nézőpontok alakulnak ki bennem. Egy keserédes ajándékra számítottam. Egy tüskébe csomagolt trüffelre. Valamire, ami összetör bennem valamit, hogy a porból új formát alkosson. Lehet, hogy túl nagyok voltak az elvárásaim?
A történet egyszerűsége fordított arányosságban a tartalom mélységeivel. Ha csak az eseményeket szemléljük, érzelmektől lecsupaszított formában, akkor láthatóvá válik, hogy ezen a háromszáz oldalon nem sok minden történik. De ha ehhez hozzáadjuk a szereplőkben lakozó gondolatokat, máris egy komplex, súlyos mondanivalóval bíró regényt kapunk. Tehát itt is látszik, hogy egy könyv nem csupán akkor adhat az olvasónak új élményeket, ha pezsgő vérük hajtja a szereplőket újabb és újabb kalandok felé. Nem minden az akció.
Elf, a fiatal, tehetséges zongoraművész csodálatos élettel rendelkezik. Azzal foglalkozik, amit a legjobban szeret, világszinten elismerik munkásságát. Otthon egy szerető férj várja, aki a sok eltelt év és az átélt események ellenére sem rengett meg egy pillanatra sem. Családja is mindig támogatta, még akkor is, ha ez ellen kellett, hogy mondjanak a közösségük irányelveinek. Az önmegvalósítására tett kísérleteit mindenki bizalommal szemlélte, majd mosolyogva húzták ki a hátukat a sikereit tekintve. Ennél tökéletesebb élete nem is lehetne. Vagy mégis? Elf erős depresszióval küzd, többször is megpróbálkozott véget vetni az életének. Eddig mindig volt, aki azonnal tudott intézkedni, ezáltal az olvasó is épp a kórházi ágyon fekvő alakját pillanthatja meg először. Az emberekben jogosan merül fel ilyenkor a kérdés: hogyan lehet valaki depressziós, ha minden csodálatos az életében? Más küzd, hajtja a boldogságát, a sikert és úgy érzi, egy lépést nem jut előre, mégsem támadnak a fejében öngyilkossággal kapcsolatos gondolatok. Erre tökéletes példa Elf húga, Yoli. Két gyereke van, két különböző apától. Egymás mellett több férfi ágyában is megfordul, míg keresi önmagát és a boldogságát. A szó legmélyebb értelmében is csak átlagos.
A depresszió nagyon komoly dolog, ám mivel eléggé megfoghatatlan, így sokan csak legyintenek rá. Úgy gondolják, hogy az embernek nincs jobb dolga, csak hisztizik, hogy mindenki rájuk figyeljen. De nem veszik számításba, hogy ez egy mentális probléma. Vannak, akik mély fájdalmat éreznek, hiányzik belőlük az alapvető élni akarás vágya és bármit tesznek, akárhogy próbálkoznak, nem fognak egyik reggel sem úgy felkelni, hogy jaj, de szép napra virradtunk, ezentúl a legkisebb csodáját is meglátom a világnak és élvezni fogom az összes megtett lépést. Ez nem így működik. A depresszió nehéz téma, amivel kapcsolatban érdemes az emberek szemét felnyitni, hogy észrevegyék a jeleket, ha épp egy közeli ismerősük is érintett. Éppen ezért ragadott meg ez a könyv ahogy elmerültem a sorok között felcsendülő melankolikus dallamban. Úgy gondoltam, hogy ez tényleg tartalmazni fogja minden kis nyamvadt bánatát az emberiségnek, ezáltal közelebb hozhatják a megértéshez és a későbbiekben az elfogadáshoz az olvasókat. Ám ez nem így történt.
Az első dolog, ami roppant mód zavart, az maga az írásstílus volt. A könyv nem a klasszikus felépítéssel, hanem beépített dialektussokkal dolgozik. Ez mostanában igencsak felkapott lett, elhagyják a gondolatjeleket és beépítik a leírások közé a szóban elhangzott szavakat is. Van, akinek csak így működik a története - például Jón Kalman Stefánsson mesteri szinten űzi ezt a típust, sokkal több érzelmet jelenít meg általa és új értelmezést ad a mondanivalójának. Ugyanakkor több írónál is úgy tűnik, mintha csak divatból fogalmaznának így. Ez esetben sem éreztem indokoltnak, sőt, jól még csak sikeresnek sem a megvalósítást. Borzalmasan nehézzé tette az olvasást. Emiatt magas szintű odafigyelést igényelt, teljes néma környezetet, százszázalékos koncentrációt, de még így is pár laponként mindig akadt néhány párbeszéd, amit újra vissza kellett olvasnom, mert elsőre nem tudtam értelmezni. Ezek után nem csoda, hogy nem került hozzám közel a történet, nem tudtam átérezni a benne rejlő gondolatok mélységeit. Amúgy sem volt oly mértékben a segítségemre. Ez a téma nagyon érzékeny, és a szerző is inkább kerülgette, semmint feltárta volna a háttértartalmakat és az esetleges válaszreakciókat. Elf fájdalmának csak a felszínét látjuk: a kórházi ágyon, magába roskadva ülő, testén késmarta sebekkel élni nem akaró nőt. Nagyon ritkán kapunk valós betekintést a gondolataiba, igazán a szerző nem is ismerteti meg velünk, mi működteti. Az utolsó pontig idegen marad az olvasó számára, ezáltal csak egy tragikus sors bontakozik ki a sorok közül, egy szánalmat és együttérzést kiváltó személy, de pont olyan, mint bármely más ismeretlen, akit meglátunk, mikor egy kórházi folyosón végig sétálva bepillantunk pár nyitott ajtón. Ellenben múltbéli események egész sorozata kel életre Yoli fejében, visszaemlékezve a régi idők szellemére, mikor minden teljesen más volt, gyermekfejjel másként értelmezte a dolgokat. A könyv nagy részét az ő anekdotái és a jelenben való gyötrődése teszi ki. Jó testvér akar lenni, a világon a legjobb, de nem tudja eldönteni, hogy ezt a címet akkor nyerhetné-e el, ha segítene a testvérének, vagy inkább akkor, hogyha megakadályozná a halálba vezető táncát. Lelkét szétszaggatja ez a kettősség. Mindenkit megtépázna. A szerző ezen részt sikeresen átadja az olvasó számára, ám úgy éreztem, ez még bőven nem éri el azt a szintet, ami elvárható lett volna. Kevésnek és felszínesnek éreztem a megjelenő témákat. Nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet.
Számomra a történetet a tetőpont utáni levezetés mentette meg. Ebben a félszáz oldalban találtam meg annak a felszínét, amit kerestem. A szerző nem hagyta a cselekményszálat a levegőben lógva, hanem megfelelő időt biztosított a lényegi rész elültetésének, ezáltal esélyt adva a történtek feldolgozására, mind a szereplők, mind az olvasó részéről. Az itt szerzett érzeteket fogom magammal vinni a továbbiakban, ezeknek magjait sikerült elültetnem a saját termőföldemben.
Nem tudom eldönteni, hogy ez a történet, mi célból született meg. Nem néztem utána, hogy a szerző a saját életéből merített-e, vagy minden szava csak a képzelete szüleménye, igazából ez egyáltalán nem is számít. A könyv pont úgy bánt a depresszióval, ahogy az emberek többsége: tudatában van, hogy létezik egy ilyen betegség, de szeretné elkerülni a vele való érintkezést, amennyire csak lehet. Véleményem szerint nem derült ki igazán, milyen gondolatok, érzések jelennek meg Elfben, honnan ered a motiváció és élni akarás hiánya, vagy egyáltalán mit is jelent ez pontosan, hogyan lehet elképzelni. Számomra ez nehéz, mivel bennem csak úgy pezseg a tettvágy és mindig arra panaszkodok, milyen kevés órából áll egy nap, több időre lenne szükségem. Azt hittem, hogy e könyv segít majd átérezni, mi zajlik le egy depressziós ember lelkében, hogy kicsit jobban megérthessem, de ehelyett csak azt láttam, milyen súlyos terheket ró a környezetére, a szeretteire, meddig terjed egy ember tűrőképessége. Ez a része is fontos, hiszen ez egyik fél számára sem könnyű helyzet, de számítottam valamiféle megvilágosodásra, tanácsra, amit be lehetne építeni a tudásomba. Yoli belső harcai engem is megmozgattak, próbáltam magam is felvenni a gondolatai ritmusát és vele együtt vettem számba pro és kontra érveket a tisztánlátás reményében. De mindez megmaradt spekuláció szinten, nem emelkedett át a saját lelkembe.
A Minden kis nyamvadt bánatom című könyvnek megvan a maga keserédes hangulata. A háttérben hallható a melankolikus dallam, ami végig kíséri a teljes történetet, ám számomra hiányoztak belőle az impulzív felütések. Ha klasszikus formában lett volna megalkotva, gyanítom, hogy jobban átéreztem volna a helyzeteket és erősebb körvonalat kaptak volna az érzelmi határok, valamint tartalmilag is erősebb hatást gyakorolt volna rám. Ugyanakkor el kell ismernem, hogy bár közel sem hozta el számomra azt a megvilágosodást, amire számítottam, mégiscsak megmozgatta a lelkem. A teljes regényt darabokra bontottam magamban, megforgattam, ízlelgettem, honnan tudnék még egy kis háttérinformációt kicsalni. Egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam, de mégis hiányérzetem maradt.
"Az vagyok, amit más emberek akarnak. Az vagyok, aminek a gyerekeim akarnak. Az vagyok, aminek anyám akar. Az vagyok, aminek te akarsz. Mit szeretnél, mi legyek? Nem kellene ahhoz életben lennünk, hogy kitaláljuk, mik vagyunk?"
"Hát nem vicces, mondja, hogy minden másodpercet, minden percet, minden napot, hónapot, évet számontartunk, néven tudunk nevezni, miközben az idő, vagy az élet, annyira formátlan, megfoghatatlan, bizonytalan?"
"De akkor mi a civilizált társadalom alapja? A könyvtárak, válaszolta Elf."
"Mert ahhoz, hogy túléljünk valamit, először tudnunk kell, mi az, amit túlélünk."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése