Niitaabell Világa: Riley Sager: Akarsz velem játszani?

Fülszöveg:

A LÁNY ÁLLÍTJA, HOGY ÁRTATLAN.
DE EGYSZER MINDENKINEK SZABAD HAZUDNI.

Emma első nyári tábora volt, messze a szüleitől. Három új barátnőre talált. Nevettek, úsztak, kirándultak, játszottak. És megtanulta tőlük játék közben azt is, hogyan kell hazudni. Aztán a barátnők egy éjszaka örökre eltűntek az erdőben. Emma évekkel később, immár felnőttként nevelőtanári munkát vállal a régi táborban. Itt az ideje, hogy leszámoljon a múlt kísérteteivel. De tényleg olyan jó ötlet visszatérni a tragédia színhelyére? Mert lehet, hogy Emma ártatlansága a legigazabb az összes hazugság közül.

Alakul a krimi maratonom. Noha az előző hónapokban, félévben ez a témakör véletlen háttérbe szorult, most úgy néz ki behozom a saját magam igényeihez mért lemaradásomat. Szeptemberben is több bűnügyi regény fordult meg nálam és ez októberben sem fog változni: a hónapban ezen a mostanin kívül még legalább kettőt tervezek elolvasni.

Az októbert Riley Sager Akarsz velem játszani? című könyvével nyitottam meg. Az írótól már olvastam, tavalyelőtt decemberben, mikor a Lettero kiadó által kis hazánkba is eljutott a Három lány címet viselő története. Bár a könyv közepén éreztem egyfajta mélypontot, a végére egy olyan meglepő csavarral megáldott sztori kerekedett ki belőle, ami meggyőzött a szerző munkásságát illetően. Kreatív és jó alapokkal dolgozik, mindössze az átkötő elemeken, a felderítési fázison kell egy kicsit még csiszolnia. Mikor meghallottam, hogy érkezik a következő regénye, úgy döntöttem, amint időm engedi, el fogom olvasni, hogy lássam, változott-e valamit a stílusa, ragaszkodik-e még az általa megalkotott felépítéshez. Mindig is foglalkoztattak a szerzői életutak, amennyiben azok a könyvek lapjairól leszűrhető tapasztalat által adják meg a szükséges információt, semmint interneten, bulvárlapokat böngészve magát az embert felderíteni. Engem sosem az érdekelt, hogyan és miként él, sokkal inkább az, mi lakozik a lelkében. Két kötetből még nem lehet messzemenő tanulságot levonni, de mégis úgy gondolom, Riley Sager megtalálta magának a saját írói pályáját, amire ráállva magabiztosan képes alkotni.

A könyv címe és a borítója együttesen, nagyon hamar beindította a fantáziámat. Roppant figyelemfelkeltő. Az ember a kérdésre gondolkodás nélkül rávágja, hogy persze, vágjunk bele! Én is így tettem, ezáltal hirtelen egy komor, sötét, terpentin szagú erdőben találtam magam. A könyv főszereplője, Emma épp első kiállítását ünnepli. A természeti tájkép sorozata nagy sikert arat. Mindenki a felszínt látja, a fények és színek játékát, ám Emma bárhová néz, három lányt lát, akiket egy táborban ismert meg, majd ott, a fák között veszítette el őket. Eltűntek és soha nem találták meg egyikőjüket sem. Egy potenciális vásárlóban egy rég elfeledett ismerősre bukkan: Franny-re, a tábor vezetőjére. Az események hirtelen fordulatot vesznek és Emma egy szempillantás alatt újra a Fülemüle táborban találja magát, ahol egymással dacol a jelen és a 15 évvel ezelőtti múlt.

Az alapkoncepció nagyon érdekes: adott egy művész, aki gyerekkorában egy nagy traumát élt át. 13 évesen elveszít három olyan embert, aki számára nagyon fontos volt és ez örökre rányomja a lelkére a bélyeget, meghatározza az egész életét. Emma bátor döntést hoz, mikor úgy dönt, visszatér a helyszínre, hogy leszámoljon a múlt démonjaival, ám azzal nem számolt, hogy nem csak ő dédelgeti a régi idők érzéseit, hanem másokban is ott visszhangzik az a borzalmas nyári eset.

A könyv első harmada egyfajta alapozásnak tekinthető. Megismerjük a főszereplőt minden lelki sérelmével együtt, majd a további szereplők is felbukkannak. Ezután a ködből kibontakozik a helyszín is. Amint ezeket a szerző ismertette, megindul egy apró nyomozás Emma részéről. Szeretne rájönni, mi történt a lányokkal oly régen. Miközben halad előre az úton, újabb váratlan események történnek, majd elérkezünk az utolsó részhez, ahol meglepő fordulatok sorát vonultatja fel a szerző. Ha így, tényszerűen szemléljük, akkor láthatóvá válik, hogy a regény felépítése azonos az előző könyvével. Ez számomra örömteli eseménynek számított, hiszen úgy vélem, a megfelelő keretek között volt minden attitűd kezelve. Érződik az igényesség, az írási frázis előtti tervezés. Ez nem egy összecsapott történet, hanem egy megfontolt, többször átforgatott könyv, ami tudatosan lett megalkotva. Na, ez az, amire nagy szükség lenne a mostani könyvpiacon! Az utóbbi időben kézbe vett könyveknél hiányolom a gyakorlatiasságot.

A helyszínválasztást meglepőnek találtam. Egy felnőtt regénye helyszíne nem szokott egy gyermekeknek szánt tábor lenni, s mivel ez egy még szűz területnek mondható irodalmi szempontból, sok potenciál rejlik benne, melyek közül a szerző sokat ki is használ. A táborokra jellemző vegyes összetétel mellett a tűz mellett elsuttogott történetek is szerepet kapnak, amely visszarepített saját gyerekkorom élményei közé is. Ugyanakkor egy dolgot nem vett figyelembe, aminek hiányossága túl sok következményt vonna reális helyzetben maga után: a tábor nem egy elkerített területen van és nincsen meg a szükséges számú felügyelő sem. A foglalkozások, bár menetrendszerűek, mégis túl nagy bennük a szabad mozgási lehetőség, aminek következtében elkerülhetetlenek a balesetek. Emma egyáltalán nem figyelt oda a feladatára. A rá bízott gyerekek túl sokat voltak magukra utalva és sokszor nem a megfelelő módon volt velük foglalkozva. Ez pedig egy hormonoktól és kalandvágytól túlfűtött lánytömegben veszélyes. Ezt nagyon nehezményeztem az olvasás során. Bár minden más szempontból az író rendkívüli alapossággal járt el, e tekintetben hagy maga után kívánnivalót.

A történet megismertetése két idősíkon zajlik: egyszer láthatjuk a jelen, majd a múlt eseményeit is. A párhuzamos események által egyre inkább előbukkan a ködből a múlt és jelen tragédiája. Az összefüggések kialakulnak, majd összeáll a teljes kép az olvasó fejében, amit még az utolsó fejezetek újra és újra felülírnak. A szerző remekül csavarja a szálakat azáltal, hogy ugrál a 13 éves lány benyomásai és a 28 éves nő tapasztalatai között.

A könyv felszínesen kitér a gyerekkori traumák különböző kiindulási pontjaira is, mint alkoholista szülők, elhanyagoltság érzete, kirekesztés, lelki bántalmazás. Ezekbe a témákba nem merül el a szerző, hiszen a könyvnek egy teljesen más érzés a fő mozgatórugója: a bűntudat. Lehet, hogy Emma nem a megfelelő körülmények között cseperedett fel és ez kihatással volt a jellemére, de sokkal inkább a saját feje fölött tört pálca hagyott nyomott az életén. Képtelen egy régi traumán túllendülni. Ez számomra kissé hiteltelen volt. Természetesen mindenkit megviselne, ha három általa ismert lány eltűnne és sosem kerülne elő, ám soknak éreztem a kiváltott hatást. A regény folyamán, a későbbiekben magyarázatot kapunk a helyzet mélységére, amivel kész voltam magam is kiegyezni. Megfelelő alapnak bizonyult.

A regény nem nyomul túlzottan. A szálakra óvatosan derül fény. Több olyan nyomot is felsorakoztat, amire magam nem tekintenék döntő értékűként. Ez szintén egy kisebbfajta kételyt szült a lelkemben. Sokszor úgy éreztem, hogy Emma túlzott magabiztossággal jelenti ki, hogy ismeri Viviant, akivel alig töltött együtt egy kis időt, mielőtt végleg elvesztette volna. Túl sokat gondol a dolgokba, még akkor is, ha a végén valamely szinten igaza lesz, hiszen eljutunk egy katartikus kifejlethez. Tehát nyomról-nyomra halad, miközben a múlt kísértetei sorban tűnnek fel előtte. A szerző a felderítési fázist megfűszerezte még több, krimikre jellemző motívummal, melyek jelenléte nem hatott klisésnek, sőt: erősebb figyelmet vált ki az olvasóból.

Többször is utaltam már a meglepetésekben gazdag végkifejletre. Noha a háttérben munkálkodó bűnös személyét hamar kikövetkeztettem és az indíték is megvolt, mégis csak félmegoldást találtam, tehát a könyv képes volt félrevezetni, majd meglepetést okozni. Tényleg az utolsó szóig tartogat fordulatokat. A végső csavarról pedig mindenki eldönti majd, mit gondol. Engem személy szerint nem nyűgözött le, kissé soknak éreztem már. Ugyanakkor még újabb perspektívából mutatja meg a dolgokat, ami további gondolkodásra ingerelt. Ezt pedig díjazom.

Akarsz velem játszani? Két igazság, egy hazugság. Ez a szabály. Kezdetben egy gyerekes játékként tekintettem rá, mint az üvegezésre, ám mint annak is megvannak a maga veszélyei, ebben is több rejlik, ha az ember okosan játssza. Riley Sager erre építette fel a történetét. Bravúros megoldást tálalt az olvasó számára, olyat, amelyet teljes egészében nem is lehet előre kikövetkeztetni. Ám a hiányosságai felett nem tudok szemet hunyni. Kissé meseszerűre alkotta meg a történetét, túl sokat bízott a véletlenre, illetve úgy gondolom, hogy a múlt és a jelen végső összekapcsolódása elmaradt. Én még számítottam valamire, ami által tökéletes párhuzamot lehet vonni a 15 évnyi különbséggel történtek között. De talán pont ez benne a szép: hisz a múlt tapasztalataira építkezve immáron másféle kimenetele is lehet hasonló szituációknak. Ez mindössze nézőpont kérdése.

Többségében jól összeszedett és felépített regény, amely elsősorban olyan borzongást kelt az olvasóban, hogy akaratlanul is néha a háta mögé néz, noha tudja, hogy rá nem leselkedik veszély. A plusz elemek mindig egy újabb lökettel szolgálnak, így nem laposodott el a történet közepe, mint a Három lány esetében. Összességében kikapcsolt, így pozitív élményként könyvelem el.