Fülszöveg:
Szücs Kori középiskolás évei óta képtelen olajfestékkel festeni; azóta kizárólag fekete-fehér szénrajzok kerülnek ki a keze alól.
Mosonyi Anti a számítógépes játékok rabja, ami néha összekeveredik a rémálmaival.
Egy nap mindketten megkapják ugyanazt a Facebook-meghívót. Kori, Anti és Csilla hosszú évek után először találkoznak az Ajtósi Dürer Gimnázium ötéves érettségi találkozóján.
Nem csak a múlt kovácsolja őket össze, hanem egy közösen megélt tragédia is, ami egyik pillanatról a másikra felforgatta az életüket.
Ami után semmi sem volt többé ugyanolyan.
Ami után egyértelmű a feladat: megkeresni volt osztályfőnöküket, akinek jóval többet köszönhetnek, mint azt a középiskolában valaha is gondolták volna…
Bár az utóbbi időben úgy érzem, egyre többen nyitnak a magyar szerzők műveinek irányába, még mindig sokan ódzkodnak megismerkedni a hazai kínálattal. Ez engem szomorúsággal tölt el, mivel az írók rétegződése ugyanolyan, mint a külföldi társaiké: mindkét típusban található igényes és igénytelen mű egyaránt. Jómagam nem ítélek meg egy könyvet olvasás nélkül, csak mert a szerzője még kevésbé ismert vagy épp saját kis országunkból való, hisz tapasztalat útján tanul az olvasó!
Így találtam rá pár évvel ezelőtt Hajdú-Antal Zsuzsanna Léggömbök című könyvére, amivel bár a kezdeti részen voltak fenntartásaim, mire a végére értem, teljesen magával ragadott. A folytatás még nagyobb hatást gyakorolt rám. A mai napig a kedvenc ifjúsági regényeim között tartom számon a mondanivalója miatt, így hát nem meglepő, hogy ujjongásban törtem ki, mikor meghallottam, hogy a szerző újabb könyve jelenik meg idén ősszel. A Visszatérünk borítóterve merőben eltér az eddigi könyvek stílusától. Az alap színösszetétele is jóval sötétebb, mélykék és piros színekkel dolgozik. A pipacs virágán belül tűnik csak fel három személy körvonala. Mindebből már következik, hogy a történet egy mélyebb, sötétebb rétegbe tartozó érzelmet fog a felszínre hozni, a központi szerepbe egy erős tárgykör kerül. A könyv elolvasása előtt nem voltam tisztában a konkrét témával, de mivel bízom az írónő munkásságában, nem is merült fel bennem, hogy az esetleges kategóriaváltás miatt a korábbi regényeivel szemben kevesebb élményt nyújtana az újdonsült története. Sőt, már a kezdeti státuszban hittem benne, hogy ez a könyv sokkal többet fog adni, mint amit sejtet, de amit végül kaptam, arra egyáltalán nem számítottam.
Szücs Kornélia egy fiatal, egyetemista lány, aki napról napra próbál létezni. Színektől és hangoktól mentes életet él édesanyjával. Mondhatni lábujjhegyen járja a világot, védve magát mindenféle sérüléstől. Pár éve eltört benne valami, ami helyrehozhatatlannak bizonyul; valami, ami szilánkesőt zúdított a belsejébe és azóta is minden óvatlan lépésénél megcsörren és megsérti, de mindennek ellenére próbálja magát egyben tartani. Egy teljesen átlagos délutánon veszi kezdetét a története, mikor a betervezett momentumok után, a megszokott tevékenységeket végzi, mint például a közösségi oldalakon való bóklászás. Ám a telefonja váratlan eseményt jelez: egy eseményre hivatalos, a tizenkettedik a osztály ötéves osztálytalálkozójára. És ez az, ami átformálja kívülről és belülről egyaránt.
Rengeteg gondolat visszhangzik bennem, mégis a torkomra forrnak a szavak. A szerző előző könyveiből kiindulva úgy gondoltam, hogy miután leteszem a legújabb regényét, azonnal billentyűzetet ragadva, sebesen rovom majd a sorokat, könnyedén haladva a benyomásaim tengerén, mert bár mindig fontos téma dallamait szólaltatja meg, a köré font báj és a végső konklúzió által egy olyan példát statuál, ami a maga nemében könnyed. A mostani esetben a szerző egy valós esemény emlékeinek visszhangját hallatja, egy borzalmas katasztrófáét. A konkrét téma megismerése óta szorongatja a torkom egy érzés, elvéve a hangomat, s bár a végére engedett bennem a feszültség, nem tudok csak úgy visszatérni a gondtalan állapothoz, amely az olvasás előtt jellemzett.
Nagyon nehéz erről a történetről szót ejteni, főleg anélkül, hogy valami lényeges pontot el ne áruljak. Most is itt fekszik mellettem a könyv, elérhető távolságban van, hogy bármikor fellapozhassam, tetszőleges helyen beleolvashassak, hogy ezáltal is erőt merítsek belőle a további íráshoz. Mert szükségem van erre a kis támogatásra. Ez lesz az eddigi legnehezebben megalkotott véleményezésem és egyben az is, amire a legjobban vágyom, hogy papírra vethessem.
A történet elsődleges célja, hogy megmutassa, még a legsötétebb helyeken és a legkilátástalanabb helyzetekben is felragyoghat a bársonyos, ezer színű bevonattal rendelkező napfény. Nem kell a nehéz élethelyzetekkel egyedül megbirkóznunk, hiszen mindig vannak és mindig lesznek is olyan emberek a környezetünkben, akikre támaszkodhatunk és akik helyettünk is kitartanak, mikor már a csontjainkban érezzük a fájdalmat. Kori, Anti és Csilla ugyanazon kor gyermekei, kiket ezernyi élmény és ugyanennyi fájdalom köt össze. Osztálytársak voltak, egy összetartó közösség tagjai. Sorsfonaluk újra összefonódik, mikor a világutazó Csilla osztálytalálkozót hirdet és ezzel egy új utat nyit meg a hánykolódó fiatal lelkük számára. A múltbéli, átélt események különböző hatást gyakoroltak mindhármukra, de talán elmondható, hogy Korit viselte meg a legjobban. Ez érthető is, hiszen ő születése óta másfajta érzékenységgel viseltetik a világ irányában, mint a többség. Lelkében a festészet iránt érzett szenvedély lángjai égnek, a kezei között ígéretes alkotások látnak napvilágot. Ám az idők változnak és a külső tényezők erőteljes hatására a benne dúló tűz keserű pernyés szelet hoz magával. Öt éve tért át a szénrajzokra, a fekete különböző tónusaival történő alkotási módszerre.
Mivel mostanában elég gyakori jelenség a könyvek lapjain a festészet, mint a szereplők hobbyja vagy épp lelkük kifejezésének volta, ezért kezdetben kisebb aggodalommal szemlélte Korit és a művészetét, ám viszonylag hamar megnyugodhattam. Hajdu-Antal Zsuzsanna írásán látszódik, hogy nem más regényekből merít ötleteket, mint sokan mások, hanem a saját lelkében megszülető érzések halmazából. Kori művészetét oly mértékű érzékletességgel adja át, hogy érezni lehet, miként szővi át a valóság a papírra vetett sorok tartalmát. Ennek a fiatal lánynak a finom lelke tollpiheként fekszik az olvasó kezében. Az írónő bizalommal a lelkében nyújtja át az olvasónak, tudván, hogy a nem megfelelő kéz hatalmas károkat okozhat benne, de akkor is bátran cselekszik és mer kockáztatni. Nem tudom megfelelően szavakba önteni, milyen érzékletességgel írta le Kori lelkében dúló viharokat a szerző. A gondolatai nincsenek szabad szélnek eresztve, nem jellemzi az önsajnáltató, túlontúl önkifejező magatartás. A teljes megalkotott karakterből süt az összetörtség és az elveszettség érzése úgy, hogy közben nem könyörgi ki magának az olvasó sajnálatát. Az egész megjelenése olyan természetesen egyszerű.
Anti és Csilla másként éli a mindennapjait. Bár a múlt eltörölhetetlen nyomott hagyott rajtuk, mégis előrefele tekintenek, próbálnak a valóságban úgy érvényesülni, mint a legtöbb ember. A figyelmüket munkával, játékokkal vagy éppen az utazásokban rejlő kalandokkal terelik el. Első pillantásra sokkal erősebb személyiségeknek tűnnek, mint Kori, de én úgy gondolom, hogy ez a tézis nem állja meg a helyét. Valóban, kettejük karaktere sokkal összeszedettebb, de az ő vállukat nem is nyomja oly nagy teher, mint Kori lelkét - ami már teljesen megemésztette -, így számukra könnyebb egyenes háttal a jövőbe tekinteni. De talán pont ezért lehetnek képesek arra, hogy kellőképp segítsék egymást a gyógyulás folyamatában. Erről szól ez a történet.
A legszebb pillanatok közé sorolom, mikor először elhangzott a borítón szereplő mondat: A pipacsok ártatlanok. Ez az egyszerű szóösszetétel, amely első pillantásra kissé furcsának is hangozhat, olyan nagy erőt hordoz magában, ami megrengeti az egész könyvet. Ez volt az a pillanat, mikor először tettem le a könyvet, mert kellett pár perc a számomra, míg átérezhettem a teljes értelmét. Időt kellett hagynom rá, hogy a megfelelő visszhangot keltse a belsőmbe, mivel ez a három egyszerű szó egy világot hordoz magában. A második meghatározó esemény pedig az volt, mikor a cím is teljes értelmet nyert. Bár ez a téma már sok cikket, könyvet megélt, szenzációhajhász módon, teljesen érzelemmentesen vetették rá magukat a csekély kreativitással rendelkező emberek, Hajdú-Antal Zsuzsanna maximális érzékenységgel közelítette meg a témát. Egy gyönyörű emléket állít könyvével a tragédiának, szíveben a lehető legnagyobb tisztelettel, így tisztelegve az áldozatok előtt, hisz sosem felejtjük el őket.
Bár a választott téma köré épített események és lélektani fejlődések gyönyörűen vannak papírra vetve, azért akadt pár apróság, ami kizökkentett olvasás közben. Ide sorolható például a könyvben előforduló hibák száma, mely bár összeszámolva nem olyan nagy mennyiség, mégis szembetűnő, főként a könyv hosszára való tekintettel. Bárki is volt a korrektor, piszok rossz munkát végzett. Még csak abban sem vagyok biztos, hogy vette a fáradtságot arra, hogy csak egyszer is kinyissa a könyvet. Ez azért okoz ekkora felháborodást, mert ha egy könyvben több elütés előfordul, az olvasók többsége a szerzőre mutogat ujjal. Természetesen minden író törekszik a lehető legtökéletesebben megfogalmazni mondandóját, de mivel emberek vagyunk, maradhatnak benne hibák. Egy embert viszont pont ezért fizetnek: hogy ezeket észlelje és javítsa. Tisztában vagyok azzal, hogy lelkes munkavégzés mellett sem biztos, hogy megfelelő módon sikerül kiszúrni minden elütést, hisz senki sem robot módjára dolgozik, de ezen a könyvön érezhető a nemtörődöm hozzáállás, ami a szakmához méltatlan.
Ha eltekintek a fent említett problémakörtől, akkor még egy apró észrevételem lenne, ami bár nem rontott az olvasási élményen, mégis szembetűnő volt, minimálisan kizökkentett. Köztudott tény, hogy főként a fiatal körében, sokan hagyják el az országunkat, új kalandokat, jobb életkörülményeket keresve. Ebben a történetben szinte mindenkinek volt legalább egy rokona, aki külföldön éli az életét részben vagy teljes egészében. Ebben az esetben a kevesebb néha több elvet alkalmazva egy pár személyt Magyarországon tartottam volna, hisz ezzel kapcsolatban ennek a könyvnek nem volt vezérgondolata, téves irányba viheti el az olvasó figyelmét.
Mikor elkezdtem olvasni ezt a könyvet, nem tudtam még teljesen, hogy mire számíthatok. Annyival voltam csupán csak tisztában, hogy a történet erősen kötődik a gyászfeldolgozás témaköréhez. Egy pillanatig sem számítottam arra, amit végül kaptam, ám sosem volt ellenemre, ha egy olvasmányom képes meglepni. A Visszatérünk ráerősített arra a tényre, miért is tartom számon Hajdú-Antal Zsuzsannát a kedvenc magyar szerzőim között. A lapokon megelevenedő történeten keresztül érezhető, hogy nem a szenzációhajhász hozzáállás fűtötte az írás folyamata közben, hanem a tragédia elszenvedői iránt érzett őszinte együttérzés.
Imádom a kialakított karaktertérképeket. A szerző mindig olyan emberek hangján szólal meg, akik pont olyan átlagosak, mint mi, akik bármikor szembe jöhetnek velünk az utcán sétálva. Nincs bennük semmi olyan különleges dolog, amivel a társadalom fölé emelkedhetnének, sőt: nem is vágynak arra, hogy piedesztálra emeljék őket. A saját személyes problémáik rabjai, olyan érzések tartják őket gúzsba, amik az olvasó lelkében is megfordulhatnak. Biztos lesznek olyanok, akik nem tudnak majd azonosulni Kori érzéseivel, mert szimplán másként működik az agyuk, de ez egyáltalán nem baj, hiszen ezzel is erősíti a szerző a tudatot, hogy mennyire különbözőek vagyok és hányféleképp lehetséges ugyanazt az eseményt megélni.
A Visszatérünk egy tragikus eseménynek állított, mély érzelmekkel átitatott megemlékezés. Egy történet, amiben sokkal több rejtőzik holmi személyiségfejlődésnél. A lélek leggyötrőbb rejtelmeibe merülhet el az olvasó, a bűntudat iszapos mocsarába, hogy aztán a lelki folyamat végén emelt fővel mondhassa: visszatértünk.
"Előtte olyan nagy volt a zaj. Utána meg olyan nagy a csend."
"Az emberben néha nincs egy porszemnyi könyörület sem saját maga iránt."
"A változást emlegeted, ami így is, úgy is mindenkit utolér. És ha változunk, akkor már nem is önmagunk vagyunk? Ez hétmérföldes baromság."
"Tanár úrnak tisztelettel jelentem, az osztály létszáma huszonegy, nekem aztán nem hiányzik senki."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése