Niitaabell Világa: Sarah A. Denzil: A néma gyermek

Fülszöveg:

2006 nyarán Emma Price tehetetlenül nézte, ahogy a hatéves fia piros kabátját kihalásszák az Ouse-folyóból. Az év tragikus története: egy kisfiú, Aiden egy szörnyűséges áradás során elcsatangolt az iskolából, a folyóba esett, és megfulladt.

A testét sosem találták meg.

Tíz évvel később Emma végre újra felfedezte az élet örömeit. Férjhez ment, gyermeket vár, és ismét kézben tartja az életét…

… amíg fel nem bukkan Aiden.

Aident túlságosan megviselték a történtek ahhoz, hogy beszélni tudjon róluk. Feltűnése végtelenszámú kérdést vet fel, de a fiú egyre sem válaszol. Csak a teste árulkodik az egy évtizeddel korábbi eltűnésének a történetéről. A múlt törött csontjai és sérülései rámutatnak mindarra a borzalomra, amit Aidennek el kellett szenvednie. A fiú sosem fulladt meg. Elrabolták.

Ahogy Emma próbál újra kapcsolatot teremteni az immár kamasz fiával, le kell lepleznie azt a szörnyeteget, aki elragadta tőle. De a kis falujukból ki lenne képes ilyesmire?

Csupán Aiden tudja a választ, de ő nem árulhatja el a kimondhatatlant.

Ismeritek azt az érzést, mikor zsigeri módon vágytok valamire, majd mikor megszerzitek, bár a varázsa nem múlik el, mégis a háttérbe szorul és sokáig nem láthatja el a funkcióját? Nos, általában ez az érzés nálam a könyvek esetében fordul elő, mint például Sarah A. Denzil alkotása kapcsán is megesett. Megszállottságomat látva barátnőm meg is lepett A néma gyermek című könyvvel a születésnapomra, amiért nem tudtam elég hálás lenni. Egyszerűen akartam ezt a könyvet. Nem volt rá különösebb indokom, de éreztem, hogy szükségem van arra, hogy a polcomon tudjam. Szóval márciusban megkaptam. Azóta megélt egy költözést és hat, lakáson belüli átmozgatást, de még mindig nem láthatta el a funkcióját. Többször is, tudatosan beterveztem, de mindig közbejött valami, ami kiszorította. Egészen mostanáig. Nemrégiben összeállítottam egy tíz elemet tartalmazó listát, amiben azokat a köteteket szedtem össze, amit még idén mindenféleképpen el szeretnék olvasni. Elsők között tettem fel erre A néma gyermeket is. Péntek este befejeztem az aktuális olvasmányomat. Szombaton csak álltam a könyvespolcom előtt, keresve a következő áldozatomat. Nem volt választásom, őt kellett levennem. Így végre lekerült egy súly is a vállamról, illetve végre megismerhettem az oly régóta áhított történetet is.

Az alapkoncepció volt az, ami ennyire megragadott. Adott egy csendes kis falu, ahol mindenki ismeri a másikat, segítenek egymásnak ott, ahol csak tudnak. Ebben a szeretetteljes közösségben nevelgeti egy szem fiát Emma. Nagyon fiatalon lett anyuka, de messzemenőkig képest helyt állni e hivatásban is. Fia, Aiden immáron hatéves és rendelkezik minden olyan tulajdonsággal, ami a korosztályára ráhúzható. Szemfüles, kíváncsi, élénk gyerek, igazi kis rosszcsont. Aztán egy napon ez az élettel teli lélek eltűnik. Valószínűsítik, hogy elsodorta a medréből kilépő folyó. Emma borzalmasan összetörik, de melyik szülő tudna összeszedett maradni, mikor eltűnik a gyermeke? Tíz év kellett neki ahhoz, hogy hellyel-közzel feldolgozza a veszteségét. És ekkor újra előtűnik Aiden, az elveszett kisfiú, akit már három éve halottnak nyilvánítottak. Testén látszódnak a rossz tartási körülményekre utaló nyomok, de minden zúzódásnál, régi hegnél nagyobb a lelkében húzódó seb. Emiatt néma is. A nyomozás új erőre kap, miközben felbolydul a falu és a média egyaránt. Ők pedig nincsenek biztonságban. De vajon kiben bízhatnak meg és kitől kell tartaniuk. Mi történt az elmúlt tíz évben? ÉS ez milyen hatással van a jelenre?

Ebben a könyvben leginkább a pszichológiai vonzat érdekelt, illetve az, hogy Aiden szerettei miként reagálnak a némaságára, hogyan dolgozzák fel ők is a helyzetet. Mert ilyenkor mindenkinek igazodnia, változnia kell ahhoz, hogy megtörténjenek a szükséges előrelépések. Sajnos, úgy érzem, az ez irányba mutatott kíváncsiságom nem lett maximálisan kielégítve. Nem az zavart, hogy Emma gyakorta kezeli rosszul a szituációkat, hiszen ez neki is egy új helyzet, bőven van hibázási lehetősége. Azokkal a jelentekkel nem voltam kibékülve, mikor kettesben marad a fiával, aki szinte semmire sem reagál, de ő csak azért is próbálja erőltetni, hogy mondja el, rajzolja le vagy mutasson rá arra, aki elrabolta és számoljon be arról, hogy pontosan mi történt az elmúlt tíz évben. Én úgy gondolom, hogy ez is egy folytonos pszichológiai hadviselés a gyermeki elme ellen, ami által még inkább azt éri el, hogy bezárkózik. Neki most nyugalomra, legfőképp biztonságra van szüksége. Ha ez az érzés megszületik benne és látszódik már, hogy elkezd a külvilág felé nyitni, akkor lehet majd nekikezdeni a feltárási műveletnek. Mert Aiden még nem áll készen. Hogyan bízhatna egy olyan emberben, akit már egy évtizede nem látott? És a többiekben, akikre nem is emlékezhet? Egyszerűen senki nem fogadta el, hogy a némaság és a fásultság egyfajta védekező mechanizmus az agy részéről, mert ha ráontaná a sok szörnyűséget, átérezné sorsa tragikusságát, akkor darabokra törne, összeomlana. Természetesen szükség van apró határfeszegetésekre, ahogy egy normális pszichológusra is. Véleményem szerint utóbbi sem lett jól felépítve, hiszen a terápiás alkalmak másról sem szóltak, csak arról, hogy Aident kispadra ültetik, szinte el is felejtkeznek a jelenlétéről, miközben a két felnőtt megtárgyalja, hogy ezen a héten sem történt előrelépés. Ennek nem így kellene zajlania. Ezzel nem fejlesztik a gyermeket, hogy úgy beszélnek róla, mintha ott sem lenne, sőt, inkább erősítik a kirekesztettség érzését. Úgy érzem, a szerző nem gondolta át az általa teremtett helyzet súlyát és nem végzett alapos kutatómunkát, mielőtt bizonyos elemeket alkalmazott.

Az anyai gondolatokat viszont jól megjelenítette, érezhető a könyvön, hogy maga is átszellemült, átérezte Emma helyzetét. Elültette lelkében a mételyező kétely érzését, mely a bizonytalanság hatására folyamatosan nő. Mindenkiben a potenciális rablót látta, szinte már az őrületig vezettek a spekulációi. De ebben a helyzetben ez nevezhető normálisnak, hiszen csak azt tudja, hogy olyan ember tartotta fogva Aident, akivel ugyanazokat az utcákat róják. Mellette pedig ott van az összetört lelke, a vágy, hogy magához ölelje a fiát és anyamedve módjára védje meg a világtól, ami bántotta, de pont a fia érdekében kell türtőztetnie magát. Fájdalmas volt olvasni a sorokat, a lelki vívódásokat. Teljes mértékben átéreztem én is a veszteségét és az elveszettség érzését. Emma sorsának tragikusságát erősíti a tény is, hogy nincs kire támaszkodnia. Van egy férje, akitől épp gyermeket is vár, de Jake számomra már az első megjelenéstől kezdve olyan típusú embernek tűnik, akitől borsódzik a hátam és a lehető legtávolabb akarnék tőle kerülni. Túlságosan irányításmániás, steril és domináns. Hiába próbált Emma győzködni, hogy a férjének van egy szerethető oldalai is a rigolyákon túl, úgy éreztem, mintha csak mentegetni próbálná saját magát is, miért pont ez az ember mellett ragadt le.

A történet eleinte az elvárt mederben folyik. Törvényszerűen eltűnik, majd megkerül Aiden, ezáltal felbolydul az egész falu, megindul a sajtó általi hadviselés és mellette az újbóli nyomozás. A mellette húzódó érzelmek teljesen logikusak, várhatóak. Ugyanakkor ezután vártam, hogy a cselekmény megduzzadjon, kilépjen a kialakított képből és meglepjen. De véleményem szerint túlságosan egyértelmű volt. A könyv annyira kevés szereplővel dolgozik, hogy nem okozott nehézséget összeadni egyet meg egyet… tehát pillanatok alatt megfejthető, ki áll a háttérben. Az indíték is kerek perec le van írva, már jóval azelőtt, hogy az okok feltárására kerülne a sor. Igaz, hogy a szerző próbált mindenkit gyanúba keverni, de számomra egyértelmű volt, kiknek köszönhető az elmúlt tíz év borzalmai. Ugyanakkor, meglepő módon, ez csak egy kicsit zavart. A történetnek van egy olyan folyási sebessége, ami elősegíti a gördülékeny haladást, így bár nem okozott nagy meglepetést, mégsem unalommal telve vagy éppen bosszankodva olvastam. Inkább csak rábólintottam, hogy igen, ez várható volt, majd lapoztam a következő oldalra. Még annak ellenére is érdekelt, hogy tudtam, mi fog benne történni. Véleményem szerint ez azért lehetett, mert Emmának fantasztikus meglátásai vannak. A szerző sok elgondolkodtató érzelmi halmazt, jellem -és helyzetelemzést táplált bele a lapokba, melyeknél többször is mélázva megálltam egy-egy pillanatra. Kétség sem fér hozzá, hogy számomra Emma intellektualitása adta meg a kellő élvezeti alapot.

Sokszor esek bele abba a hibába, hogy egy könyvhöz valamilyen okból kozmikus erővel kezdek el vonzódni, majd csalódottan kell konstatálnom, hogy a beteljesülés elmarad. Valószínűleg a várakozással töltött napok alatt az elmémben egy túlidealizált képet alkotok róla, amihez nem érhet fel. Mondhatni téves elvárásokat generálok magamnak. A néma gyermek esetén is többet vártam el. A fordulatok számomra túlságosan egyértelműek voltak, a tettes kiléte is előre meghatározott. Már az első megjelenésnél magabiztosan rá lehet mutatni azokra az emberekre, akiknek valamilyen úton-módon közül lehet az eltűnéshez. Az indítékok hamar kiderülnek és már csak az őrületi fokozatokat kell megfelelő szintre belőni. Ennek ellenére nem bánom, hogy elolvastam, mivel a lapokon sok elgondolkodtató tartalom jelenik meg. A szerző teljes mértékben átérezte az édesanya, Emma érzéseit és roppant kifinomult módon vetette papírra a belső vívódásait. Ez számomra már elegendő volt ahhoz, hogy pozitív élménnyel zárjam le a könyvet. A cselekmény folyamatosan felfelé ível, így a kezdeti csendes folyást a végére egy - talán túlságosan is - pörgős, impulzív eseménysor váltja fel. Egy délutáni kikapcsolódásnak bőven eleget tett. Elgondolkodtatott, ugyanakkor nem kötötte le minden agykapacitásomat. A könyv viszi előre az olvasót, így nagyon hamar a végére lehet érni. Nekem most épp ennyi elég is volt.

"Rejlik egyfajta erő a gyengeségben, ami a legrosszabb helyzetekben tör felszínre."

"… az emberek gyakran elrejtik az igazi arcukat. Évekig rejtegetik, még azok előtt is, akik a legközelebb állnak hozzájuk."

"Állítólag bármilyen adott helyzetben csakis saját magunkat, a saját viselkedésünket tudjuk irányítani. A körülményekre semmi ráhatásunk nincs."

"Senkinek sem lenne szabad megbánnia, hogy szeret és megbízik egy másik emberben. Igen, néha rossz emberre vesztegetjük a szeretetünket és a bizalmunkat, de ez még nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem szabadna megtennünk. A szívet védeni kell, de nem kényszeríthetjük bezárkózásra."