Niitaabell Világa: Colleen Hoover: November 9.

Fülszöveg:

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, aki találkozott egy lánnyal.

A Lánnyal.

Fallon megismerkedik Bennel, az ígéretes regényíróval – egy nappal azelőtt, hogy az ország másik felére költözik. A szerencsétlenül időzített vonzalmuk a lány eseménydús életével együtt megadja azt az ihletet, amire Ben mindig is vágyott a regényéhez. Telik-múlik az idő, párhuzamosan futó életükben jönnek-mennek a kapcsolatok és a csalódások, de továbbra is találkoznak évente egyszer, mindig ugyanazon a napon. Egészen addig, ameddig Fallon el nem bizonytalanodik, hogy Ben vajon igazat mond-e neki, vagy csak tökéletes valóságot kreál a regényéhez az ütős konfliktus kedvéért.

Lehet-e egyáltalán szerelmi történetnek nevezni Ben kapcsolatát Fallonnal – és egyúttal a regényét is –, ha szívfájdalommal végződik?

Feledhetetlen szerelmi történet egy író és váratlan múzsája között.

Újdonság magyarul a New York Times sikerlistájának élére törő Colleen Hoovertől.

Hagyd, hogy elvarázsoljon!

Felfedező vagyok. Irodalmi könyvbúvár. Olyan helyeken járok, ahova sosem gondoltam volna, hogy beteszem a lábam. Néha elég egy jól hangzó fülszöveg, egy jóbarát véleménye vagy éppen egy megkapó borító ahhoz, hogy minden elvemet félredobva, vakon belevessem magam az ismeretlenbe. Ez mindig kockázatos: az esetek egy részében nem éri meg a számomra az amúgy is igencsak tágas komfortzónám határait feszegetni, de az a pár történet, ami kellemes meglepetést okoz, minden előtte megugrott csalódást megér.

Számomra Colleen Hoover is egy ezek közül. Bár tudom, hogy az esetek kilencven százalékában nem vagyok megelégedve a könyveivel, az az apró, mindössze tízszázad rész tartja bennem a lelket és a reményt. A Túl késő címet viselő könyve igencsak érdekelt, de úgy döntöttem, egyelőre csak tartom magam, majd, ha kifogyok az olvasnivalóból, akkor beszerzem. Nos, ez az elképzelésem megbukott azon pillanatban, mikor a November 9 című könyv megjelenési időpontja körül a kiadó az elmaradt dedikálás miatt pár nap erejéig kiakciózta az író összes könyvét. Egy szempillantás alatt már a kosaramba voltak, kettőnél pedig már a kezemben. Nem tudtam ellenállni a késztetésnek és a lelkem mélyén erősen szorítok annak, hogy legalább annyira jók legyenek majd, mint a Maybe Someday - Egy nap talán volt. A sort a November 9 könyvével nyitottam meg.

Colleen Hoover már gyakorlott tollforgató. Ha ismeretlenül is vesszük kézbe bármely, az utóbbi évek folyamán megjelent könyvét, akkor is már első szótól érezhető, hogy mennyire nagy jártassággal rendelkezik az írás művészetében. Szókincse gazdag, a különböző helyzetekben lefestett képek művésziek és lélektanilag is megállják a helyüket. A szerzőnek sok egyedi elképzelése van, apró meglátások, amelyek minden szempontból gazdaggá teszik a történetet. Más szemmel szemléli a köröttünk fekvő világot, mint az átlagember, így nyitott olyan ötletekre is, melyek más szerzőnek sosem fordulnának meg a fejében. Erre tökéletes példa a November 9 is.

A történet két fiatal szívről szól, akik még önmagukat is keresik. Fallon nehéz helyzetben találja magát: kész a teljes életét felforgatni, hogy megpróbálja megvalósítani álmait, ám ez nem könnyű. Bizonyos események miatt erős önbizalomhiánnyal küzd, élete benső lénye remegve menekül minden kutakodó szempár elől mindaddig, míg nem találkozik egy fiúval, Bennel, aki tükröt tart elé, támogatja az elképzeléseit és bátorítja minden erejével. Mindössze egy napot töltenek együtt és ez mindent megváltoztat. Fallon édesanyja elve szerint szeretne élni, így úgy dönt, bármennyire is fáj, el kell hagynia ezt a mindent elsöprő érzést, hogy először önmagát fedezze fel, majd csak utána lássa meg más szemében is lénye fényét visszatükröződni. De a teljes kapcsolatot nem szeretnék elvágni, így abban egyeznek meg, hogy öt éven keresztül, ezen a napon találkoznak és együtt töltenek egy kis időt. Ám ki tudná megmondani előre, hogy milyen előnyöket és hátrányokat képes okozni egy ilyen, megfoghatatlan kapcsolat. Fallon és Ben élete teljesen más mederbe folyik, többször is újraformálódik, átalakul és eközben a kettejük között szövődő érzelmek hálója is újraképződik az átélt és a véletlen felbukkanó események hatására.

Mielőtt elkezdtem olvasni a történetet, nagyon tartottam attól, hogy hasonlatos lesz Michael Davis Egy nap című történetére. Szerencsére hamar kiderült a számomra, hogy bár vannak közös szálak, ezek annyira vékonyak, szinte áttetszőek, hogy egyáltalán nem merül fel az olvasóban a plagizálás bűne. A legnagyobb különbség, hogy bár a fent említett kötet is az év egy bizonyos napját mutatja csak be, de a szereplők a további időszakban is tartják egymással a kapcsolatot - többnyire. Ott ez egy művészi fogás, nem a történet követeli meg az alkalmazását. Jelen esetben pedig pont a fordítottja jön létre: a szereplők maguk döntöttek így, hogy minden évben mindössze egy napon adják át csak magukat testestül és lelkestül egyaránt a vágyaiknak és szükségleteiknek.

Bár nem hittem volna, de a történet első szótól kezdve magával ragadott. A szívem a mellkasomban táncot járt, toporogva vette birtokba az érzékeimet. Teljes mértékben belekerültem ennek a két fiatalnak a világába és a külvilág megszűnt létezni. Ha kellett volna, akkor sem tudtam volna kiszakadni, fizikai képtelenségnek éreztem. Egy ültő helyemben szaladtam végig az első és második november kilencedikei eseményeken. Egyszerűen csodálatos az, ami a szem előtt kibontakozik, főként az, hogy működik. Valljuk be, a mai világban az alaptézis szinte lehetetlennek tűnik. Az, hogy két fiatal az év minden napján azt az egy időpontot várja, míg a másik felet láthatja úgy, hogy szinte nem is ismerik egymást - lehetetlennek tűnik. Hisz miért is lennének ennyire kitartóak? Mégis hinni akartam a csodákban, a mesékben, hogy számukra ez van megírva a csillagokban is: ki kell tartaniuk, hogy később őszintén és magabiztosan álljanak egymással szemben azt mondva: itt vagyok, többet nem megyek sehova. A tiéd vagyok mindenestül.

A kezdeti lelkesedésem elég sokáig kitartott. Már kezdtem azt hinni, hogy megtaláltam a szerző azon történetét, ami számomra is elhozza a mások által érzett imádatot. De aztán a könyv dinamikája - először észrevétlenül, majd egyre sarkalatosabban - elkezdett megváltozni. Természetesen a két fiatal életébe kel a kihívás és a fordulatok sokasága ahhoz, hogy kellőképp le lehessen tesztelni, mennyit bír el furcsa kapcsolatuk. Az első nagy csapás mindkettőjük életét megrázta, de úgy éreztem, bár nem szükségszerű, mégis valós. Viszont Fallon reakciója, hogy mennyire görcsösen ragaszkodik az elképzeléseihez, mintha ez az általuk felállított szabály megszegése tönkre tehetné az életüket… kizökkentett. A további események pedig még inkább elbizonytalanítottak. A történet egy túlzásokkal tarkított irányt vett fel. Colleen Hoover minden látható és láthatatlan szálat egyaránt megragadott és egy ahelyett, hogy a megfelelő párját kereste volna meg az eseményeknek, fogta, és az összeset egy csomóba kötötte. Rajongástól eltelt énem ezt szörnyülködve figyelte, miközben tehetetlenül csapkodott maga körül. Hiszen a történet már papírra van vetve, meg nem másítható. Reális énem pedig, bár szkeptikusan tekintett a leírt sorokra, mégis felhívta rá a figyelmem, hogy enélkül nem működött volna a regény, hiszen akkor egy mézes-mázos szerelmi szálat kaptunk volna, olyat, ami csak a könyvekben létezik. Márpedig a szereplők ezt messze kerülik, hiszen ők vérből és húsból vannak. Megértettem, hogy szükség van erre az egész - előre is elnézést kérek - elcseszett helyzetre ahhoz, hogy a szerző meg tudja magyarázni, miért ilyen kitartó Ben, aki rengeteg nőt megkaphatna, ha akarna, hiszen jó humorral bír, közepesen jóképű, tehetséges és nyitott személyiség. Kellett a háttérbe elhelyeznie egy erős alapkövet, ami a legnagyobb szélviharban sem mozdul meg. De a lelkem e szikla falait kaparva, mögötte hangosan sikoltozik, hogy ennek nem így kellett volna alakulnia, mert egy ilyen kapcsolatnak nem szabadna létrejönnie, mert ez egyáltalán nem egészséges.

Tessék, megint itt tartok: itt van egy kezdetben remeknek ígérkező Colleen Hoover könyv, aminek a végén az arcom grimaszba torzult. Fallon és Ben egyáltalán nem alkotnak álompárt, de még egy normális, nem jellemromboló kapcsolatot sem tudnak felmutatni. A kezdeti szép alappilléreket felváltotta a rossz érzelmektől bűzlő, kétségbeesett, megfelelés utáni vágy. Az ő életüknek egyáltalán nem így kellett volna alakulnia. Az nem megoldás, ha a maguk mögött hagyott romokra felhúznak egy újabb házat anélkül, hogy a régi törmeléket eltakarították volna!

Borzalmasan zavartnak érzem magam. Egyfelől nagyon megszerettem ezt a történetet, mert egyedi, új világot alkot és olyan szépen megfogalmazza, hogy minden ember a maga módján szép. Rámutat, hogy mennyire fontos a belső kisugárzás, hogy magabiztosan tekintsünk a világba, mert ez mindenre kihatással van. Annyira szépen indult. Nem érdemelt meg egy ilyen mértékű átalakulást, még akkor sem, ha ezzel vált a maga módján hitelessé. Értem, megértem, de dacolok vele, nem vagyok hajlandó elfogadni.

De el kell ismernem, hogy hatással volt rám. Elsőnek rajongással imádtam, majd elborzadva figyeltem. Miután letettem a könyvet, csak a zsongást hallottam. Amikor elkezdett kitisztulni a kép, megint a jó érzések kerültek előtérbe, de ahogy múlnak a napok, úgy sorakoztattam fel mellé a negatív tapasztalatokat is. Végül a mérleg nyelve majdnem középállásban állt meg. Az a tudat billentette át, hogy még hetekkel később is velem van, még mindig eszembe jut és újabb köröket futtatok vele kapcsolatban. Sőt, még ajánlani is merem, de csak figyelmeztetéssel egybekötve: egy kezdetben csodaszép történet, aminek fontos mondanivalója van, de felül kell emelkedni a túlzó képzeteken, amiket megjelenít és csak a lényegre szabad koncentrálni.

"Rá kell vennem magam, hogy megteremtsem az életemet, mielőtt felemészt az az élet, amit nem élek."

"Sohasem fogod tudni megtalálni önmagad, ha elveszel valaki másban."

"– Szeretni valakit nem csak magára az illetőre vonatkozik, Ben. Szeretni valakit azt jelenti, hogy elfogadjuk az összes embert és dolgot is, akit és amit az illető szeret."

"A szerelemnek két ember közt kell maradnia, és ha nem így van, én inkább félreállok, mint hogy részt vegyek a versenyben."

"Köré fonnám a karjaimat, hogy lábujjhegyre állva a fülébe suttogjam: Miért nem mondtad, hogy a talaj, amin megtanítottál állni, futóhomokból van?"