Niitaabell Világa: Jenny Colgan: Kalamajka a Piciny Csodák pékségében (Piciny Csodák Péksége 2.)

Fülszöveg:

Polly Waterford élete alaposan megváltozott, mióta először hajtott át Mount Polbearne csak apály idején járható bekötőútján. A nagyvárosi nyüzsgésből elmenekült lány otthonra lelt a félszigeten. Szerelmével, Huckle-lel és fogadott lundájukkal, Neillel nem is élhetnének boldogabban frissen megvásárolt világítótornyukban.

Váratlan események és a kisvárosba érkező és visszatérő látogatók azonban alaposan megbolygatják a közösség, Polly bejáratott és népszerű péksége és a kis lundás család életét. Hogy áll helyt Polly, amikor magára marad, és úgy tűnik, sokadszorra is mindent elölről kell kezdenie? A tenger felett az időjárás kiszámíthatatlan – tudják ezt a halászok, és meg kell tanulnia mindenkinek, aki ilyen helyen akar élni. Sosem lehet tudni, mi az, amit közelebb sodornak, és mi az, amit örökre eltávolítanak a semmiből támadó viharok.

Egyvalami azonban változatlan: Jenny Colgan történetei, akárcsak Polly fantasztikus kenyerei, a legszigorúbb kritikust is leveszik a lábáról. Ha belekóstolt, nem fogja tudni abbahagyni. Pékségünkben csak garantáltan természetes alapanyagokkal dolgozunk, hiszen tudjuk, olvasót a gyomrán…

Jenny Colgan munkássága azonnal magával ragadja az olvasót. A lapokról csak úgy árad a könnyed báj, amely apró mosolyt helyez el az ember szája szegletében. Ezt már az első elolvasott könyv után merem állítani. Azt is, hogy nem elég belőle ennyi, ezért is vettem már most kézbe a Piciny Csodák Péksége következő részét, a Kalamajka a Piciny Csodák Pékségében című könyvet. Egyszerűen képtelen vagyok elszakadni ettől az angol vidéktől, a szigetlakóktól, a pékségtől és természetesen a hőn szeretett szereplőktől. Polly, Huckle és Neil mind közel kerültek hozzám, belopták magukat a szívembe egy szempillantás alatt. Az első könyv mindössze arra volt elég, hogy megismerjük a helyszínt, a főszereplők habitusát és értékrendjét, illetve megismerkedhessünk a szigeten uralkodó időjárási viszonyokkal és kapcsolati hálókkal. Mondhatni egy kenyérillatú alapozó történet volt. Úgy gondolom, hogy a karakterek és a történet a második részben fog igazán kiteljesedni. Ezen könyv irányában az elvárásaim magas szintet ütnek meg, de nem hiszem, hogy Jenny Colgan ne tudná könnyűszerrel megugrani a mércét. Emellett, ha a továbbiakban is hasonlóan érzékletesen írja le a kenyérsütési folyamatot, kénytelen leszek pár új eszközt beszerezni a konyhába és magam is nekiállni kísérletezgetni a könyv végén található receptekkel. Mondjuk úgy hiszem, ezt a párom nagyon díjazná, szívesen játszaná el a kísérleti nyúl szerepét a főzőtudományom fejlesztése során.

Mielőtt elkezdtem olvasni a könyvet, többféle teóriát is gyártottam arról, hogy vajon milyen probléma léphet fel ezen a szinte mindentől elzárt kis szigeten. Lehet, hogy nem érkezik meg időben a lisztszállítmány? Esetleg a hatóságnak szemet szúr egy jól megtermett lunda a kirakatban? Vagy a világítótoronyban való élet nem hozza az elvárt szintet ezért vissza kell költözniük a szűkös kis emeleti lakásba? Újabb és újabb ötletek merültek fel bennem, ám amit kaptam, arra egyáltalán nem számítottam. Már az első részben is érintett a szerző több, felnőttekhez közel álló problémakört, de a második kötetben sokkal inkább előtérbe kerülnek olyan dolgok, amik bárkivel előfordulhatnak, így érdemes róluk beszélni, alternatív megoldást keresni rájuk. Igazam volt: sokkal többet rejt ez a könyv magában annál, mint amit elsőre sejtet.

Tehát a történetben ott tartunk, hogy Polly két évvel később még mindig boldogan tesz-vesz édes kicsiny pékségében, a jól megszokott rutinnal. Hajnalban kel, gyúrja a tésztát, majd az alkalmazottjával Jaydennel együtt eladják az aznapi árut. Párja, Huckle pedig ugyanúgy gondozza a méheket, bár ez nem igényel akkora erőfeszítést tőle, így többnyire besegít, ahol tud és próbálja rendbe hozni a négy emeletes otthonukat, hogy minél inkább lakhatóvá váljék. Szinte idilli életet élnek, de hát semmi sem tart örökké: amikor Mrs. Manse elhunyt nagy változások következnek a boltban. Unokaöccse veszi át az irányítást és olyan eszközöket alkalmaz, ami senkinek nem tesz jót, de főként Polly az, aki megsínyli az eseményeket. Két lehetősége van: vagy feladja az álmát vagy újult erővel küzdeni kezd azért, hogy fenntarthassa. Nos, szerintetek melyiket választja? Az útja sok áldozattal jár, amelyek mind hatással vannak személyisége fejlődésére. A háttéren pedig egyéb gondokkal is meg kell küzdenie. No, hiába, egy szigetet sem kerül el a baj, sőt, Mount Polbearne kifejezetten vonzza!

Polly nagyon nehéz utat tett meg addig, míg megnyithatta úgymondván saját pékségét. Igaz, hogy papíron nem övé volt a bolt, de ez így tökéletesen megfelelt neki, hiszen a felettese egy idő után már nem szólt bele abba, mit, hogyan csinál, sőt, teljes egészében rábízta a termelési és logisztikai folyamatokat, mindössze a profit megillető részéért keresték egymást. Tésztagyúrás közben megtalálta a kenyérillatú boldogságot. Aztán minden átalakul és újra az alapvonalnál találja magát. Megfosztották a legszebben megálmodott valóságától, attól, amiért olyan sokat küzdött. Polly veszteségek egész sorát éli át ezen könyv lapjain, s bár a súlya nagy erővel nyomja a vállát és kétségek gyötrik a lelkét, próbálja megtalálni a helyét. Bár nem kezeli mindig megfelelően a helyzeteket, sőt, megesik, hogy sorban hozza a rossz döntéseket, halmozza az elkövetett hibákat, de mégis lehet tanulni tőle. Polly kitartásra nevel. Mert nem szabad feladni a legreménytelenebb helyzetben sem, hanem emelt fővel haladni tovább. Mondhatni a sorozat második része csak és kizárólag erről szól: minden karakter küzd valami olyan dologért, ami nagy hatással van az életére.

Polly és Huckle sosem volt igazán gazdag, mindig épp csak annyi pénzük volt, ami a mindennapi megélhetéshez elég. De nem is vágynak többre, hiszen egy olyan szigeten, mint Mount Polbearne, nem a tárgyi dolgok rejtenek igazi értékeket; az itt élők emlékeket gyűjtenek elsősorban. Ám ettől független mindenki örülne, ha hónap végén maradna egy kis megtakarítása, ami fedezné a váratlan helyzeteket. Ha ez viszont nincs, akkor alternatív megoldást kell találni. Polly és Huckle is hirtelen ebben a helyzetben találják magukat, így egy nagyon nehéz döntést kell meghozniuk: a szeretett férfi ideiglenesen átveszi az öccse munkakörét, ami viszont sok-sok kilométeres távolsággal jár kettőjük között. A távkapcsolat sosem egyszerű, főleg, ha a felek hónapokig nem tudnak találkozni egyáltalán. Bár egy idő után megszokható a másik hiánya anélkül, hogy elveszítenénk az iránta érzett szeretetet, de kérdés, vajon ez hova vezet? És vajon Pollyék esetében mi lesz a végkimenetele?

A könyv érinti a gyászfeldolgozás témáját is. Ez immáron sok könyv lapjain megjelent és igen, sokszor nagyon szenzációhajhász dolgon. Az emberek mindaddig nem értik meg, mit jelent az a folyton szúró, örökké velünk tartó fájdalommal lélegezni a mindennapokban, míg át nem élik. Sokszor látok arra példát, hogy a könyvek lapjain a szereplők pikk-pakk túl lesznek a lelkitársuk elvesztésén és képesek új életet kezdeni. A valóságban azért ez sokkal nehezebb. Jenny Colgan Selina karakterét nagyon jól alkotta meg. Noha nincs központi szerepben, de az az elveszettség és fájdalom mellett, ami a lelkéből dühös vadállatként tör elő a lelkéből, nem lehet csak úgy elmenni. Selina is próbálkozik feldolgozni a férje elvesztését, próbálja élete darabkáit összeszedni, hogy folytathassa útját. Eközben új barátokra lel, ideiglenesekre és maradandókra egyaránt, de az a lényeg, hogy van kire támaszkodnia.

A felépítésre egy rossz szavam sem lehet. Sokkal több bonyodalom, megoldásra váró helyzet jelenik meg a lapokon, mint az első részben. Teljes mértékben lekötötte a figyelmemet, s bár nem éreztem magamban akkora izgatottságot a szereplők iránt - hiszen ne felejtsük el, hogy az író chich lit kategóriában alkot, amely nem a falat rengető érzelmi hullámokról szól - mégsem tudtam volna őket figyelmen kívül hagyni. Érdekelt a sorsuk, hogy vajon hogyan oldják meg a felmerült problémákat. Az utolsó nagy fordulatig teljes odafigyeléssel forgattam a könyvet. Ott viszont volt egy kis fennakadásom, egy éppen csak aprócska zökkenő, de muszáj egy pár szót ejtenem róla: a történet tetőpontján Polly és Selina egy olyan helyzetbe keverednek, ami véleményem szerint túlmutat a reális értékeken. Nem hiszem, hogy az általuk véghez vitt tett lehetséges lenne, sokkal inkább érzem úgy, hogy a valóságban ez katasztrófába torkollott volna. Természetesen a költői szabadság megengedi az ehhez hasonló fordulatokat, mégis úgy vélem, az ezt megelőző történetmenethez képest túlságosan elrugaszkodott volt. Ugyanakkor teljes mértékben kárpótolt a történet lezárása. Halkan megjegyezném, hogy a végén nagy meghatottságomban úgy mosolyogtam, mint valami őrült és több napig semmi nem tudta letörölni az arcomról azt a széles vigyort. Elegendő volt csak az utolsó eseményekre gondolnom, hogy a jókedvem töretlen maradjon.

Nemrégiben, mikor elgondolkodtam a sorozaton, hogy vajon kezdhetem-e rögvest a frissen, ropogósan megjelent harmadik résszel, azt a tájékoztatást kaptam a kiadótól, hogy igen, ha úgy döntök, ez is egy járható opció, mert bár a részek egymásra épülnek, nem okoz nehézséget, ha az első részeket nem forgatjuk, tökéletesen érthető lesz akkor is minden. Nos, a második rész esetén is már rá kellett döbbennem, hogy ez valóban így van. A szerző rövid leírásokban teljes képet ad az eddig történtekről, így, ha mondjuk a két rész olvasása között eltelt volna akár egy év, akkor sem éreztem volna zavartnak magam, hogy nem emlékszem, pontosan ki, miért, hol van. Ezek az úgynevezett segítő mankó mondatok ugyanakkor nincsenek túlzásba víve, így nem keltette bennem azt az érzést, hogy felesleges oldaltöltések sorait kell hosszútávon olvasnom. Olyan könnyen lettek elhelyezve, mint amilyen az üvegpult mögötti habcsókok textúrája.

Annyi, de annyi mindent tudnék még mesélni arról, hogy ebben az egyszerű, könnyed kis könyvben milyen értékek lapulnak! Rengeteg problémakört érint, melyek a könyv hossza ellenére is megfelelő módon körül lettek járva. A munkahelyi nehézségek, a magánéleti problémák, a belső bizonytalanságok, a külső atrocitások és az élet hozta megpróbáltatások mind megjelennek benne. S bár a lelkeken sötét keserűség ül, a levegőben mégis ott terjeng a frissen sült kenyér könnyed, bátorító illata. A könyv olvasása után még inkább kedvet kaptam ahhoz, hogy magam is kimenjek a konyhába és valami finomat alkossak, hiszen lehet nekem is csak ennyi kellene: a bennem rejtőző stresszt kiadni egy kenyér tésztájának alapos kigyúrása közben. Jenny Colgan világa teljes mértékben megragadott. A maga angolos eleganciájával egy finom, ropogós történetet alkotott, amely belopta magát a szívembe - és ezzel gyarapította a kedvenc íróim sorát. Nagyon megszerettem a stílusát, a történetvezetési technikáját és az általa tálalt finom recepteket egyaránt. Csak ajánlani tudom! Akár az első résszel kezdve, akár rögvest a második történettel - hiszen elengedő információ jön át a lapokról, hogy ne okozzon hiányérzetet, ha az előzményt nem vettük kézbe -, de érdemes tőle olvasni. Jenny Colgan regénye vajjal és mézzel átitatott mindennapi betevő.

"Bízz magadban. Bízz a tehetségedben, és hogy az embereknek tetszik, amit csinálsz. Dolgozz és meg fog térülni."

"Ha a születésünk pillanatától boldogok lennénk, akkor honnan tudnánk, hogy azok vagyunk? Hogyan tudnánk értékelni a jót, ha sosem lenne pocsék az élet?"

"Ha nem lennének idióták, akkor mitől tudnád megkülönböztetni a rendes embereket?"

"Amikor a legrosszabbra fordulnak a dolgok, mindenki erősebbnek bizonyul, mint ahogy képzeli."