Niitaabell Világa: Kelly Barnhill: The Girl Who Drank the Moon

Fülszöveg:

„A csillagfényben természetesen varázserő lakozik. Ezt mindenki tudja. De a holdfény, az egészen más. A holdfény maga a varázslat. Erről bárkit megkérdezhetsz.”

A Protektorátus lakói minden évben egy csecsemőt hagynak az erdőben, hogy feláldozzák az ott élő boszorkánynak. Ám Xan valójában jó boszorkány. Megmenti a kisbabákat, és az erdőn keresztül elviszi őket egy szerető családhoz, s hogy útközben ne éhezzenek, csillagfényt ad nekik táplálékul.

Az egyikükkel azonban csillagfény helyett holdfényt itat, ezzel pedig rendkívüli varázserővel ruházza fel a gyereket. Xan elhatározza, hogy magához veszi a kislányt, és a Luna nevet adja neki. Luna tizenharmadik születésnapjának közeledtével a lány varázsereje fokról fokra a felszínre tör, ami számos veszélyes és izgalmas következménnyel jár.

Az élet rendje szerint elsőnek gondtalan gyermekek vagyunk, majd serdülő kamaszok, utána pedig a problémák mennyiségi és minőségi változásának köszönhetően átlépünk a felnőttek világának kapuin. A tanulási folyamatot felváltja a munka, ahol hasznosítanunk kell az eddig elsajátított tudást. Dolgozunk, hogy megélhessünk, élünk, hogy dolgozhassunk. Egy kisebbfajta körforgásba kerülünk. Ez kihagyhatatlan része az életnek. Minden embernek szüksége van valamire, ami segít abban, hogy ne veszítse el a hitét. Különbözőek vagyunk, ám mindannyiunkban közös, hogyha megtartjuk gyermeki létünk egy darabkáját, akkor sokkal szebb helynek láthatjuk a világot, mert egy fiatal, mindenre rácsodálkozó szem a legkisebb csodát is felfedezi. A legapróbb meglepetésnek is örül. A legkisebb gesztust is értékeli.

Ha megkérdeznétek a környezetemben élőket, mindenki határozottan kijelentené, hogy az én gyermeki lelkem köszöni szépen, él és virul. Nem is csoda, hisz folyamatosan táplálom, többek között a könyvek által is. Szeretem a mesekönyvek varázslatos és csodaszép világát, amely még mentes a felnőtt párkapcsolati problémáktól és különböző traumáktól. Néha olyan jól esik leülni és felütni egy tündéres vagy boszorkányos könyvet! Így jutott el hozzám Kelly Barnhill könyve is, A lány, aki holdfényt ivott. A borító egyértelműen sugározza azt, amit általában keresek egy gyermek és ifjúsági irodalom kategóriás kötetben. Mikor kicsit utánanéztem, az is kiderült a számomra, hogy sok országban kapott már elismerést ez a kötet. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy megszülessen bennem a döntés: el kell olvasnom. Tudtam, hogy ez lesz a következő kötet, ami feltölt és segítségemre lesz a mindennapok problémáinak tengerében.

A történet egy faluról szól, akinek az életét nagyban befolyásolják a Vének. Piedesztálra emeltették magukat és onnan lenézve szemlélik az általuk létrehozott félelmet az emberek szemében. De nem, a falu lakói nem a tanács tagjaitól félnek, hanem az erdőben lakó boszorkánytól, akinek minden évben, ugyanazon a napon, a legfiatalabb gyermeket fel kell áldozniuk: a lápmezőnek egy letisztult kis ligetében hagyják a vének a csecsemőt, ahonnan elragadhatja majd a természetfeletti hatalom. A boszorkány valóban létezik, bár egyáltalán nem olyan, mint amilyennek a roppant nagy tiszteletnek örvendőek lefestették. Nem érti az emberek furcsa szokását, miért hagynak egy védtelen gyermeket a veszélyektől hemzsegő erdőben, ezért minden évben felkerekedik, hogy a másik oldali faluba vigye a csöppségeket, új családot keresve nekik. Azonban ebben az évben egy sötétszemű, kíváncsi tekintetű kislányt talál a fák között a pólyájában heverni. Xant teljesen elvarázsolja ez a kis csoda, és nagy elragadtatásában nem figyel eléggé, így csillagfény helyett holdfényt ad neki enni, mikor a hosszú út során megéhezik a pici. Ezzel meg is történik a bevarázsozás. Xan tudja, hogy nagy hibát ejtett, a kicsiben ki fog fejlődni a varázstudomány, így úgy dönt, őt magához veszi és felneveli, ám közel sem olyan egyszerű, mint amire számított. Az események bonyolódnak és a végső megoldáshoz a lehető legerősebb varázslatokra lesz szükség.

Dicséretes a fordító munkája, mivel képes volt áthozni a szavakban rejlő játékát az írónak, így a magyar olvasók is már az első mondattól kezdve érezhetik azt az óvatos kis bájt, ami körüllengi az egész történetet. Mondhatni érezni lehet, ahogy a lapokon sodródik a varázslat, gyenge szellő módjára mozog a betűk fölött. Ez a könyv az egyik legjobb példa rá, hogy a szavaknak mekkora ereje van és hogy hányféle különböző módon lehet átadni a bennünk lakozó tudást, csupán azzal, hogy odafigyelünk, miként fejezzük ki magunkat. Mindemellett nem lett fennkölt. A szerző nem emeli eposzi magasságokba történetét, sőt: hagyja, hogy megmaradjon egy nagyon szép mesének, amit akár a kisebbeknek részletekben felolvasni is lehet esténként. Különlegesen, mégis teljesen hétköznapian alkot. Pont olyan, mint a létrehozott szereplők.

Xan mellett még két alak tűnik fel, akik segítségül vannak a gyermek felnevelésénél. Ők Glörk, a lápi szörny és Flirián a sárkány. Mindketten mást képviselnek, így jellemük tökéletesen kiegészíti egymást. Flirián egy nagyon édes kis apróság, kinek ezerszínű szárnya nem nagyobb, mint egy kisebb emberi tenyér. Minden kis szavát imádtam. Ő testesíti meg a könyvben az örök gyermek fogalmát. Glörk épp a másik oldal, benne egy Költő lakozik, aki jó tanácsokkal látja el a mondandóját és sokszor tetszeleg a zsémbes nagyapó szerepben, aki bármit megtesz a szeretteiért. Bár két teljesen más véglet jelenik meg általuk, érezhető a tökéletes egyensúly, ami e nem mindennapi család fölött uralkodik.

Bár egy meséről beszélünk, azért a történetben feltűnnek olyan elemek, amik a lelkem felnőtt részének nem egészen tűntek elfogadhatónak. Ugye a könyv kapásból azzal indít, hogy egy gyermeket el fog ragadni a boszorkány és ki tudja, mit csinál vele, rabszolgaként tartja vagy épp megeszi. Ezen kívül több - bár nem túlzóan sok - hasonló brutalitással rendelkező jelenet is található benne. Mindegyik ilyen résznél egy pár percre elgondolkodtam, hogy valóban gyerekek kezébe való-e ez a könyv, vagy inkább a gyermeki lelkülettel író felnőtteknek íródott és mindig meg kellett állapítanom, hogy ez még a belefér kategória, akármennyire is ódzkodom tőle. Minél idősebb vagyok, annál kritikusabb szemmel szemlélem a gyermekek elé tárt történeteket, hiszen a fejlődésük támogatása elsődleges dolog: nem mindegy, mi kerül a kezükbe, milyen gondolatok és értékrendek fejlődnek ki az elméjükben. A lány, aki holdfényt ivott teljes mértéken megfelelő, elsődleges kétségeim ellenére is. El kell fogadnom, hogy a minden rossztól mentes történetek sem építik kellőképp egy gyermek jellemét sem. Akármennyire is nehéz, de meg kell mutatni a számukra, hogy a világ nem csupa rózsaszín, jó emberekkel is történhetnek rossz dolgok, de a gonosz az, aki a végén igazán meg fog bűnhődni. És pont az ilyen történetek vannak a szülők segítségére, amiben klasszikus elemek által mutatják be ezt a törékeny egyensúlyt, ami a társadalom dinamikájának alapjaként is szolgál.

De mit ér a szép fogalmazás és a jó történetvezetés egy igazán csodálatos mondanivaló nélkül? Kelly Barnhill ezen tekintetben sem okoz csalódást: gyönyörű leírást és példát láthat az olvasó a könyv lapjain a hegyeket megmozgató, életeket megváltoztató szeretet erejére. Többféle típusával is találkozhatunk a lapokon: teret kap a barátok között épülő kellemes kapcsolat, az idősebb és fiatalabb korosztály között tisztelettel szövődő viszony, a gyermeki báj által keltett hullámok és a család tagjai egymás iránt érzett el nem szakítható köteléke. Bár a könyv nem a szétszakított családokról, elvált szülők által gerjesztett hullámokról szól, de hiszem, hogy bizonyos mértékben erre is rámutat és balzsamként hat a lélekre. Megmutatja, hogy bár néha vannak fizikai akadályok, ezek legyőzhetőnek bizonyulnak, ha mindenki egyaránt tesz érte és hisz a szeretet erejében. Sőt, még az örökbefogadott gyermekek számára is nyújthat egy kis lelki támogatást ez a csodaszép mese. Nagyon jó példa ez arra, hogy mindenki azt olvassa ki a sorok közül, amire a legnagyobb szüksége van.

Minden felnőtt lelkében ott lapul egy gyermek, aki csendben várja azokat a perceket, mikor átveheti az irányítást és egy kis gondtalanságot csempészhet a mindennapi elfoglaltságok mókuskerekébe. A Lány, aki holdfényt ivott című regény pont ezt az érzést hozza el az olvasó számára. Gyönyörű nyelvezete mellett a kellemes történetvezetés is elősegíti a kikapcsolódást. Luna és a falu lakói élete egyáltalán nem jellemezhető a mindennapi jelzővel. A szerző varázslatos világot alkotott meg, amibe egyszerre fér bele egy papírmadár hadsereg surrogó hangja és egy tökéletesen aprócska sárkány ezerszínű szárnycsapkodása is. Kedvtelve olvastam a sorokat és miközben haladtam előre a történetben, úgy éreztem, az én lelkemben is új életre kell a szeretteim iránt érzett szeretet.

Azért halkan megjegyezném, hogy bár a szerző a jó és rossz közötti egyensúlyt végig fenntartotta, kicsit negatívan éltem meg a bánat iránt való erős tiltakozást. Senki nem lehet folyamatosan boldog, elcsépelt, de igaz mondás, hogy szükség van ahhoz szomorúságra, hogy az ember értékelje a jót is. Xan és a többiek erőteljes módon próbálták magukba elfojtani a negatív érzelmi hullámokat, amikre bár a szerző végül erőteljes magyarázatot ad, mégis úgy éreztem, hogy akadályozzák a könyv mondanivalóját. Néhol túlságosan sok volt a felejtés a történetben, a ködös elhatárolások, amik által úgy éreztem, egy helyben toporognak a szereplők. Mindenesetre nem ez volt a könyv javára jellemző, így könnyedén ki tudtam vele békélni és a továbbiakban is kedvtelve forgatni ezt a csodálatos olvasmányt.

Jó szívvel merem ajánlani, akár saját célra, akár felolvasásra is. Luna története csodálatos, papírmadár szárnyakon a holdig repíti az olvasót.

"A szeretetem kimeríthetetlen. A szívem határtalan. És a boldogságom csak nagyobb és egyre nagyobb."

"– Az, hogy nem látod, nem jelenti azt, hogy nincs is ott. A világ legcsodálatosabb dolgai közül sok egyáltalán nem látható. De ha hiszel bennük, az még erősebbé és csodásabbá teszi őket. Majd meglátod."

"A türelem nem siet.

Nem liheg, nem szalad, nem botlik el.

A türelem olyan, mint az óceán hullámzása;

a türelem olyan, mint a hegyek sóhajtása;

a türelem olyan, mint a láp sistergése;

a türelem olyan, mint a csillagok kórusának

végtelen éneke."

"– A bánat veszélyes. Legalábbis azt mondták. De arra már nem emlékszem, miért. Azt hiszem, mindketten megszoktuk már, hogy van, amire nem emlékszünk. Hagyjuk, hogy a dolgok… ködbe vesszenek."