Niitaabell Világa: Alice Broadway: Ink (Ink-trilógia 1.)

Fülszöveg:

Képzelj el egy világot, ahol minden tettedet és életed minden jelentősebb eseményét a bőrödre tetoválják!

Saintstone-ban nincsenek titkok: születésed pillanatától kezdve megörökítik a bőrödön az elért eredményeidet, kudarcaidat és életed minden fontos pillanatát. Vannak megbecsült jelek, amelyek azt üzenik a külvilág felé, hogy jó ember vagy. És vannak szégyenletes jelek, amelyek árulóként megbélyegeznek. Leora az apja halála után abban talál megnyugvást, hogy az apja bőre gyönyörű történeteket mesél. Ez egészen addig tart, amíg Leora föl nem fedez az apja tarkóján egy jelet… a jel a Saintstone-ban elkövethető legnagyobb bűnt szimbolizálja. Leora rádöbben, hogy nem ismerte a saját édesapját. Miközben próbálja az igazságot kideríteni, megismerkedik Oscarral, aki egy bűnöző fia. Ahogy a fiatalok lassan közelebb kerülnek egymáshoz, Leorában úgy erősödik a kérdés: a fiú jelenti majd számára a megoldást, vagy csak bajt hoz a fejére?

Tavaly nyáron részt vettem a Dream Válogatás által rendezett Olvasótábor eseményen. Ez lényegében egy szövegértési verseny volt, amit végül szép eredménnyel zártam: két másik játékossal egyetemben a kihívást hiba nélkül teljesítettem, így sorsolás útján dőlt el, pontosan ki hányadik lett. Fortuna nem állt a tudásom mellé, így végül én zártam a sort, harmadikként, bár emiatt egy percig sem bánkódom. Fantasztikus élmény volt és több olyan könyvet ismertem meg a verseny alatt, amit magamtól nem vettem volna kézbe, így mindenféleképpen sikerként könyveltem el az eseményt. A nyereményem egy asztalra csíptethető kis lámpa, valamint öt szabadon választható könyv a kiadó kínálatából volt, amely nagy boldogsággal töltött el, ugyanis több olyan kötet volt már akkor a kiadó kínálatában, amire nagyon fájt a fogam. Ezek között szerepelt Alice Broadway Ink című alkotása is. Nem hiszem, hogy van olyan könyvrajongó, aki csak úgy el tudna menni mellette. Még a nem gyakran vagy épp egyáltalán nem olvasó ismerőseim is megjegyezték, mikor meglátták nálam a kötetet, hogy ez valóban gyönyörű, mesteri munka. Ezzel a véleménnyel teljes mértékben egyetértek. Az Ink borítója teljesen magával ragadott. Az ábrázolt motívumok visszaverik a legkisebb fényt is, szinte mintha egy belső megvilágítása lenne a könyvnek. A könyvespolcomon ki is van fordítva, hogy a nap bármely percében rápillantva élvezhessem a látványát - amit gyakran rajta is felejtek. Nagyon megragadta a képzeletemet, s úgy vélekedtem, ha a külsőre ennyi időt szántak, akkor a benne rejlő értékek sem lehetnek kisebbek, így biztos kézzel vettem le a polcról és kezdtem el olvasni.

A címmel nem egészen vagyok kibékülve. Mostanában annyi furcsa kifejezést olvastam a különböző olvasmányaimban, melyeknek csak az írói képzelet szabott határt, hogy eszembe sem jutott, hogy nem lesz mélyebb jelentése, csupán nem lett magyarra fordítva. Miközben olvastam a könyvet nagyon odafigyeltem, hogy le ne csússzak arról a pillanatról, mikor értelmet nyer az ink kifejezés. Szinte vállalhatatlanul későn jutott eszembe, hogy, mint angol szó, megállja az értelme a helyét ebben a környezetben. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy igazán lehetett volna valami magyar nevet is adni neki - akár az angol mellé, ahogy mostanában egyre bevettebb szokássá válik ez a módszer.

A könyv egy nagyon érdekes képpel indít, ami bevallom, első olvasásra eléggé megrendített, nehezen vette be a gyomrom. Az alapkoncepció szerint az emberek az egész életüket a bőrükön hordozzák. Minden rájuk van tetoválva, ami őket jellemzi, legyen ez jó vagy rossz egyaránt. A kezükre nézve látható, ki hány éves, a hátukon megtalálható a családfájuk, a karjukon pedig akár az, hogy milyen érdemeket nyertek el, vagy éppen milyen bűnöket követtek el az évek folyamán. Nyitott könyvek azok számára, akik ismerik a jelekben rejlő tartalmat, a háttérmagyarázatot. Ezzel idáig semmi gondom nem volt, viszont: ezen különleges kultúra szerint a halál után a bőrön található élettörténet alapján mérettetik meg az ember, hogy érdemes-e arra, hogy az életben maradottak emlékezzenek rá, vagy neve örök homályba vesszen. Azt hittem, az emlékezés egy kép által fog történni, vagy történetmeséléssel, de álmaimban sem gondoltam, hogy az elhunytak bőreiből készítenek majd könyvet. Nem tagadom, számomra ez a kép gyomorforgató. Az első pár fejezet alatt gyakorta tettem le a könyvet, mert a vizuális alkatom miatt ez a tény túlságosan nagy hatással volt rám. Végig azt mantráztam magamban, hogy a könyv által felvázolt társadalomban ez teljesen elfogadott, kulturális örökség, joguk van hozzá. Ők így emlékeznek meg a szeretteikről. S lehet, hogy számomra ez a bizarr, nekik pedig lehet, hogy pont az lenne, ahogy mi eltemetjük vagy elhamvasztjuk az eltávozottakat. Bár egészen a legvégéig nem szoktam hozzá ehhez a képzethez, szerencsére a történet előrehaladtával egyre kevésbé hangsúlyozta ki a szerző, hogy miből készülnek ezek az életkönyvek, így képes voltam kissé elvonatkoztatni tőle, hogy a történet további pontjaira tudjak koncentrálni.

Véleményem szerint nagyon érdekes a szerző elképzelése, hogy minden tett az emberek bőrén nyomot hagy maga után - és területtől függően - mindenki számára látszódik. Úgymondva ezáltal megszűnnek a titkok és a lelkiismerettől függően csökken a bűnözési arány, hiszen ki akarná, hogyha lemegy venni egy kiló kenyeret, fizetéskor lássák a kezén, hogy már egyszer lopott, csalt vagy épp valami komolyabb dolgot is elkövetett? Ez az örökös megbélyegzés hatással van a lélekre, nagy korlátozó erővel bír, hisz az ember nem szereti kiteregetni ország-világ számára a szennyesét. Az elején tartottam, hogy a szerző nem tér ki elég részletesen majd arra, hogyan működhet ez a tetoválós rendszer, de szerencsére a félelmem alaptalannak bizonyult. Mivel a kultúrájuk szerves része, mondhatni az egész létük erre épül, valamint megvannak a bejegyzett szabályaik, így nem fordulhat elő az a helyzet, hogy valami fontos dolog nem kerül rá az emberek bőrére. Tehát bármennyire is furcsa a társadalmuk az én szememben, mégiscsak működőképes - bár véleményem szerint elég labilis alapokon nyugszik, ez a törékeny egyensúly könnyen fel is bomolhat.

A könyv lényegében egy 16 éves lány történetét meséli el, aki tetoválónak szeretne állni. Épp a tanoncévei előtt van, mikor édesapja elhuny és így nem csak a gyásszal kell megküzdeniük édesanyjával, hanem a megmérettetés és az addig vezető úton kiderült információkkal is. Leora hamar rádöbben, hogy az eddigi élete nem biztos, hogy pontosan azokon az alapokon nyugszik, mint amiben hitt. Ahogy megismerjük őt és a hozzá közel kerülő embereket, folyamatosan bukkannak a felszínre olyan titkok, amiknek nem szabadna létezniük. Nos, nem mondanám, hogy olyannyira meglepődtem volna ezeknél a fordulópontoknál. Véleményem szerint teljesen magától értetődnek a fordulatok úgy mondjuk kilencven százalékban. A szerző meg sem próbálta elrejteni az olvasó elől a helyzeteket. Teljes mértékben kiterített lapokkal játszott: az első pár fejezet után már teljesen egyértelmű, mi lesz a bonyodalom fő magja, így egyáltalán nem okozott meglepetést, mikor a történet derekán valóban beigazolódott a tény, amit állítottam. Egyedül a legvégén találhatóak olyan események, amik minimálisan felborították az általam elképzelt rendet.

Ami számomra ugyanakkor nagyon érdekes volt, hogy adott egy 16 éves lány, aki se nem testes, se nem vékony, a teste és lelke még bőven fejlődésben van, mégis a legnagyobb problémák között is kiemelkedik a striák problémaköre. Minden reggeli öltözködésnél kihangsúlyozza, mennyire bántja a mellén végigfutó szakadások látványa, miközben pár perccel előtte arra panaszkodott, hogy mennyire fejletlen még. Legjobb tudomásom szerint a striák akkor alakulnak ki, ha a bőrt valamilyen nagy változás éri: hirtelen növekedés, hízás - tehát valamilyen erőteljesebb változás. Nekem ebben az esetben így ellentmondásos a könyv: egy még gyermektestbe zárt lányról beszélünk, aki még többnyire nem indult el a nővé válás útján, mégis olyan problémákkal küzd, amik azt jelzik, hogy valójában a teste már megváltozott, felnőtt. Valamint a problémakört tekintve sem értettem, miért került ennyire kihangsúlyozásra. A regény folyamán semmilyen romantikus töltet nem szerepel aktív módon a lapokon. Néhány elejtett megjegyzés, elszálló gondolat erejéig jelennek meg az érzelmek, melyek testiségbe egyáltalán nem váltanak át, bár lehet, hogy a sorozat későbbi köteteiben már változni fog a hozzáállás.

Úgy gondolom, hogy az Ink című regény nem elég kiforrott. A szerzőnek volt egy nagyon jó elképzelése, amit hellyel-közzel sikeresen meg is valósított: a tetováltak világa egyedi, mely a szabályrendszereknek köszönhetően többnyire működőképes is. Ám van itt egy olyan tézis, ami miatt az egész alapját megrengeti és félő, hogy az általa okozott repedések miatt nem fogja tudni megtartani magát. Ez pedig az üresek egy kis rétege: valójában minden ember üresnek születik, majd pár naposan kapja meg az első jelöléseket. Ez a szülők döntése. De mivel lenne rosszabb, hogyha valaki üres szülők között cseperedik fel, majd amikor már önálló döntéseket hoz, úgy dönt, ő is tetovált szeretne lenni? Akkor miért számít továbbra is üresnek, ha a bőrén hordja a teljes történetét? Azért mert nem csecsemőként kapta az első jeleket, hanem mondjuk tízévesként? És hogyan különböztetik meg őket, hisz mindkettejükön ugyanazok a jelek szerepelnek, csak más korban kerültek rájuk. Ez a problémakör főként a regény utolsó harmadában érett meg bennem és úgy éreztem, folyamatos alátámasztást kapok a kiskapu létére, mely romba döntheti a teljes felépített világot. Pedig a kiépített társadalom viszi el a hátán a történetet, nem a cselekmény. Ez utóbbi túlságosan egyszerűre sikeredett. A regény nagy részében teljes mértékben tisztában voltam azzal, hogy mi fog következni. A csavarok egyáltalán nem leptek meg, mert a szerző olyan éles sikoltásokat helyezett el a könyv lapjain, hogy képtelenség lett volna őket nem észrevenni. Szinte minden túlontúl egyértelmű volt.

Ugyanakkor tekinthetjük ezt a részt egy alapozó regénynek, amely csupán azt a célt szolgálta, hogy lefektesse azokat a téziseket, szabályrendszereket és társadalmi normákat, amikre a későbbi kötetekben a szerző építkezhet - főként erősíti ezt a tényt a könyv utolsó harminc oldala, ahol az események már szinte meglepő fordulatot vesznek. Sajnálom, hogy ezek nem lettek kellőképp kifejtve, ezáltal a tetőpont és a konklúzió olyanná vált, mint mikor felkavarják a sok éve nyugvó tó iszapos alját.

Nem mondanám, hogy megbántam, hogy elolvastam, mert izgalmasnak találtam eme világot és a továbbiakban is látok benne fantáziát, de egyelőre úgy érzem, hogy a borító lett a legsikeresebb része az egészére nézve. Remélem, hogy a szerző be is váltja majd a hozzá fűzött reményeimet és a későbbiekben többé válik, mint egy csinos bőr.

"Éljetek olyan életet, amelyre emlékezni fognak!"

"– Mindannyian rosszak vagyunk egy kicsit. Mindenkinek az életében van olyan, amit szégyell, vagy amit megbán. Olyan dolgok, amikkel megbántottuk a lelkünket vagy azokat az embereket, akiket szeretünk. De eközben mindenkiben van valami jó. És merem állítani, hogy a legtöbben inkább jók, mint rosszak. Az élet arról szól, hogy megtaláljuk az egyensúlyt, és kijelöljük helyünket a kontinuumban. Egy kicsit jók vagyunk és egy kicsit rosszak, de az nem egyenlő a szürkével."

"Nem akarok az az ember lenni, aki kiteszi közszemlére a szívét, és várja, hogy mindenki megnézze. Nem! A szív helye odabent van, és nincs biztonságban, ha megmutatod másnak is, mit rejt."

"– A múltad nem határozhatja meg a jelenedet…"