Niitaabell Világa: Colleen Hoover: Too Late

Fülszöveg:

Sloan a poklok poklát is megjárná azokért, akiket szeret.

És meg is teszi, minden egyes nap. Amikor azonban rádöbben, hogy valójában börtönben él a veszélyes, erkölcstelen és züllött Asa Jackson mellett, Sloan kész bármit megtenni azért, hogy szabaduljon szorult helyzetéből. Akár a testi épségét is kockára tenné, aminek senki sem állhat az útjába. Senki, kivéve Cartert.

Asa életében Sloan a legjobb dolog. És Asa szerint Sloan életében ő a legjobb dolog. A lány nem nézi jó szemmel Asa züllött életmódját, pedig a srác szerint, ő csak azt teszi, amit tennie kell, ha mindig egy lépéssel az üzletfelei előtt akar járni. Mindent megtesz annak érdekében is, hogy egy lépéssel Sloan előtt járjon. Senki sem állhat az útjába.

Senki, kivéve Cartert.

Az év legmegrázóbb regénye arról, meddig élhetünk és hogyan szabadulhatunk egy bántalmazó kapcsolatból.

Ismerd meg Sloan példaértékű sorsát!

Bár saját döntésem volt, még most sem tudom elhinni, hogy ilyen iramban olvastam el egymás után két Colleen Hoover könyvet is. Sosem fogom feladni a munkásságával való próbálkozást, mivel szeretem az alapvető gondolatvilágát, de mégis… a túlzásai miatt mindig kell egy kis idő, míg újra eljutok arra a pontra, hogy na, most jöhet a következő olvasmány tőle. A Túl késő viszont nagyon érdekelt. Már maga a borítóterv is meggyőzött, a maga egyszerűségével. Valahogy kitűnik az író többi regénye közül és azt az érzetet ülteti el az ember fejében, hogy egy nagyon különleges élmény részese lesz, ha elolvassa.

Az év első hónapját szeretem különleges élményekkel megtölteni, így azért kicsit aggódtam, hogy mennyire lesz megfelelő az aktuális állapotomhoz és elvárásaimhoz mérten. Számomra nagyon sokat számít, hogy az évet milyen könyvekkel indítom. 2020-ban pedig úgy néz ki, ez még inkább fontossá vált a számomra, ugyanis ez a sötét, komor, ködös időjárás nem éppen kedvez a hangulatomnak. Sokkal kreatívabbnak érzem magam, mikor a napsütés mértéktelen mennyiségben dől be az üvegen át, arany árnyalatba vonva az egész világot. Amikor az ablakot kinyitva érzem a gyenge szellő melegségét, ahogy az arcom simogatja. A télnek is megvan a szépsége, de ez a folytonos sötétség már lassan kikészít. Éppen ezért kell feltöltekeznem a lehető legtöbb pozitív energiával, melyeket a könyvek lapjairól merítek. Ám úgy néz ki, jelen esetben nem volt döntési opcióm: a könyv választott engem, nem én őt. Tehát levettem és azon kaptam magam, hogy elvesztem a felépített világban.

Ez a könyv egyáltalán nem szokványos, melyre a szerző már a legelején felhívja az olvasó figyelmét. A történet megkezdése előtt található egy üzenet, melyben kifejti, hogy a Túl késő egy ingyenes felületen, folytatásos sorozatként jelent meg fejezetről fejezetre. Colleen Hoover ezt mindössze a maga szórakoztatására, kikapcsolásként kezdte el megalkotni, hogy kiengedje azokat az erőket is magából, amelyeket nem tud kellőképp hasznosítani a megjelentetésre szánt könyveiben. Szüksége volt arra, hogy kikapcsolódásként maximálisan elengedje a képzeletét. Szabadon szárnyalhatott, korrektorok és kiadói megkötések nélkül. A teljes történetet megjelentette a honlapon, majd ingyenesen több felületen is elérhetővé tette a rajongók kérésére. Végül könyv formában is megjelent, így kis hazánk is lecsaphatott a jogaira.

A történet fő mozgatórugója egy lány, aki hiába van jó természettel megáldva, a sors sosem volt kegyes hozzá és a körülmények áldozatává vált. Párja, Asa mellett az élet csöppet sem szerethető, de mivel nincs kitörési lehetősége, így szemét összeszorítva, izmait megfeszítve játssza szerepét, miközben egy jobb világról álmodozik. Már nem kellene sokat bírnia, mindössze pár évet, hogy megszerezze diplomáját és szert tegyen egy kis saját tőkére, de mikor minden levegővétel fájdalmat okoz az emberben, mikor minden másodpercen azt üvölti az ész, hogy tűnj el, úgy minden egyes pillanatban nehéz maradni. Egy teljesen átlagos napon bukkan fel mellette Carter, szélvihart hozva magával. Ez a történet elsősorban az ő hármas mozgásukról szól, egy veszedelmes táncról, melyben bármelyik fél vét egy rossz lépést, vele bukik a másik kettő is. Mert már túl sok cselekedet után hangzik fel egy halk sóhaj: túl késő.

Ez tényleg egy különleges könyv. Semmivel sem hasonlatos azok közül, amiket eddig Colleen Hoover tollából olvastam és azt kell mondanom, hogy nagyon tetszik ez az irányvonal. A téma az első perctől kezdve lefektette azokat az alapokat, amelyekkel a cselekménysorban eszközölt túlzó tettek nem túllépnek egy határt, hanem mindössze fokozzák a hangulatot, súlyt adnak az elhangzó szavaknak. Általában a szerző munkásságában ezek azok a pontok, amik elveszik a kedvemet: amikor a szépen felépített eseményvonalon olyan cifra ötleteket vagy érzéseket eszközöl, amivel elveszti a hitelességét: átlép egy határt, amely által a történet iránt érzett szeretetem átfordul grimaszolásba. Jelen esetben nem így éltem meg az olvasást, sőt, a vége szóig alig bírtam lerakni. Nagyon berántott a történet és nem is akartam kiszakadni ebből a mocskos, züllött és elfajzott világból. Alig vártam, hogy újra Asa szemszögén keresztül lássam a dolgokat. Colleen Hoover az ő karakterével grandiózus egyedet alkotott. Az ész és az őrültség kettősége jelenik meg benne. Nem nehéz létrehozni egy ilyen karaktert, ám az utolsó szóig fenntartani a megadott irányvonalat már nagy kihívás. A szerző képes volt végig ezt a rögeszmés magatartásformát végigvinni a teljes történeten botlások nélkül, ami igazán elismerésre méltó.

Az író ragaszkodott ahhoz, hogy a történetét úgy ismerhesse meg minden olvasója, mint ahogy az internetes követőinek is lehetséges volt: először megírta fejezetről fejezetre az alapsztorit, majd ehhez adott hozzá több epilógust és prológust. Ez utóbbi rész már számomra kissé soknak bizonyult, mikor olvastam. Úgy éreztem általuk, hogy a szerző még nem képes elengedni a megalkotott világot, mert minden mocska ellenére nagyon megszerette, ezért minden eszközt bevetett, hogy messzebb lökje magától az elválás pillanatát. Ennek az érzetnek a csípős szaga erőteljesen árad a lapokról. Egy-egy jelenetnél már úgy éreztem, hogy a nem létező határokat ismételten próbálja túllépni a szerző és tartottam tőle, hogy ez a könyv is az én szemszögemből nézve átfordul ama bizonyos túlzó alkotások táborába, így elrontja az eddigi élményemet, ám szerencsére erre végül nem került sor. Mindössze egy aprócska kellemetlen szájízt hagyott maga után, amin könnyen felül tudok emelkedni.

Bár az értékelést rögvest azután szerettem volna megírni, mikor befejeztem a könyvet, sajnos az időbeosztásom közbeszólt és erre csak napokkal később kerülhetett sor. Mivel akkor még az élmény oly friss volt, annyira elvesztem ebben a merőben más világan, azonnal hangot szerettem volna neki adni. Utólag úgy gondolom, hogy jobban jártam így, hogy egy kicsit rá tudtam pihenni. Ezen könyv után kicsit rendszereznem kellett az érzéseimet, a rám gyakorolt hatását. Mondhatni összhangba kellett hoznom az elveimet és az elvárásaimat a kapott élménnyel, a kiugró pozitív és negatív élményeket mérlegelni, hogy valóban az első reakcióm volt-e a végső, megfelelő állapot vagy sokkal inkább az, mikor már a teljes képet átláttam. Erre nem azért volt szükség, mert olyan bonyolult lenne a történet, vagy mert annyira mély mondanivalóval rendelkezik, hanem azért, mert az olvasónak mérlegelnie kell, hogy ez a fajta túlzó hozzáállás mennyire hasonul a saját komfortzónájának szabályaival, s ha nem talál egyezést, akkor pedig meg kell vizsgálnia, képes-e arra, hogy még kényelmesen megtegyen egy akkora lépést, ami elválasztja a könyvet a saját értékrendjétől.

Tudtam, hogy nem szabad még feladnom a próbálkozást Colleen Hooverrel! Bár az esetek körülbelül harminc százalékában találom csak meg azt, ami megfelelő az én ízlésvilágomnak is, de ezért a kevésért megéri kockáztatni - és néha szenvedni. A Túl késő is a kisebb arányú csoportba sorolható, mert valamilyen furcsa módon, többnyire szerettem olvasni. A történet magja csak úgy sodort magával. Noha mindenki számára egyértelmű, hogy nagy körvonalakban mi lesz a legvége, mégis a saját szememmel akartam látni, így alig bírtam letenni a könyvet. Aztán a vége szónál széles mosollyal az arcomon álltam meg, azzal az érzéssel, hogy na, erre számítottam. Majd jöttek az epilógusok és prológusok végeláthatatlan sorai, amik már kissé csökkentették a kedvem, de mivel még jól éreztem magam ebben a kifacsart világban, így azért annyira nem berzenkedtem oly erősen miattuk. Összességében nekem tetszett.

Ezt a regényt nem kell túl komolyan venni. Látszik, hogy tényleg csak egy szabad szellemi szárnyalás agyszüleménye, egy stresszlevezetés. Több helyen is éreztem úgy, hogy na, ezt újraírva nagyot lehetne alkotni, vagy hogy egy-egy gondolat még néhol hiányzik, de ezzel egyáltalán nem foglalkoztam, mert végül igencsak klappol a történet. Vannak benne túlzó motívumok, de mivel az első mondattól kezdve az egész világ korlátok nélkül létezik, így ezek szinte helyénvalónak tűnnek.

Ez a könyv nem sorolható abba a típusba, mikor az olvasó azonosulni tud a karakterekkel és minden gondjukat a saját vállukra veszik, de jelen esetben erre nincs is szükség. Asa, Carter és Sloan teljes mértékben a saját életük rabjai, mindegyikükben ott rejtőzik a ketrecbe zárt, lesoványodott vadállat képe, aki nem fog várni a tökéletes menekülési alkalomra, hanem az elsőnél kitör, akármilyen következményekkel jár.

Fordulatos, folyamatosan pörgő olvasmány, ahol egy kilátástalan helyzetben tragikus karakterek botladoznak előre saját vágyaik felé több-kevesebb sikerrel. Nem szabad túl komolyan venni és mégis... érdemes belegondolni, hogy vajon ebből mennyi ültethető át a valóságba. Úgy gondolom, túlságosan sok is. Túl sokan válnak a drog vagy éppen másvalaki rabjává. Ez esetben mindegy, hogy lelki vagy testi függőségről beszélünk, mivel mindkettő a maga módján szörnyű.

"Valahol egyszer azt olvastam, hogy az extrovertáltak és az introvertáltak között nem az a különbség, hogyan viselkednek társaságban. Hanem az, hogy a társaság összetétele kimeríti vagy energiával tölti fel őket. Egy introvertált is tűnhet extrovertáltnak, és fordítva. Minden attól függ, hogy belsőleg hogyan hatnak rád az interakciók."

"Olyan sokra vihetted volna. De életed minden egyes napját azzal töltötted, hogy azt vártad a világtól, hogy kárpótoljon téged a gyerekkorod zűrös éveiért. Ez nagy hiba volt. A világ nem tartozik nekünk semmivel. Elfogadjuk, amit kapunk, és megpróbálunk kezdeni vele valamit."

"Nem is tudtam, hogy a pokol ennyire fényesen tud ragyogni."

"Azt hiszem, ez a különbség egy rosszul és egy jól működő kapcsolat között. Az előbbinél úgy érzed, hogy egy vasmacskához vagy láncolva… az utóbbinál pedig mintha repülnél."