Niitaabell Világa: Nnedi Okorafor: A halálmegvető

Fülszöveg:

A posztapokaliptikus Afrika egyik vidékén népirtás zajlik, törzsek vére áztatja a földet. Egy nő, aki túlélte a faluja földig rombolását, és akit megerőszakolt az ellenség tábornoka, a halálban reménykedve a sivatagba megy. Kilenc hónappal később azonban életet ad egy dühös csecsemőnek, kinek haj- és bőrszíne a helyi törzsektől eltérően a homokra emlékeztet. A nő meg van győződve arról, hogy a lánya más – különleges –, ezért elnevezi Onyesonwunak. A név ősi nyelven azt jelenti: halálmegvető.

Onyesonwu már gyerekként rájön, hogy a fogantatása körülményei testi és társadalmi bélyeget nyomtak rá. A többiek szemében ő egy ewu, vagyis az erőszak szülötte, félfajzat és számkivetett, akiről az emberek úgy tartják, hogy erőszakos életre van kárhoztatva. Ám Onyesonwu nem átlagos ewu: már gyerekként is kezd megmutatkozni egyedülálló varázsereje. Idővel egyre jobban kiteljesednek a képességei, és amikor véletlenül látogatást tesz a szellemek birodalmába, megtudja, hogy egy nagyhatalmú varázsló próbál az életére törni.

Onyesonwu először kétségbeesetten próbál elrejtőzni leendő gyilkosa elől, ám a természete ezt nem hagyja. Így elindul végül egy olyan úton, aminek a végén harcossá válhat. Hogy beteljesítse sorsát, meg kell küzdenie a természettel, hagyományokkal és történelemmel, az igaz szerelemmel és kultúrája spirituális rejtelmeivel. Egyaránt várnak rá veszélyes kihívások egy olyan jövőbeli Afrikában, ahol látszólag soha semmi nem változott – és olyan földöntúli síkokon, melyeknek a létezéséről ugyan sokan tudnak, de csak nagyon kevesen képesek járni rajtuk.

Bár sosem vetettem meg az Agave kiadó által forgalmazott könyveket, mégsem mondhatom azt, hogy rendszeresen szemezgettem volna belőlük, viszont a tavalyi év folyamán egyre inkább azon kaptam magam, hogy újabb és újabb kiadványokat helyezek a kívánságlistámra. Régi és új könyveik egyaránt felkeltették a figyelmemet. Mivel az évem jó előre be volt táblázva olvasás terén is, így tudtam, hogy szilveszterig már nem fognak beleférni, akármennyire is szeretném. Azonban nem csüggedtem, mert így máris megalkottam az első fogadalmamat: 2020-ban több Agave kiadványt fogok kézbe venni, mint az elmúlt 365 nap során.

A sort egy tavaly nyáron történt impulzív vásárlásommal kezdtem meg. Nnedi Okorafor könyve már akkor megragadta a fantáziámat, amikor még csak előrendelhető állapotban leledzett. A cím, a borítón látható motívum, valamint a fülszöveg egyaránt felkeltette az érdeklődésemet. Mivel szeretek betekinteni a különböző társadalmi rétegekbe, a sajátomtól eltérő kulturális szokásokba, így számomra nem az volt a kérdés, hogy beszerezzem-e, hanem az, hogy mikor jut rá időm - főleg, mivel nem egy rövid regényről beszélünk, tehát valószínűleg nem elég a feldolgozására néhány óra. Mondjuk én jobban szeretem a hosszú regényeket, amelyek egy nagyobb szeletet adnak a felépített világból. Több lapon, több szóban szebben kifejhetők a fontosabb érzéseket, megfelelőbbek az átvezetések. Természetesen ennek is megvan a maga dinamikája, amire nagyon oda kell figyelni: például ha túl sok a leírás, ezek viszik a hátukon a történetet, hamar unalmassá válhat. Meg kell találni a megfelelő egyensúlyt ahhoz, hogy egy történet nagyobb terjedelemben is működőképes legyen.

Mikor levettem a polcról a könyvet, az első dolgom volt eltávolítani a védőborítót. Ironikus módon nem szeretem olvasás közben azt is magammal vinni mindenhova, mivel ez a finom kis papírréteg igencsak sérülékeny; a könyvnek pedig van annyi saját tartása, hogy megfelelő körülmények között nem fog se gyűrődni, se törni. Szóval, mikor eltávolítottam a borítót, akkor ért az első meglepetés: a könyv hófehér. A minta nem lett áthozva. Sokakat ez zavar, hiszen ha megsérül a védő, ne adj isten, el is szakad, akkor már nem élvezhető az eredetileg, valaki által igényesen megtervezett illusztráció. Én alapvetően nem vagyok ez ellen, mivel költségileg biztos nagy megtakarítást jelent - így az ár sem emelkedik oly rohamos mennyiségben. Az viszont egy kissé zavar, hogy a szerző és a könyv címe csak a gerincen kapott helyet. Örültem volna, hogyha az előlapra is felkerül, mert szinte kivétel nélkül, minden alkalommal fordítva ütöttem fel a könyvet olvasáskor. Ez csak egy apró észrevétel, az olvasási élményből cseppet sem von le.

A halálmegvető igencsak különleges regény. A történet egy alternatív Afrikában játszódik, ahol két népcsoport feszül egymásnak, valamint köztük megbújva egy harmadik réteg remeg. Okekék és nuruk harca elevenedik meg a lapokon. A két törzs megkülönböztetéséhez elegendő egy pillantást vetni az emberekre: teljesen más bőr -és hajszínnel rendelkeznek, így össze sem keverhetők egymással. Mellettük egy harmadik típus is megjelenik, az úgynevezett ewuk. Ők azok, akik jelenlétét egyik fél sem fogad el: ők az erőszakból született emberek, akik a két típus keveredéséből állnak össze. Szeplős orcájukat jobb, ha nem fordítják a Nap felé, inkább próbálják létezésüket is meggátolni, mivel mindenhol megvetésre számíthatnak. A történet főszereplője, Onyesonwu is ewu, akinek tettei erős visszhangot keltenek a múltban és jövőben egyaránt.

Nnedi Okorafor egy nagyon erős témát ragadott meg, mely az általa elképzelt világban nagyon erős kontraszttal rendelkezik. A diszkrimináció és a gyűlölet faji alapja egyik kontinensen sem idegen sajnos az emberek számára, ám azzal, hogy mindezt egy olyan kultúrába helyezte el, amely a világ számára kevésbé megismert és megértett, még inkább nyomatékosítja mondanivalóját. Már az első mondatból is csöpög a fájdalom és az erőszak, és ez végigköveti a regény teljes terjedelmét. Olvasás közben visszhangot ver az ember belsőjében az elszenvedett csapások következményei. Sosem olvastam még olyan könyvet, ahol ennyire erőteljesen érződik a megvetés, amely a három réteg között feszül - s főként az ewuk ellen irányul. Sőt, valamilyen szinten fel sem bírom fogni. Ha ennyire nem bírják még a jelenlétüket is elviselni, akkor az okekék és nuruk között - ha erőszak útján is - miért kerülhet sor szexuális kapcsolatra? Hogyan nem undorodnak a másik népcsoporttól, ha a vérük és DNS-ük keveredését ily mértékben megvetik? És miért a gyermek az elszenvedő fél, aki nem tehet arról, hogy milyen körülmények között jött a világra? Nem tehet arról, hogy ki a biológiai anyja és apja.

Azonban, ha mindez nem lenne elég, Onyesonwu még inkább megvetésre kárhoztatott, Nem elég, hogy ewu vér kering az ereiben, de mellette még nő is. Ebben a posztapokaliptikus világban nagyon nehéz nőnek lenni. Háttérben elnyomott, kevés jog birtoklói, akik iránt a férfiak mély lenézéssel viseltetnek. Megkülönböztetnek férfi és női munkákat, feladatköröket melyek felülírása szinte lehetetlennek tűnik. Hiába rendelkeznek erős lélekkel és testtel, furfangos ésszel, nemi besorolásuk miatt nem részesülhetnek a képességeiknek megfelelő képzésben. Onye is nagy utat tesz meg, míg ki tudja vívni az őt megillető jogok egy kis részét, ámbár megértésre és megbecsülésre még ekkor sem számíthat igazán. Így az egész történetet végigkíséri az elfogadás iránti vágy és az ennek beteljesedetlenségéből fakadó düh. Nagyon sok indulat húzódik meg a bőre alatt, amely kitörése veszélyes a környezetére nézve.

Sosem jellemezném ezt a könyvet a kedves jelzővel. A lapokról árad a rideg kegyetlenség, a meg nem értés és a gyűlölet, amit a szereplők egymás iránt éreznek. Még a statiszták lépései is ezeket az üzeneteket hordozzák magukba. Rettentően erőteljes a negatív kisugárzása, a folytonos konfrontáció pedig csak még inkább erősíti a tényt, hogy tragédia készülődik. S mégis, maga az olvasmány nem nehéz, könnyen haladhat az olvasó sorról sorra. Szinte elszáll a leírt szavak fölött. Nehezen tudtam letenni. Bár a kialakított világ sok szempontból volt taszító, mégsem bírtam ki, hogy ne szembesítsem magam az általa közölt tényekkel: a világunk még mindig tele van ezekkel a borzalmas gondolatokkal és érzésekkel, valamint tettekkel egyaránt.

Az író ugyanakkor több ízben is olyan erőt mozgat meg, amelyekre nem nagyon számítottam ezen könyv esetében. Furcsa volt a gyerekes civódásokról olvasni egy háborúval sújtott övezetben. Nem hittem volna, hogy az elsődleges problémakört a szexualitás kérdése fogja okozni, valamint a fiatalkori hisztéria. Onye és társai között a frusztráció a testiségben csúcsosodik ki. Sokkal inkább gondoltam a varázsvilágra, a varázsló, gyógyító és közember közötti feszültség lehetőségére, mint erre a gyerekes hisztire. De ebből is látszódik, hogy mindannyian gyarló emberek vagyunk, kiknek a saját szükségletei az elsők. Még akkor is, mikor rajtunk áll, hogy egy új világ születik meg, vagy egy teljes kultúra hullik darabjaira.

Nnadi Okorafor története a maga nemében igencsak különleges. Ridegség és kegyetlenség jellemzi, ezáltal nem fog erőteljesen közel kerülni az olvasó szívéhez - sokkal inkább az elméjére van hatással. A szereplők együttérzés helyett inkább sajnálatot váltanak ki a pórusaikból áradó düh mérhetetlen faktorja által. S mégis, odaköti az embert, hogy számba vegye ez az irtózatos világ minden közölt aspektusát. Egyszerre húzza és vonja. Taszítja és vonzza. A szerző igencsak erőteljes, mély érzéseket és problémaköröket közöl, ám sokszor mindezt kezdetleges formában teszi. A történetet alapvetően is áthatja egy különleges benyomás, mely talán a kulturális különbségekből fakad, de ezen felül sok részen éreztem pontatlannak. Magyarázatra váró dolgokat vesz alapul, kifejtetlenül hagyva a külső és belső átalakulási folyamatokat. Egyszerűen megfogalmazva: nem áll össze a kép. A történetet üvegszilánkokból áll, ám ezek összetételével sem körvonalazódik ki az eredeti tükör. Az élek erőteljesen elkülönülnek egymástól, nem olvasnak össze, ezáltal hiába látszódik a teljes műalkotás, darabos és szaggatott benyomást kelt. Ez az érzet főként a legvégén csúcsosodik ki. A lezárás kezdetleges, mondhatni pontatlan. A végső megoldást nem is teljesen értettem, ámbár ez fakadhat a feltárt kultúra iránt való erőteljesen hiányos ismereteimből is. S mégis, mindennek ellenére is megérte elolvasni. Erőszakkal nyitja fel az olvasó szemét egy olyan problémakörre, ami a mai napig létezik - és nem csak ezen a világ legtöbb pontjától elszigetelt, fejletlenebb kontinensen. Onye története remélem sok emberhez fog eljutni és még több lélekbe megtalálja a megfelelő utat, hogy nyitottabbak legyünk a minket körülvevő világ romlottságára.

"– Hajlandó vagy elismerni mások jogát a saját meggyőződésükhöz?

– Ha a meggyőződésük nem árt másoknak, és ha magamban ostobának nevezhetem őket, amikor ennek szükségét érzem, akkor igen."

"– Mi a jobb: adni vagy kapni?

– A kettő azonos – feleltem. – Az egyik nem létezhet a másik nélkül. De bolond az, aki mindig csak ad, anélkül, hogy kapna is valamit."

"Bolond az a kígyó, amely gyíknak álmodja magát."

"– Attól, hogy minket bánt valami, még nem kell, hogy mások is szenvedjenek miatta!"

"Anyám szerint minden el van rendelve. Szerinte mindennek van valami oka a nyugati mészárlásoktól kezdve a keleten talált szeretetig. De az emögött lévő elme, amelyet én sorsnak nevezek, kemény és rideg. Teljesen logikus, hogy senki sem érezné magát jobb embernek attól, ha fejet hajtana előtte. A sors is el van rendelve, akár a sötétben növő törékeny kristályok."

"Az összes férfiban ott az ostobaság. Most nevethetnékem támadt ezektől a gondolatoktól. Bár ilyen egyszerű lenne, hiszen a nőkben is ott van!"