Az Északi fény trilógia utolsó kötete (mely azonban nem befejezése a sorozatnak) elhozza a minden világot megrengető, nagy végjátékot, mely a Teremtő és az emberiség között zajlik. Emellett elmeséli egy lány és egy fiú történetét is, két tizenévesét, akiken minden világ sorsa múlik – de akik közben ugyanolyan gyerekek, mint bárki más, ugyanúgy meg kell tapasztalniuk a felnőtté válás minden örömét és kínját. A helyes döntést sem a világraszóló, sem a személyes dolgokban nem könnyű meghozni, ahogy azt Lyra és Will is megtanulja ebben a páratlanul izgalmas, magával ragadó és sokszor felkavaró regényben. Melyből azt is megtudhatjuk, mit lát a különleges Borostyán látcső, és kik azok a mulefák…
Philip Pullman munkássága mindig is nagy hatással volt rám. Amikor még gyerekként először olvastam Az Úr sötét anyagai sorozat első kötetét, teljesen elvarázsolódtam. Egy teljesen új világ nyílt meg előttem, ahol mágikus lelki kivetülések és páncélos jegesmedvék egyaránt léteznek. Olyannyira megkedveltem, hogy miután rongyosra olvastam a saját példányom - és a folytatáshoz sehogy sem tudtam hozzájutni -, kölcsönkértem egy ismerősöm PSP konzolját, amin megvolt neki egy, a könyv alapján készült játék. Kétszer mentem végig az összes pályán mielőtt visszaszolgáltattam volna a tulajdonosának.
Azóta a gyűjteményem kibővült: nem csak az alapsorozat három részét, de még az előzménykötetet is beszereztem, sőt: még kettő olyan könyvem is van, melyeket még az első rész megfilmesítéséhez hoztak létre. Szereplőkről leírások, a tárgyak ismertetése, matricák és feladatok. Mindent tartalmaz, ami szem-szájnak ingere.
Bár az első rész iránt érzett szeretetemet a második kötet nem tudta felülmúlni, mégis A titokzatos kés is közel került a szívemhez. A szerző az eredeti alapokra építve egy merőben más stílusú olvasmányt hozott létre. A képzeletét maximálisan kiterjesztette és végtelen mennyiségű idősíkot alkotott meg, amely csak növelte a történetben rejlő lehetőségek számát. A titokzatos kés egy végtelenül olvasmányos történet, melynek a végén az olvasó nem tud ellenállni a késztetésnek, hogy a harmadik kötet után nyúljon.
Bár kíváncsian és boldogan vettem kézbe a trilógia utolsó részét, volt bennem egy kis szomorúság is. Mindig nehéz szívvel kezdek neki a befejezőköteteknek, hiszen nem könnyű elengedni a szeretett karakterek kezét. Mondhatni egy korszakra pont kerül. Van, mikor direkt húzom-halasztom az olvasást, csak hogy az utolsó morzsákat is ki tudjam élvezni. Jelen esetben a fejemben megfogalmazott kérdések győzték le bánatomat és ezeknek köszönhető, hogy még 2019 decemberében sorra kerítettem A borostyán látcsőt. Hiába, ha egy könyvmoly tudni akarja a válaszokat, akkor addig nem nyugszik, míg meg nem szerzik a vágyott információt.
Az előző rész végén nagy fordulatokat élt át az olvasó. A kirobbant háború sok áldozatot követelt és több olyan szereplő is áldozatul esett, akik jelenléte megmelengedte a szíveket. Lyra sorsa is gyökeres változáson ment át: a kislány új tapasztalatokat szerzett, amelyekkel elindult a felnőtté válás útján, ám egy meghatározó pillanatban anyja elragadta, így a lezáráskor az ő sorsának kimenetele igencsak kétes. Nem tudjuk hol van, mi történik vele és ez a bizonytalanság az, ami az olvasót elsősorban a folytatás felé taszítja. Természetesen nem feledkezhetünk meg Willről sem, a más világból származó fiúról, akinek az élete gyökeresen megváltozott, mikor az első résen átlépett egy merőben más világba. Sok áldozatot és döntést kellett meghoznia. Vajon ezek helyesek voltak? Képes volt fiatal lelkével a megfelelő irányba fordítania a figyelmét? És hogyan tovább a jelenlegi helyzetben?
Az olvasás megkezdése előtt az általam feltett kérdésekre alternatív válaszokat találtam ki. Nem volt bennem félsz, hogy nem találom meg a könyvben azt, amit keresek, így magabiztosan álltam végül neki. Az elején még nagyon lelkes voltam, csak úgy faltam az oldalakat és izgatottan vetettem bele magam az új kalandokba, azonban egy idő után azon kaptam magam, hogy rohamosan fogy a kitartásom. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de a harmadik rész mérhetetlenül alulmúlta a számomra a számomra az eddigieket. Méltatlannak tartom befejező kötetnek.
A sorozatnak eddig is megvolt a maga sajátos, borongós hangulata, mely néhol lassabb cselekményfolyást engedélyezett, ám az átadott tartalom miatt mégis lekötötte annyira a figyelmemet, hogy ne tartsam unalmasnak. Ezzel szemben A borostyán látcsővel mérhetetlenül megszenvedtem mire a végére értem, mivel sok olyan rész volt, amit úgy olvastam, mint a tanulni nem akaró hisztis gyerek. Felvettem, elkalandoztam, leraktam, majd folytattam és ördögi körként folytattam tovább a sort. Nem kötött le teljes mértékben. Az egész irányvonal átalakult, mikor a szerző előtérbe hozta a vallás iránt érzett, mélyen gyökerező ellenszenvét. Hihetetlen, hogy mennyi negatív érzet rejtőzik benne az egyház szinte összes létező formája ellen! Így a történet már nem is arról szól, hogy mégis micsoda a Por, milyen hatása van és hogy Lyra miként befolyásolja a világ mozgatórugóit, sokkal inkább egy vallásellenes lázadássá alacsonyodik le. Úgy vélem, a szerző túlságosan is beleírta önmagát egy olyan történetbe, ahol semmi keresnivalója nem lenne. S ha ez nem elég, akkor a politikai jellemvonások sem sokkal különböznek a vallás által felvázolt tényektől. Nem, ezt nagyon nem így kellett volna megalkotni.
A borostyán látcsőben már az angyalok és egyéb különleges lények nagy szerepet kapnak. Alapvetően nyitott lennék ezekre a témákra, hiszen rengeteg potenciál lakozik bennük, mégis, a szerző által felvázolt társadalmi rétegek és misztikus organizmusok már elrugaszkodottá váltak a számomra. Az angyalok rendszerileg, testileg és lélektanilag is gyenge, korlátozott egyedek, akiknek a jelenléte számomra sokkal inkább elvett a történetből, minthogy hozzáadott volna. Ezzel szemben a mulefák, akiknek jelleme a teljes képzeleten alapul, mégis megnyertek maguknak. Egy kis fényfolt volt a sötét felhőben, mikor egy-egy olyan részhez értem, amelyben ők voltak a középpontban. Egy jól működő, ám közel sem tökéletes, fejlesztésre szoruló és arra nyitott társadalmat mutat a szerző, mely éles ellentétben áll a más világokban foglaltakkal.
Ha rétegesen, az általam eddig felsorolt dolgokat lefejtem a könyvről, ott marad a szemem előtt, csupaszon a történet írmagja. Egy cselekményszál, amin nem csak egy, hanem az összes világ súlya nehezedik. Abban reménykedtem, hogy Will, Anstriel, Lyra és a többiek története nem csak összefonódik, ha mindegyikük sorsa eldöntetik. A végső látképet szemlélve, ez az elvárásom maradéktalanul megvalósult, hiszen mindenki megtalálja a sorsa által kijelölt útvonalat, amelyen végig kell járnia, ám az idáig vezető ösvény közel sem olyan egyértelmű, mint amire számítottam. Mondjuk úgy, hogy néhol már annyira ellepte a természet, hogy csak iránytűvel meghatározható a megfelelő irány, ám ez nem minden karakternek áll rendelkezésére. A könyv több izgalmasnak mondható jelenetet tartalmaz, ám ezek összességében nem megfelelően lettek megszerkesztve, éppen kevés időt és oldalt hagyott rá a szerző, vagy túlságosan váltakozó természetet mutat, amely által még messzebb löki magától az olvasót.
Csalódott vagyok. Természetesen élt a fejemben egy kép, amelynek legalább a körvonalas megjelenésében reménykedtem, de még csak nem is az keserít el, hogy köszönőviszonyban sincs ezzel A borostyán látcső. Nem. Azért vagyok csalódott, mert nem érzem úgy, hogy méltó lezárást kapott volna a sorozat. A szerző nagyon akart alkotni, ám véleményem szerint csak egy elrugaszkodott, antifanatizmustól fröcsögő irományt alkotott meg, amelynek az üzenete köszönőviszonyban sincs azzal, amit eddig előrejelzett. Úgy érzem, egy nagy összeesküvés csapdájába estem. A sorozat első része elhitette velem, hogy egy különleges és pompás világ részese lehetek, ha felveszem a történet selyemszalagját, ám részről részre egyre inkább megmutatta, hogy valójában csak egy durván font zsinórt szorongatok a kezemben. Rossz visszagondolnom, hány szülőnek ajánlottam jó szívvel a sorozatot a tinédzser gyermeke számára, mikor még csak Az aranyiránytűt olvastam el! Most rosszul érzem magam, mert ha ezek a gyerekek folytatólagosan olvasták el a sorozatot, lehet, ők is ugyanúgy érzik magukat, mint én.
Egyfelől elismerem, hogy a történetnek van egy erőteljesen felfelé ívelő görbéje; hiszen láthatóvá válik, miként cseperedik fel Lyra a sorsa által elé görgetett akadályokon keresztül, hogyan változik a személyisége és a látásmódja. Másfelől viszont nem tartom megfelelőnek az ehhez eszközölt lépéseket. Úgy érzem, a harmadik rész mindössze az egyház ócsárolására volt elég, nem pedig egy kislány életének vagy épp a Por mibenlétének meghatározására. A kezdetleges célokat szem elől tévesztve, a történet egy teljesen más mondanivalót kerekített ki végül, mely köszönőviszonyban sincs az eredeti irányvonallal. Sajnálom, de ez számomra így nagy közel sem volt kielégítő.
Ettől függetlenül, ha megjelenik a következő kiegészítő kötet, azt is sorra fogom keríteni, mert hiszek még abban, hogy Lyra szintén előtérbe kerülhet és egy csodálatos alternatív valóságot ad számára a szerző, ahol megtalálhatja azt az osztatlan boldogságot, amit megérdemel. Hinni szeretnék benne, hogy így lesz. Mondjátok, hogy így lesz.
"Ami ér valamit, azért fáradozni is érdemes."
"– (…) Arra jutottam, hogy jónak vagy rossznak az emberek tetteit lehet nevezni, őket magukat nem. Mindössze annyit jelenthetünk ki, hogy ez és ez jó cselekedet, mert segít valakin, amaz meg rossz, mert árt. Bonyolultabbak az emberek annál, hogysem fehéren-feketén fel lehessen címkézni őket."
"Mesélni. Erre nem gondoltunk. Ennyi ideig nem jutott eszünkbe! Pedig kell nekik az igazság. Az táplálja őket. Igaz történeteket kell mondani nekik, és akkor minden jóra fordul. Mesélni, ennyi az egész."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése