Niitaabell Világa: Justin Cronin: A tükrök városa (A szabadulás 3.)

Fülszöveg:

Az általunk ismert világ letűnt. Vajon milyen új világ váltja fel a régit?

A Tizenkettek elpusztultak, és a mindenre rátelepülő sötétség százesztendős borzongató uralma véget ért. A túlélők előmerészkednek a falak mögül, és nekiveselkednek a társadalom újjáépítésének. Merész álmuk egy reményteli jövő.

Ám a távolban, egy halott, sivár metropoliszban ott várakozik a Nulladik, a Tizenkettek atyja. Régóta kísérti az emberi életét szétromboló gyötrelem, és az átalakulásából fakadó gyűlölet lángja vadul lobog benne. Dühét csak az csillapíthatja, ha eléri célját, és végez Amyvel, az emberiség utolsó reményével, a sehonnan jött lánnyal, aki felcseperedve harcba szállt ellene.

Vére szavára hallgatva Tőrös Alicia, a félelmetes harcos elindul a Nulladik végső menedékébe. Ám ott nem az vár rá, amire számított, hanem egy utazás a múltba. Valamint egy olyan ellenfél, aki egyszerre halálosabb és emberibb, mint azt valaha képzelte volna.

Még egyszer összecsap a fény és a sötétség, s végképp eldől Amynek és barátainak a sorsa.

Egy elképzelt világ. Egy alternatív valóság. Egy posztapokaliptikus jövőkép. A világunk egyszerre meseszerű és sebhelyekkel tarkított. Mindenben és mindenkiben meglapul a jó és a rossz egyaránt. És van egy dolog, ami örök érvényű: sosem tanulunk kellőképp a hibáinkból. Hány tragédia árnyékolja be a múltunkat, hány katasztrófa és még mindig tovább kísérletezgetünk olyan anyagokkal, melyeknek működését nem értjük. Nem volt ez másként Justin Cronin történetében sem. Az ember nem tudott gátat szabni a kíváncsiságának és a megszállottságának, ami végül egy olyan katasztrófához vezetett, amely majdnem leradírozta a föld felszínéről az embereket. Apró csoportok, felejthető porszemnyi táborok maradtak csupán, akik maguk sem tudták, egyáltalán mi értelme küzdeni. Nem tudták, mit hoz a holnap, hogy épp mely szerettüket ragadják el tőlük a fertőzöttek akár a következő percben. Reménytelen volt a helyzetük, mégis kitartottak, sőt, az új nemzedéknek, áldozatokkal kikövezetett, vérrel tarkított, de járható utat alkottak egy jobb sors felé.

Justin Cronin trilógiájának harmadik részét elmondhatatlanul vártam. Sok évnek kellett eltennie, mire megérkezett hozzánk is. Ez idő alatt sokszor kérdeztem utána a kiadónál és a különböző munkatársainál egyaránt - még a munkaviszonyaim előnyeit is kihasználtam, hogy egy rendezvényen felhozhassam témának, mikor érkezik. Tavalyelőtt októberben végül csak megjelent és én rohantam a boltba, hogy azonnal beszerezhessem. Akkor újra elkezdtem olvasni a sorozatot és tudatosan hagytam ki ilyen hosszú időt, míg végül az utolsó részt is el kezdtem olvasni. Az indok egyszerű: nem akartam még elengedni a szeretett karakterek kezét, ezért inkább az előző köteteket vettem le a polcról újra és újra.

De van az a pont, amikor már nem éri meg halogatni azt, ami elkerülhetetlen.

Akármilyen őrült rajongója is vagyok Justin Cronin munkásságának, még bennem is megfordult a kérdés, hogy vajon mit lehet még kihozni ebből a letűnt világból, hiszen a Tizenkettek végén pontot tettünk a fertőzöttekre és elkezdhetett felvirágozni egy új, kerítések nélküli nemzet. Vagy mégsem? Hiszen a vírus még mindig létezik, pár gazdatestben még jelen van, sőt, valószínűleg a kezdetben terjesztő denevérek vérében is ott keringhet ez az anyag, ami bármikor egy újabb világpoklot hozhat el. Csak gondolkodtam és gondolkodtam, miközben ámultam a könyv méretein. A sorozat eddig sem szerénykedhetett, de a harmadik rész még hosszabb, mint az első kettő. Hát micsoda bravúros lezárásra számíthatunk még? Bevallom, kicsit tartottam attól, hogy az író külső nyomás hatására túlhúzta a maradék történetet és úgymond egy feleslegesen túlboncolgatott epilógust alkotott. Szerencsére ez a nézetem hamar megváltozott és nyugodt szívvel merülhettem el ebben az ijesztő világban.

A Tizenkettek elpusztításával minden megváltozott. Már nem volt szükség hatalmas falra és egész éjszaka ragyogó világításra. Az emberek elkezdhettek tervezni, a jövőjükkel foglalkozni. Egy új világ volt megszületőben, egy már többszörösen kijárt út került újfent előtérbe. Noha a veszedelem elmúlt, az emberek nem ünnepelhettek sokáig, hiszen a teljes társadalmi rendszert felül kellett írni. Régről ismert hőseink természetesen most is jelen vannak: Peter és a többiek szép életpályát futottak be, ők lettek a világ hősei, de ennek ellenére is megmaradtak önmaguknak. Sosem vágytak nagy elismerésekre és piedesztálra emelésre, de még mindig szívükön viselik mindenki más sorsát is - ahol tudnak, önzetlenül segítenek és helytállnak. Mi sem jobb példa erre az, hogy Peter ácsként foglalatoskodik a dolgos hétköznapokban.

Azt hihetnénk, hogy szinte idilli béke uralja a rémmúlt után a vidéket, ahol a túlélők új életet kezdtek. Gyermeki kacagásoktól hangos, újszülöttek első sírásával tarkított a szálló levegő dallama. De az emberek gyarlók, így nem csak a szép dolgok vannak fellendülőben, hanem a feketepiac is. A vezetőség sok problémával találja szemben magát, de mégis a tudatuk peremén ott lebeg a kép, hogy ez még mindig jobb, mint a fertőzöttekkel vívott küzdelem, hiszen az élet reménye ott figyel minden rezgő fűszálban. A szerző minden részletre kiterjedő történetet alkotott. Miközben az általa írt sorokat olvastam és megjelent előttem egy komplex terv a világ benépesítésével és a társadalom struktúrájának helyreállításával kapcsolatban, szinte biztosra vettem, hogy Justin Cronin nem a levegőbe beszél, ő ezt már egyszer átélte. Ez az igazi írói tehetség! A szavai mögött meghúzódó tartalom olyan sokrétűnek bizonyult, amely nem pattanhatott csak úgy ki a képzelet erejével egy ember fejéből sem. Elképzelhetetlen mértékű kutatómunka előzhette meg ennek a regénynek a megszületését, minden szintre kiterjedő tervek boríthatták az asztalát. Minden egyes tollvonása mögött ott lapul a tudatosság.

Az oldalszám és a történet íve ellenére könnyen olvasható könyvről beszélhetünk. A fő irányvonal visz előre magával. Mindössze egyetlen pont volt, ahol kicsit megfeneklettem, ez pedig Fanning szinte lírikus élete. Biztos vagyok benne, hogy sokan tekintenek majd úgy erre a szűk kétszáz oldalnyi eseményre, hogy teljes mértékben felesleges, nem ad hozzá a regény lényegi részéhez. Eleinte magam is így vélekedtem, de ahogy haladtam előre a továbbiakban, úgy ismertem fel a jelentőségét. Úgy vélem, ezen mély és minden részletre kiterjedő betekintés által válik csak láthatóvá a fertőzöttek mögött húzódó ember, akit a megcsillanó felületeken egy pillanatra meglátnak az íriszük peremén. Bár Fanning motivációja nem elfogadható az emberek részéről, mégis az olvasóban kivált egyfajta együttérzést, ezáltal nem csak mint főgonosz jelenik meg a tudatokban, hanem, mint önálló gondolatokkal rendelkező, érző lény.

A könyv a fantasztikus történetmesélés és tökéletes kikapcsolódás mellett más igazságokat is tartalmaz, amit magával vihet az olvasó a későbbiekben. Két kezem sem lenne elég, hogy mindet számba vegyem, ezért úgy döntöttem, csak azt a kettőt emelem ki, amely talán a legfontosabb és a legnagyobb figyelmet is kapta. Az első ezek közül maga a remény és a hit komplex témaköre. Az emberek élete mondhatni nélkülözött minden jövőképet - és ez alól a sorozat záró kötete sem kivétel, hiszen itt is bőven felütötték a fejüket olyan fordulatok, amik végleg pontot raktak volna a történet végére, ha nem lett volna egy maréknyi bátor férfi és nő. A második pedig a gyermekek. A szerző le sem tagadhatná, hogy maga is apa, hiszen oly érzékletességgel adja át ebbe a kifacsart világban is a gyermekekben rejtőző lehetőségeket! Gyönyörű gondolatokat jelenít meg, amelyek megtöltöttek a szeretet érzésével. Nem gondoltam volna, hogy pont ebben a könyvben fogok erre rábukkanni.

De természetesen attól még, hogy a könyv elismeri a családban és az érzelmekben rejlő erő nagyságát, egyáltalán nem válik szentimentálissá és egy percre sem engedi elfelejteni, milyen vékony jégen járnak a szereplők és mekkora tétben játszanak. Olyan döntéseket kell meghozniuk, amikkel több ezrek sorsát pecsételik meg, s mindezt egy szempillantásnyi idő alatt. Erő, izgalom, brutalitás sugárzik a lapokról, beeszi magát az ember bőre alá és nem hagyja pihenni éjszaka sem.

Minden történet akkor ér véget, mikor visszatalál az elejére - áll a könyv belső borítóján. Mint egy farkába harapó kígyó, kört alkot. Amikor elkezdtem olvasni A tükrök városát, még bele sem gondoltam, mennyire igaz ez, de minden egyes mondattal egyre jobban erősödött bennem az érzet. Az élet egy végtelen nagy körforgás.

Justin Cronin mesterien alakította trilógiájában a szálakat és precízen kidolgozott minden mozdulatot. A disztópikus regények egyik nagy mérföldkövét alkotta meg. Csodálkozom, hogy megfilmesítési jogairól még nem tárgyalnak, ugyanis teljes mértékben megállná a helyét a képernyőn is, mindenféle változtatás nélkül. A szerző alapossága, rafinált ötletei, misztikus megvalósításai nem igényelnek további felturbózást. Ez a történet pont így jó, ahogy van. Nehezen engedem el a szeretett karakterek kezét, hiszen hatalmas utat jártunk be együtt. Megtépázva, gyásztól súlyos vállakkal, rogyadozó térddel állunk most egymás mellett, miközben egy csodaszép napfelkeltét nézünk. A tükrök városa grandiózus és méltó befejezése egy nagyívű sorozatnak.

"Mi más is a gyerekkor, mint az átmenet a fényből a sötétbe, a lélek lassú fuldoklása a hétköznapiság óceánjában?"

"A gyerekek, gondolta, tőlük kapjuk az életünket; nélkülük semmik vagyunk, csak megjelenünk és eltűnünk, mint a szálló por."

"Minden történet akkor ér véget, amikor visszatér az elejére."

"– (…) Száz év alatt jó sok mindenen lehet gondolkodni. Mindenről, amit tettél, egykori ismerősökön, az elkövetett hibákon. Az elolvasott könyveken, meghallgatott zenéken, a napfény és az eső érintésén. Mind itt van belül. De persze ez nem elég, ugye? Ez itt a bökkenő. A múlt sohasem elég."