A szerelem mindig veszélyes...
„Amikor szeretsz, azt reméled, hogy mindent megnyersz, miközben a szerelem azzal a kockázattal jár, hogy mindent elveszíthetsz, és néha azt a kockázatot is vállalni kell, hogy kevésbé szeretnek, mint ahogy te szeretsz.”
( Guillaume Musso )
Miután Will távozott, letaglózva ültem a kanapémon és éreztem, ahogy ontom magamból az illatát. Lehunyt szemmel úsztam még mindig a mámorban. Imádtam vele szeretkezni, mert csak általa éreztem igazán nőnek magam. Még percekig nem tértem magamhoz a bűvöletből.Képtelen voltam felfogni, hogy nyoma sem volt benne a habozásnak. Berontott ide, elkapott és elvette, amire vágyott. Nem volt okom panaszra, hiszen én is pontosan olyan hévvel estem neki, amilyennel ő ostromolt engem. Habár Will nem bánt bőkezűen a szerelmes vallomásokkal, a tettei elárulták őt. Futkosott rajtam a hideg, ha eszembe jutott, a ragyogó a szeme, amikor birtokba vette a testem. Szinte újra éreztem a hosszú, gyengéd csókjait.
Egyszerűen tudomásul kellett vennem, hogy Will és köztem kitörölhetetlenül ott van az a bizonyos vibrálás, a varázslatos vonzalom. Miénk volt a világ legszebb érzelme, a szerelem.
Hamarosan észbe kaptam, hogy elfelejtettem értesíteni Daniel Lee embereit a fizetendő óvadékról. Gyorsan fel is hívtam őket, hogy intézkedjenek a főnökük szabadlábra helyezéséről. Ezt követően elintéztem még pár dolgot, majd Valerie-vel indultam ebédelni.
– Nagyon csendes vagy mostanában. Valami baj van? – faggattam őt.
– Semmi olyan, amit ne tennék idővel helyre magamban – felelte búskomoran.
– Van ennek köze ahhoz a virágcsokorhoz, amit az asztalod sarkán láttam? –érdeklődtem.
– A csokorhoz nincs, csak a küldőjéhez – horkantott egyet gúnyosan. Felnevettem az arckifejezésén. Ekkor egy sötét autó hatolt a perifériámba. A semmiből bukkant fel. Hangos dudálás vette kezdetét, majd hirtelen fékcsikorgást hallottam. Arra kaptam a fejem és mintha egy lassított felvételt láttam volna magam előtt. Az arcomra fagyott a döbbenet. Az autó felhajtott a járdára és egyenesen felénk hajtott. Mozdulni sem bírtam.
– Vigyázz! – lökött egyet rajtam Valerie, aki megőrizve a lélekjelenlétét az utolsó pillanatban elvetődött velem az eszelősen száguldozó autó elől. A következő másodpercben a szürke betonon koppant a fejem és teljes filmszakadás következett.
Egy kórházi ágyban tértem magamhoz. Valerie ült aggodalmas tekintettel az ágyam szélén.
– Hogy érzed magad? – hajolt fölém, amikor észrevette, hogy kinyitottam a szemem.
– Nem is tudom – próbáltam összeszedni magam. Az éles fény kellemetlenül égette a retinámat.
– Szólok az orvosnak, hogy magadhoz tértél – engedte el a kezem, majd kirohant a szobából. A tekintetemmel valami ismerőset kerestem, de a hófehér falak idegenek voltak. Kutakodtam az emlékeimben, hátha valami felrémlik. Az utolsó emlékképem az volt, hogy a sofőr arcát igyekeztem megnézni, de akkor Valerie taszított rajtam egyet. Hunyorogtam, hogy a homályos kép tisztuljon, de megzavart, hogy kopogás nélkül megnyílt az ajtó és egy fehér köpenyt viselő nő lépett be rajta.
– Örülök, hogy magához tért, Miss Reese – mosolygott felém biztatóan. – Barbara Bowman vagyok, az orvosa. A barátnője szólt, hogy magához tért. Hogy érzi magát?
Teljesen zavarba hozott a kedvességével.
– Nem tudom – nyekeregtem. – Hogy szokta érezni magát az, akit majdnem halálra gázolt egy őrült?
– Zaklatottan – bólogatott, majd közelebb lépett.
– Mikor mehetek haza? – mozgattam meg a karom és a lábam, hogy tudjam, minden rendben van velem. Nem éreztem a fejfájáson kívül semmi komolyat.
– Egy rövid időre még itt tartanám, ki kell zárnunk az agyrázkódást is. És biztos akarok lenni benne, hogy nincs belső sérülése.
Kíváncsi lettél? Rendeld elő a regényt ITT, hogy választ kapj a kérdésekre!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése