Niitaabell Világa: Brian Freeman: Éjszakai madár (Frost Easton 1.)

Fülszöveg:

Mi van, ha újra és újra át kell élned a legszörnyűbb emlékeidet? Erre keresi a választ a nyomozó és a pszichiáter a Thriller Award díjnyertes szerző, Brian Freeman lebilincselő pszichológiai regényében.

Frost Easton gyilkossági nyomozó nem szereti a véletleneket. Amikor egy sor különös haláleset történik San Franciscóban – nők, akik között látszólag nincs kapcsolat, halálos kimenetelű pszichotikus összeroppanás áldozatai lesznek –, lehetséges összefüggést próbál találni köztük. Így jut el Francesca Stein pszichiáterhez. Frankie ellentmondásos terápiája segít a pácienseknek törölni a legszörnyűbb emlékeiket, ám éppen ezek közül a betegei közül kerülnek ki az áldozatok.

Frost és Frankie egyaránt a halálesetek felderítésén fáradozik, de a nyomozásuk egyre személyesebb és veszélyesebb lesz az önmagát Éjszakai madárnak nevező gyilkos rejtélyes üzenetei nyomán. Frankie-nek ki kell töltenie az emlékezetében lévő furcsa üres foltokat, Frostnak pedig szembe kell szállnia egy gyilkossal, aki ismeri az ő legrosszabb emlékét is.

Mi a különbség az álom és az emlék között? Nagyon egyszerűnek tűnik ez a kérdés, mindenkinek határozott válasza van rá, mely valami olyasmit tartalmaz - megfogalmazástól függetlenül -, hogy az álom csak a képzeletünk szüleménye, míg az emlékek valós eseményeken alapulnak. Ez egy elfogadott, valós tény, nem is érdemes vitába szállni vele. Vagy mégis?

Brian Freeman úgy döntött, hogy nem fogadja el ezt a tézist, hanem inkább egy külső szemszögből vizsgálja meg. Megkeresi azt a pontot, ahol a két határmezsgye elválaszthatatlanul összemosódik, majd ott fordít egyet a dolgokon, ezáltal a két oldal viszonya felcserélődik. Butaságnak hangzik? Pedig egyáltalán nem az. Erre a legjobb példa az Éjszakai madár című regény, mely a Könyvmolyképző kiadó által jelent meg a Kristály pöttyös könyvek besorolás alatt. Ez a kategória különböző stílusú és tematikájú krimi és thriller műfajú könyveket vonultat fel. A közös pont bennük, hogy ezek úgynevezett női pszichothrillerek. Bevallom, ez a besorolás eleinte zavart, hiszen mi tesz nőiessé egy ilyen típusú regényt? Főleg, ha az eddig elolvasott könyvekre gondolok… nem találom meg azt a pontot, ami által a nemi határt így el lehetne különíteni. Mindenesetre most már meg sem akad a pillantásom a feliraton, mely minden ebbe a kategóriába sorolt köteten szerepel; egyszerűen túlléptem rajta. Biztos vagyok benne, hogy megvan ennek is a maga oka, de már nem foglalkoztat mindaddig, míg legalább ilyen minőségű könyveket soroltatnak fel, mint az Éjszakai madár is.

Első pillantásra is már megakadt ezen a könyvön a tekintetem. Vonzott a cím, a borító és a fülszöveg egyaránt. Volt egyfajta ködös, szürke kisugárzása, ami megragadta a fantáziámat, így elhatároztam, hogy amint úgy érzem, eljött az ideje a következő krimi kategóriájú könyvnek, ezt fogom kézbe venni - pedig ha tudnátok, hány másik kötet várakozik még ugyanígy! De mindenféleképpen prioritást élvezett Brian Freeman alkotása; beette magát a bőröm alá, mindig ott volt a perifériám szélén. Egyik éjszaka még álmomban el is kezdtem olvasni, így tudtam, hogy tényleg eljött az ideje. Egy több órás vonatútra vittem magammal és utólag is úgy látom, ez egy nagyon jó döntés volt: egy átszálláson és két kalauzzal történő pár perces kommunikáción kívül semmi nem szakította meg az olvasási folyamatot, ami jelen helyzetben igencsak kedvező volt a számomra, mert úgy elvesztem fejjel előre a történetben, hogyha szükséges lett volna, akkor sem tudtam volna elszakadni a soroktól. (Még jó, hogy a vonat végállomásig közlekedett, mert különben lehet nem eszméltem volna fel és szálltam volna le időben!)

A történet folyamatosan pörög, ezáltal erőteljesen olvastatja magát. A könyv kezdetén már végig nézi az olvasó, miként torkollik tragédiába egy átlagosnak hitt nap. Ennek az öngyilkosságnak titulált eseménynek erőteljes hatása van: azáltal, hogy a külső szemlélődők számára is egyértelműen látszódik, hogy szegény lányt a képzeletében felvillanó képek, pszichotikus behatások hajszolják teljes rettegésbe, mely által elveszti az uralmat az ép elméje fölött, megadja a történetnek az alapsebességét. S mikor kiderül, hogy nem egyedi esetről van szó, az olvasóban még inkább fokozódik a kíváncsiság. Ezzel párhuzamosan pedig megismerkedhetünk Frankievel, a pszichológussal, aki a szakmájában igencsak elismert, de nem mindennapi módszere miatt sok támadás éri. A szálak igencsak hamar összekapcsolódnak mind a felszín alatt és fölött. Számomra nagyon imponáló volt, hogy az író teret hagyott annak, hogy magam kössem össze fejben az eseményeket, szereplőket és a helyzetre való hatásukat, ugyanakkor ezután hamar adott visszajelzést is, hogy az elképzelt téziseim helyénvalóak-e. Ezáltal úgy éreztem, hogy jó úton haladok, pozitív megerősítésként szolgált, és egyáltalán nem csalódásként éltem meg, mikor egy-egy eseményről bebizonyosodott, hogy valóban úgy alkotta meg a szerző, mint ahogy az én kis fejemben előre megszületett. Szerintem mindenkinek ismerős az az érzés, mikor az olvasott regény nem tudja meglepni az olvasót, mert az képes a sorok között olvasva előre kitalálni a fordulópontokat, ezáltal elmarad a katarzis. Nos, ennek az érzésnek Brian Freeman merően elébe ment. Számomra ez elismerésre méltó. A történet előrehaladtával ez a módszer többször is feltűnik a lapokon és minden alkalommal kellemes élménnyel töltött el, amely még inkább fokozta a regény iránti kíváncsiságomat is. Ezzel az egyszerű húzással a szerző kiérdemelte az osztatlan figyelmemet.

A történetben lényegében egy tudatmódosítási módszer jelenik meg. A regény magja arra épül, hogy az emberi elme mennyire könnyen megtéveszthető és hogy az emlékeink milyen könnyen manipulálhatóak. Nagyon érdekes volt erről olvasni. Mélyen megragadta a fantáziámat az a rész, mikor Frostnak, a nyomozónak a pszichológus először hozott erre egy konkrét példát. Megdöbbentő belegondolni, mennyire könnyen megcsalható a saját elménk is. Ezen levezetés után már egy percig sem kételkedtem Frankie módszerében- bár értékrendileg még mindig nem tudtam elfogadni. Azáltal, hogy megmódosítja a páciensei emlékeit, hogy így le tudják gyűrni a félelmeiket, ténylegesen azt az érzést keltette bennem, hogy istent játszik. Ahogy a történetben haladunk előre, egyre inkább kirajzolódnak a módszer előnyei és hátrányai, valamint felvetőnek azok a kétségek is, melyek bennem is megfogalmazódtak olvasás közben. Bár ennek a témának a kielemzéséhez bőven kevés egy ilyen terjedelmű regény, mégis úgy éreztem, hogy megfelelő mennyiségű háttérinformációt kapok az agy kondicionálását illetően - hiszen szem előtt kell tartani, hogy ez a könyv nem egy esettanulmány, egy dokumentumkönyv, hanem szórakoztató irodalom.

A történet lapról lapra, egyre jobban begyűrűződik. Ahogy halad a nyomozás, úgy nőtt bennem is a feszült figyelem érzése. Roppant jól szórakoztam ezen a könyvön, minden idegszálamat maximálisan lekötötte. Nem is gyártottam már mellette teóriákat a végkifejlettel kapcsolatban. Időm se lett volna rá, mivel képtelen voltam letenni a könyvet. Itt már nem a racionális gondolkodás uralta az elmémet, sokkal inkább a könyv által nyújtott élmény. Teljes mértékben elvesztem ebben a hétköznapi, mégis megrendítően más világban, miközben nem győztem csodálkozni, hogy amit eddig szilárd meggyőződésnek véltem, valójában mennyire könnyen alakítható. Elkezdtem kételkedni önmagamban is, hogy vajon a saját emlékeimet illetően, mi az, amit akaratlanul is felülírtam, csupán azért, mert az agyam kitöltötte az üres hézagokat. Katartikus élményt nyújtott.

Az események láncolata mellett a szereplők sem elhanyagolhatóak. Érdekes helyzet áll fenn ezen történet esetében: olvasás közben úgy éreztem, hogy mindenkiről pont elég információ jutott el hozzám, mégis, ahogy letettem a könyvet, rá kellett jönnöm, hogy valójában egyiküket sem ismertem meg. Hiába volt központi szerepben Frost és hiába láttam bele mélyebben Frankie lelki világába, ettől független egyáltalán nincs bennem az az érzet, hogy kiismertem volna őket. Épp csak a felszínét látjuk a szereplőknek, egy körvonalat és azon belül pár elmosódott kontúrt. Úgy vélem, a szerző tudat alatt ezzel is megerősítette az olvasóban, hogy nincs olyan ember, akit igazán ismernénk, még akkor sem, ha ismerjük a belső indíttatásait, vágyait. Mindenki képes meglepetést okozni. Minden személyiség kimondhatatlan sok rétegből tevődik össze, mely sok évnyi együttélés után is kiválthatja az újdonság érzését. Mindenesetre a szerző által megalkotott karakterek nem hiányosak, határozottan körberajzolhatóak, ugyanakkor magukba foglalnak megannyi titkot, ami érdekessé teszi őket az olvasó szemében.

Engem teljesen levett a lábamról Brian Freeman. Szeretem, ahogy ír, ahogy gondolkodik. Látszik, hogy nem csak megszületett egy ötlet a fejében, amit megvalósított, hanem az alkotási folyamat előtt utánajárt, miként lehetséges ezt megoldani, milyen korlátokkal kell szembenéznie. Kipuhatolta a buktatókat, majd elébe menve ezeket is beépítette a történetébe. Szimpatikus volt, ahogy felépítette Frankie munkásságát és bemutatta mind az előnyeit, mind a hátrányait az általa használt módszernek. Emellett olvasmányos maradt, egy percig sem csapott át pszichológiai módszertan leírásba, és még egy kis bohókás jellemvonást is elhelyezett a regényében Shack által. Az éjszakai madár karaktere pedig borzongató. Az általa tőmondatokban megfogalmazott e-mailek egyre nagyobb hatást gyakoroltak rám - pont ahogy Frankiere is. Már a tarkómon az apró hajszálak is rezdülésre készen álltak, mert úgy éreztem, engem is figyelnek. Ezek után mit ne mondjak, igencsak hevesen dobbant a szívem, mikor a vonaton felnézve egy fürkésző férfi szempárral szembesültem úgy, hogy a vagonban mindössze mi ketten voltunk.

A regény egységenként és teljes egészében nézve is megfelelő színvonalat mutat. Az író a történetnek remek ívet alkotott, amit a végkifejletben ábrázolt szituáció koronáz meg. Egyedül azt sajnálom, ennyire gyorsan a végére értem, így túl hamar el kell búcsúznom Frost nyomozótól. Remélem, hamar megjelenik majd a sorozat következő része, ahol egy új szituációban egy másik oldalát is megismerhetjük. Az Éjszakai madár egy jól megalkotott, a figyelmet fenntartó, krimi jellegű történet. Tökéletes kikapcsolódást nyújt, ha az ember szeretne egy kicsit kiszakadni a való világból, hogy nyomozóvá válva maga is elmerülhessen az emlékek közel sem tökéletes útvesztőjében.

"Kegyetlenség egy testet megkínozni, de annál is kegyetlenebb valakinek a lelkét kínozni. Azon nem segít a sebészet. Arra nincs szorítókötés, azt nem lehet összevarrni."

"A zene hatalmába keríti az elmét."

"Aki a paradicsomban el, annak minden utazás kiűzetés."

"Könnyebb követni azt az utat, amit ismer, mint mellékutakat keresni, amik félelmetes helyekre vezethetnek."