Niitaabell Világa: Holly Black: The Wicked King – A gonosz király (A levegő népe 2.)

Fülszöveg:

Elég erősnek kell lenned, hogy fáradhatatlanul újra és újra lesújts.

Az első lecke az, hogy erősödj meg.

Miután kiderült a döbbenetes tény, miszerint Oak Tündérfölde örököse, Jude-nak meg kell védenie az öccsét. Ennek érdekében magához láncolta a gonosz királyt, Cardant, akit a háttérből irányít. Tündérfölde folyamatosan változó politikai szövetségei között még akkor is nehéz lenne lavíroznia, ha Cardan mindenben engedelmeskedne neki. Csakhogy a király mindent megtesz annak érdekében, hogy megszégyenítse Jude-ot, és aláássa a hatalmát, hiába nyűgözi le továbbra is a lány.

Amikor egyértelművé válik, hogy egy Jude-hoz közeli személy el akarja őt árulni, és ezáltal veszélybe sodorná nemcsak a saját, hanem az összes szerette életét, Jude kénytelen az áruló után nyomozni – miközben a Cardan iránt érzett bonyolult érzelmeivel is viaskodik –, hogy halandóként magánál tarthassa a hatalmat a tündérvilágban.

Azt hallottam, a halandók szerelme nagyon hasonlít a félelemre.

A tündérek világa már régóta közel áll a szívemhez. Legyen szó Pán Péter kis segédjéről, vagy éppen az évszakok változásáért felelős kis lényekről, mind kedvesek a lelkemnek. Ahogy cseperedtem fel, úgy ismerkedtem meg egy másfajta rétegükkel is. Már nem csak az apró, csilingelő nevetésű lények jutottak eszembe, hanem például Sarah J. Maas által megalkotott, sokrétű, méretekben körülbelül emberszerű, de mégis csodálatos teremtmények, melyek elsősorban nem a kedvességükről híresek. Szinte hihetetlen, milyen gazdag az emberek képzelete, hogyan alakultak ki a múltban terjengő, különböző kultúrák mondáinak alakjai, s az írók mennyire képesek túllépni a határokat kitárult, ötletektől gazdag elméjükkel, hogy még csodálatosabb, izgalmasabb történeteket alkossanak meg számunkra.

Holly Black képes volt még egy kicsivel varázslatosabb világot alkotni. Az ő képzeletében a tündérek sok tekintetben olyanok, mint a mondavilágbéli lények: nem tudnak hazudni, egyedi szépséggel rendelkeznek, embereket rabolnak és varázsolnak el kényük-kedvük szerint; mindemellett nem is különbözhetnének jobban az eddig megismert lényektől. Újszerű, pezsgő élményt nyújt a velük való találkozás.

A kegyetlen király elolvasása után biztos voltam abban, hogy a sorozatot folytatnom kell. Az első rész mélyen megragadta a fantáziámat és a lezárása után - véleményem szerint pont a megfelelő momentumnál lett elvágva: ahol a mondat végére pont kerül, de egy nagy lélegzetvétel után lehet folytatni. A gonosz királynak nagyon örültem, mikor megláttam az új megjelenések között a kiadó oldalán. A borítóterv egyszerűen mesés, teljes mértékben elvarázsolt. Mikor először a kezemben fogtam, percekig csak nézegettem az apró, meseszerű, ám valamely szinten mégis realisztikus részleteket. Hiszen egy korona bármikor kerülhet víz közelbe, nem? S felmerült bennem a kérdés: az elénk vetített nem mindennapi képet nézve, vajon milyen kalandokra számíthatunk?

Bármennyire is szerettem meg ezt a sorozatot már az első rész elolvasása után, be kell vallanom, mikor a második kötetet elkezdtem olvasni, erős hiányosságokkal küzdöttem. Kellett egy pár oldal, mire sikerült fejben összeraknom, ki, milyen pozíciót foglal el, hogy került oda, valamint milyen stratégiai harc részese volt. Nem úgy emlékeztem A kegyetlen hercegre, mintha egy bonyolult regény lett volna, mégis azon kaptam magam, hogy meg kell keresnem a kirakós szétgurult darabkáit. Úgy érzem, ezt a jó alapfelépítésnek köszönhetem: így mikor a regényt olvastam, a megfelelő történetvezetés mellett nem érzékeltem, mennyire szövevényes is az egész. Akkor teljes mértékben logikusnak tűnt, most pedig egy kicsit kapkodnom kellett a fejem, mire minden emlék a felszínre tört. Szerencsére az író ebben a témában segítőkésznek bizonyult, ugyanis, bár nem ismételte meg az első könyvet, apró információkat elcsepegtetett a lapokon, amik segítettek a kép kiélesítési folyamatában.

A gonosz király történetének felépítése hasonló az első kötetéhez. A könyv elején a szerző még csak sodorja a szálakat, s a regény második felében kezd csak el igazán alkotni. Először is bemutatja, hogy Jude-nak mennyire sok feladat nyomja a vállát. A király jobbkezének lenni alapvetően sem könnyű feladat, de emberként a tündérek között, kismillió titkot őrizve, még inkább nehézséget okoz. Jude próbál mindent a kezében tartani, meglátni, kik és miképpen szervezkednek a háttérben, hol szükségeltetik egy kis beavatkozást tenni, hogy a pozíciója és a király személye ne sérülhessen. Fél év alatt már nagy munkát végzett, de mivel nem rendelkezik kellő mértékű tapasztalattal - hiába eszes és talpraesett -, várható, hogy ezt nem tudja a végtelenségig folytatni. Olvasás közben sokszor eltűnődtem, hogyan irányíthatna egy egész országot két ennyire fiatal személy, hiszen ahhoz, hogy valaki megálljon a ranglétrán, szükséges a többiek megbecsülése, de legalábbis az, hogy méltó ellenfélnek tekintsék. Jude ezt képes kivívni a körötte álló tündérek esetén, de van egy tény, amin sosem fog tudni változtatni: ő csak egy ember, akinek a legnagyobb képessége az, hogy tud hazudni.

A könyv első felében, úgy éreztem, hogy szét fog esni a történet. Képtelenség, hogy a minden oldalról érkező támadások, intrikák ellen egy ilyen fiatal és tapasztalatlan lány fel tudja venni a harcot - s itt nem csak a főszereplő, hanem maga az egész regény meg tudna bukni. Az elején nem éreztem azt a kis pluszt, ami különlegessé tenné ezt a regényt és joggal aggódtam, hogy egy ígéretes kezdés után nem hozza majd az elvárt szintet. Mindenesetre kitartóan olvastam tovább és arra lettem figyelmes, hogy az eddig gyengének vélt, rojtos, sérült szálak egyre inkább levedlik magukról a külső réteget és megmutatják, hogy belül valójában acélsodronyból készültek. Mindez csupán álca volt. A történet meglepő fordulatot vett és képtelen voltam betelni vele. (Szerintem párom sem fogja elfelejteni azt a pillanatot, amikor pont a tetőponton mert megzavarni olvasás közben.) A regény felétől a figyelmem fokozott állapotba kapcsolt és az utolsó negyedrészt egyszerűen muszáj volt egyben elolvasnom, mert képtelen voltam letenni. Holly Black igazán tudja, mikor kell felrobbantania az elrejtett bombákat! A történet végén szavam elakadt, mint egy partra vetett hal, úgy tátogtam magam elé. Bravúros csavart alkotott meg, amit a mögöttes meghúzódó tartalom tesz még inkább élvezetéssé.

Ebben a sorozatban azt szeretem a leginkább, hogy a szerző végig odafigyelt a karaktereinek a tulajdonságaira, nem tér le az általa kijelölt útról, ugyanakkor játszik az olvasó érzékeivel. Tisztában vagyunk azzal, hogy a tündérek nem éppen a kedvességükről híresek, de mégis tudják úgy csűrni-csavarni a szavaikat, hogy néhol magam is erőteljes szimpátiát éreztem néhányuk iránt. Szinte teljesen elaltatták a gyanúmat, már meg is fogalmazódott bennem, hogy ez mégsem olyan rossz népség, és akkor, amikor a leggyengébb voltam, lecsaptak és kimutatták a foguk fehérjét. Ritkán tudnak könyvek becsapni, de Holly Black lényei úgy játszottak a jó lelkemmel, ahogy csak nem szégyellték! S bár többször is átverve éreztem magam, pontosan erre volt szükségem: egy olyan olvasmányra, ami a megfelelő alapozás után rengeteg fordulatot rejt magába; egy történetre, ahol bármi megtörténhet.

A legtöbb fantasy regény akkor siklik ki, mikor felbukkan benne a szerelem lehetősége, ténye. Kiderül, hogy a rosszfiúk valójában lágyszívű óriások és a rettegett főhősnők is valójában elalélnak egy meleg tekintetű szempártól. Bár sok esetben ez a lágyság nem taszítja a mélybe a történetet, de valljuk be: egy teljesen másik irányba viszi el. Holly Black erre a tényre is rácáfol. Már az első részben is felütötte magát némi romantikus visszhang, ám nem hagyott neki teret a kibontakozásra. A második kötetben már jobban megfigyelhető jelei vannak, többször is megfogalmazódnak benne olyan gondolatok, amik előrevetítik a további szerelmes jelenetek eshetőségét, ám a könyv ezen aspektusa pont annyira hamis, mint a tündérek. A gyakorlott fantasy kedvelőknek sem kell aggódnia, ez a könyv nem fog átcsapni émelyítő románcba. Az írónő számára a szerelem lehetősége pont olyan éles fegyver, mint csatában a véráztatta kard.

Cardannak sokkal jobban áll a gonosz király szerepe, mint a kegyetlen hercegé. Bár nem vágyott a hatalomra, mégis azt kell mondjam, hogy trónra termett és már közel sem az a beképzelt ficsúr, mint aki volt. S tartok tőle, hogy ez még csak a kezdet, még nem is mutatta meg igazán, hogy mire is képes!

A kezdeti részen nem hittem volna még, hogy ennyire nagy hatással lesz rám. A gonosz király című könyv messze túlmutatott az elvárásaimon és nem csak a bravúros lezárás miatt. A történet felépítése kitűnő. Az elején még lassan, külön mederbe hömpölygő események fokozatosan érnek össze, hogy a végén egy hatalmas, megállíthatatlan víztömeget alkotva mindent letaroljanak. Így kell ezt csinálni!

Szerettem Holly Black Átokvetők sorozatát is, de közel sem váltotta ki belőlem ezt a „hűha-érzést”, pedig abban is sok meglepetést tartogatott a szerző. Úgy érzem, ebben a történetben mutatta meg igazán, milyen nagyszerű írói vénával rendelkezik. A levegő népe sorozat ezennel felkerült a kedvenc többrészes történeteim közé.

Bátran merem ajánlani ezt a fantasztikus sorozatot azoknak, akik egy jól felépített történetben szeretnének elmélyedni. De szeretném felhívni a figyelmeteket: szükséges hozzá egy kis türelem; ez a regény csak azok számára tud élményt adni, akik maguk is pont annyi kitartással rendelkeznek, mint Jude. Cselszövés, ármány és jól eltalált féligazságok. Nem is kell ennél több.