Niitaabell Világa: Nyáry Luca: Vigyázat, törékeny!

Fülszöveg:

A boldogságon nincsen lejárati dátum?

Zsófi tizenhat éves, a legjobb barátja a fülhallgatója, az érzelmek kikészítik és fogalma sincsen hogyan tovább. Az anyja halála óta hibás puzzle darabként tengődik, élete egy véget nem érő lejtő. Zsófi retteg attól, hogy mi várja az alján, éppen ezért úgy dönt, hogy nem is akarja megtudni és helyette inkább az életből kivezető utat választja. Ehhez azonban még el kell intéznie valamit: meg akarja magyarázni a húgának, hogy miért teszi ezt. Zsófi összeszedi életének minden olyan eseményét, amely ehhez a naphoz vezetett; félrecsúszott estéket, kísértő emlékeket és kisiklott barátságokat. Vajon törvényszerű egy ekkora tragédia után az összeroppanás, vagy elcsíphetők azok a pillanatok, amikor még van választás? A keserédes és realisztikusan durva jelentekben bővelkedő regény ezekre is választ keres.

Nyáry Luca első könyve kendőzetlenül mutatja be a depresszió legkeményebb arcait is. A Vigyázat, törékeny! nem csupán egy tehetséges fiatal szerző regénye, hanem korrajz és látlelet is, a szereplőké és a kamasz lété egyaránt. Rólad – Neked.

Sokszor esek abba a hibába, hogy úgy nyúlok egy könyv után, hogy valójában nem is tudom, mi vár rám. Megtetszik a borító, hangzatos a cím vagy épp a szerző személye ragad magával. Ez alapján megszületik egy elmosódott kép a fejemben, elnagyolt körvonalak csupán, amely az első benyomást tükrözi vissza. Van, hogy ezek csak apró érzetek, a kategóriára épített tézisek, semmi több. Aztán nekikezdek az olvasási folyamatnak és rá kell jönnöm, hogy a leírt szavak köszönőviszonyban sincsenek azzal, amire számítottam. Általában ez nem okoz problémát, egy gondolatnyi időt szánok csak erre, hogy éppen mennyire félrevezettem magam és élvezem a regény nyújtotta merően más élményeket.

Nyáry Luca könyvét három, számomra egyenértékű dolog miatt vettem kézbe. Először is a Vigyázat, törékeny! ifjúsági irodalom kategóriában Merítés-díjra jelölt kötet, ezért mint zsűritag kötelességem képet formálni róla. Másodszor nagyon jó kampány anyagok keringtek róla a médiában - amiket igyekeztem elkerülni, hogy a teljes tartalmát magam éljem át, véletlen se fussak bele semmilyen spoilerbe; de felkeltették a kíváncsiságomat. Harmadszor pedig hiszek a kiadóban és az ott dolgozó emberek szakértelmében, ugyanis a Rólad-Neked sorozatba kerülő történetek mind különlegesek a maguk módján. Így hát nem volt kérdés afelől, hogy ezt a könyvet én előbb vagy utóbb, de el fogom olvasni. Bevallom, iszonyatosan naiv voltam. Azt hittem, egy bár komoly témával foglalkozó, mégis a maga módján gyermeteg könyvhöz lesz szerencsém. Nem vérteztem fel magam, így saját hibámból eredendően, de pont azon a részen ejtette rajtam a legnagyobb vágást, ahol a legsebezhetőbb vagyok már évek óta.

Nyáry Luca az első leütött karaktertől kezdve magához ragadta az irányítást. Nyersen, minden érzést - fájdalmat, dühöt, kétségbeesést, darabokra hullást - a maga teljes valójában nyújtott át az olvasó részére. Nem adott gondolkozási időt vagy menekülési lehetőséget. Magához ragadta a teljes érzelmi palettát, amit az utóbbi időszakban túlságosan is átélt és ezektől hajtva vetette papírra a szavakat. Nem elképzelés alapján alkotta meg a gondolatait, hanem tapasztalat útján. Minden szavából cseng a kegyetlen realisztikus életérzés. Mert pontosan ilyen érzés, mikor az ember talpa alól kirántják a talajt azáltal, hogy az élet elveszi azt az embert tőle, akire a legnagyobb szüksége lenne.

Fájdalmas ezt az értékelést írnom, nem is leszek hajlandó az általam már leütött szavakat oly sokszor visszaolvasni, mint ahogy szoktam. Ez nem egy jól megszerkesztett, előzetes tervek alapján felépített recenzió lesz, sokkal inkább a spontaneitás és a sebzettség érzéséből fog fakadni. A könyvben ábrázolt témát a magam módján én is átéltem. Tíz éves voltam, mikor elvesztettem az édesanyámat. Tíz évesen hullott először darabokra az életem. A könyv által újra kellett élnem a régmúlt eseményeit. Minden egyes szónál úgy éreztem, az eddig gondosan összeszedett és felépített életem felrobban és szilánkesőként hullik vissza, még több véres sebet okozva. És még most is, miközben róla írok, míg a gondolataimban forgatom, ez az érzés nem szűnik meg létezni. Mire végzek vele, félő, nem marad belőlem semmi. Szóval hulló könnyeim fátylán át nézzétek el, ha közel sem képviselem jelen esetben az általam eddig nyújtott színvonalat.

A Vigyázat, törékeny! című könyv valójában egy nagyon hosszú búcsúlevél, melyet Zsófi írt húga, Janka számára. Édesanyjuk elvesztése és az ezt követő események rettenetesen megviselték, így már csak egyetlen járható utat lát maga előtt. Ám mielőtt erre rálépne, úgy véli, el kell mesélnie, hogyan jutott el erre a pontra. Szeretne egyfajta magyarázattal szolgálni az utóbbi időszak történéseire, amely segítheti a későbbiekben a megértést, az elfogadás és feldolgozás folyamatát. Zsófi hosszú írásba kezd, melybe mindent belead, ami belőle még megmaradt. Ennek az útnak a leírása az ő részére sem könnyű, mégiscsak úgy folynak belőle a szavak. Mondatok, amik sokféle érzéssel vannak telve, gondolatok, amiket gyakran káromkodások kötnek össze. A szerző figyelt arra, hogy a könyv hangvétele ne térjen el az irodalmi érték kedvéért sem attól a stílustól, ami a jelenlegi kamaszokra jellemző. De ez pár éve sem volt másként. Menőnek éreztük magunkat, ha szabatos szájjal beszéltünk, ezzel palástoltuk a bennünk rejlő bizonytalanságot. Emellett a búcsúlevél megszületési körülménye sem indokolja a burkolt kifejezéseket, hiszen képzeljünk magunk elé egy tinédzsert, akit magával rántott a depresszió és utolsó kétségbeesett sóhajként próbálja magából kiadni a gondolatait. Mindemellett tökéletesen megtalálható benne az irodalmi érték is. Zsófi karaktere egyáltalán nem buta, csak elveszett és épp egy nagy válsághelyzetet él át - talán életében az elsőt. Mindezeket összevetve én úgy gondolom, hogy a megfogalmazás teljes mértékben a helyén van. Nem mondom, hogy nem húztam fel én is néha az orrom a gyerekes hozzáálláson, de ilyenkor mindig felugrott a fejemben egy vészvillogó, mely jelezte, hogy pont ettől marad az egész életszagú.

Ahogy elkezdtem olvasni a könyvet, felemás érzések gyötörtek. Egyszer úgy éreztem, olyan, mintha a nővérem szájából hangzanának el a szavak, mivel épp, csak egy kicsit volt idősebb a saját tragédiánk esetén, mint Zsófi. Nálunk sem volt rá megfelelő alkalom, hogy igazán kibeszéljük magunkból a történeteket. Mindenkinek más mederbe folyt az élete és bár a mi családunk a végletekig összetart, mégis ez egy olyan problémakör volt, amit mindenki magában próbált rendezni. Milyen érdekes, hogy amikor az embernek a legnagyobb szüksége van mások támogatására, akkor képtelen odafordulni, segítséget kérni - függetlenül attól, mennyi bizalom rejlik a kapcsolatukban. Ez a könyv egyik legnagyobb alaptézise. Zsófi többször is próbálkozik segélykiáltást hallatni, melyet hiába érzékel valamely szinten a külső fül, az nem bizonyul elegendőnek, ez pedig egy újabb haraghullámot indít el benne: sérelmezi, miért nem veszik észre, mennyire nem találja meg a jelenlegi helyzetben a helyét, hogy hiába próbálkozik, nem tud egyedül túlélni.

Tehát egyik részről úgy éreztem, ez a könyv hozzám szól. Másrészről pedig rólam. Nem, nekem nem voltak hasonló kalandjaim, mint amiket a könyv megfogalmazott, de ettől független nekem is voltak olyan meredek húzásaim, amik ahelyett, hogy segítettek volna, csak még mélyebbre rántottak. Zsófi a legkézenfekvőbb módszerekhez nyúl: megpróbál a feledésbe merülni, hiszen ha csak néhány percig, óráig el tudja fojtani a benne kerengő fájdalmat, már úgy érzi nyert. Megállás nélkül bulizik, iszik és egyéb dolgokat is kipróbál. Egyre lejjebb kerül a maga szülte kétségbeesés gödrébe, melyet mindinkább betemet a depresszió is. Zsófi küzd, küzd, amennyire csak tud, de az őt gúzsba kötő gondolatok és érzések az erősebbek. A depressziót sokan elbagatellizálják. Úgy gondolják, hogy ez egy felesleges hiszti, egy túlreagálás. „Viselkedj normálisan!” mondják. Aki nem éli át, az el sem tudja képzelni, milyen érzés, mikor eluralkodik az emberen. Eddig talán ez az a könyv, ami a lehető legtökéletesebb adja át, milyen érzés ez a folyton szorongató sötétség. Biztos vagyok benne, hogy a könyv olvasói között is sokan lesznek, akik úgy vélik, Zsófi túlreagálja a dolgokat. Bár én tudom, rohadtul tudom, mit élt át, még bennem is néha felmerült a gondolat. Mert ennyire nehéz ezt a témát megragadni. Végtelen nyitottsággal és empátiával kell e könyv felé fordulni, mivel a benne foglaltak mögött egy véresre karmolt, lecsupaszított lélek rejtőzik. Itt most nincs helye az ítélkezésnek.

Mindemellett bevallom, egy kicsit csalódtam is. Bár tudtam, hogy a szerző fiatal és az első regényéről beszélünk, mégis túl magasra raktam az elvárásaimat. Ez a saját kicsinyességemet jelzi, de úgy vélem, másnak a fejében is megfordulhatnak hasonló gondolatok, így jogom van kimondani őket. Édesapja személyéből adódóan többet vártam volna, valamint amiatt is, mert egy könyvhöz képest sokat foglalkozott vele a média is. Számomra ilyen támogatás mellett nem megengedhető, hogy a könyvben logikai hibák forduljanak elő. Több alkalom is volt, amikor a fejemhez kaptam. Ezek között a legjelentősebb az volt, mikor Zsófi egy este nyolcra megbeszélt találkozóra körülbelül kilencre ér oda, mert szándékosan késni szeretett volna fél órát. Akárhogy számolom, nem jön ki a matek. Tudom, ezek a történetnek 1%-át sem teszik ki, simán túl kellene lépnem rajtuk. De értsetek meg: túl nagy fájdalmat okozott ez a könyv nekem ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam a legkisebb botlást is.

Sosem gyűlöltem még annyira könyvet, mint Nyáry Luca Vigyázat, törékeny! című alkotását. Minden szava tőrdöfésként hatott, darabokra kaszabolt. Eddig azt hittem, hogy bár nem a megfelelő módon, de az elmúlt évek alatt sikerült már valamennyire feldolgoznom édesanyám elvesztését. Azt hittem, már képes vagyok kezelni. De nem. Ez a könyv kényszerített arra, hogy minden egyes pillanatot újraéljek. Mit ne mondjak, rohadtul fájdalmas volt. Hallottam, ahogy a bőröm alatt egyesével pattannak el az izomrostok. Éreztem, ahogy a tüdőm kiszárad és működésképtelenné válik. Megbénított. Teljesen megbénított. Olvasás közben nem egy idegen lányt láttam, aki a sarokba kuporog, tekintetéből pedig az űzött vadakra jellemző sebzettség árad, hanem saját magamat. A saját szűkölő hangomat hallottam kicsengeni a sorokból. Ez a könyv görbe tükröt állított elém: rámutatott, hogy még nem értem a folyamat végére. Még tizenhat év után sem tudom megfelelően kezelni a saját veszteségemet. Még mindig darabokban vagyok. Még mindig önző vagyok.

Mikor letettem a könyvet, izzó harag volt bennem. Honnan veszi ahhoz a bátorságot, hogy szembesítsen az érzéseimmel és a gyerekkori hibáimmal? Mégis milyen jogon érzi magát felhatalmazva arra, hogy ezeket a gondolatokat a világ elé tárhassa? Szinte személyes sértésként éltem meg.

Azóta eltelt jó pár nap, én pedig csak gondolkodtam és gondolkodtam. Ha akartam, ha nem. A bennem lakozó értelem újfent erőre kapott, az érzelmeimet visszaterelte a megfelelő mederbe. S bár még mindig hullámzik a kedélyállapotom, ezt már tudom kezelni. Nyáry Luca húsba tépő gondolatokat fogalmazott meg a könyvében. Elsőnek azt mondanám, hogy erről nem szabadna így beszélni, ez túlságosan intim ahhoz, hogy bárki hozzáférhessen. Másodszorra azt mondom, hogy igenis, ezeket a szavakat ki kell mondani. Ha csak egy maréknyi emberben indít el változást, ha csak egy tucat olvasóban tudatosul, hogy a depresszió nem egyenlő a hisztivel, hogy ez egy jelenlévő probléma, ami a fiatalokat pont úgy veszélyezteti, mint a felnőtteket, akkor már megérte. Lehet, hogy önmaguknak segítség. Lehet, hogy felismerik általa saját és a köröttük élők néma segélykiáltásait. Legyen bárhogy is, de változást indít el az ember gondolkodásvilágában.

Ezt a könyvet nem tudom objektívan szemlélni, értékelni, túlságosan erőteljes hatást gyakorolt rám, túlságosan rólam, nekem szól. Képtelen vagyok levetkőzni a kiváltott érzéseket és az általa szült bizonytalanságot, hogy a saját értékrendszerem szerint tudjam behatárolni. Lehet, hogyha leülepedik, ha megküzdök a felszabadított démonokkal, akkor pótolni fogom, de egyelőre nem érzem magam felhatalmazva rá, hogy számokban, százalékban is mérni tudjam.

"A létezés minden aspektusa megterhelő volt számomra, és az összes napomat percről perce csináltam végig, mindig csak egy kicsivel továbblökve magamat, ellopva még egy újabb percet, hogy talpon maradjak."

"A világ nem fog megváltozni, a problémáink nem tűnnek el és az élet nem lesz kevésbé nehéz, de ha igazán akarjuk, akkor lehetünk mi az a bizonyos jobb, a fény az alagút végén. Nyálasan hangzik, és talán az is, viszont ettől nem lesz kevésbé igaz."

"Meggyőztem magamat arról, hogy csak még egy kicsit be kell keményítenem a figyelemeltereléssel, csak még egy kicsit jobban kell próbálkozni, hogy ne fájjon annyira, és idővel rendbe jön az egész. Elhatároztam, hogy minden pillanatban csinálni fogok valamit, hogy nem hagyok időt a naptáramban a szenvedésnek, és akkor is nyitok mások felé ha nehezen megy."

"Miért normális, hogy gyerekek, akiknek elvileg életük „legboldogabb időszakát” kellene élniük, egyáltalán nem akarnak élni?"

"Annyi minden maradt, amit tőle kellett volna megtanulnom, annyi kérdésem van, amit soha nem fogok tudni feltenni neki."