Niitaabell Világa: Tanács Eszter: Nők gyermek nélkül

Fülszöveg:

Napjainkban is kimondott-kimondatlan elvárás a nőkkel szemben, hogy anyává váljanak. A közgondolkodás szerint, akinek nincs gyereke, az önző, karrierista, netán gondja van a nőiességével. Valójában azonban ahány gyermektelen nő, annyiféle történet. Van, akinél tudatos döntés eredménye a gyermektelenség, másoknál a (megfelelő) párkapcsolat hiánya, egészségi problémák vagy elrettentő családi minták állnak a háttérben.
Ebben a hiánypótló interjúkötetben 18 nő, köztük Bocskor Bíborka énekesnő, Csákányi Eszter színésznő és Kőbán Rita olimpiai bajnok kajakozó, mesél arról, hogyan éli meg gyermektelenségét. Emellett családszociológus, meddőségi, reprodukciós és örökbefogadási szakember, pszichológus is megosztja tapasztalatait.
Az interjúk megerősítik az olvasót abban, hogy bárhogy is dönt, a boldogságához az önazonos utat kell járnia, ha pedig nem az ő választása a gyermektelenség, akkor erőt meríthet, ötleteket kaphat a helyzet elfogadásához, feldolgozásához.

A társadalom egyik legérzékenyebb témai között van számontartva a gyermekvállalás és nevelés kérdésköre. Rengeteg eltérő vélemény létezik, szinte nincs két ember, aki maximálisan ugyanazt az álláspontot foglalná el, mégis alapvetően két nagy csoportot különböztetünk meg: akiknek van gyerekük és akiknek nincs. Teljesen egyértelmű, nem? Ez a két nagy zóna létezik, átfedés nincs a kettő között, ám ezen belül rengeteg alvariáció létezik, melyek nagy része nem felel meg az általános társadalmi normáknak. De vajon miért? Miért feszül egymásnak ez a két tábor ennyire? Miért szembesül mindkét tábor folyamatos atrocitással a döntése miatt? Ezek igencsak nehéz kérdések, szinte tabunak számítanak.

A mostani helyzetben azért a gyermekkel rendelkező szülők általánosságba nézve sokkal inkább elfogadottabbak. Őket a gyermek nevelésére tett kísérletek és módszerek által bélyegzik meg - ami megjegyezném, szintén egy nagyon jó könyvtéma lenne -, de összességében elmondható, hogy mielőtt bárki véleményt formálna, lát, hall, érzékel valamely szintű tapasztalatot velük szemben, amire alapozva fejezi ki véleményét. Megjegyezném, hogy ezzel nem ismerem el a jogosságát. Ezzel szemben ott vannak azok a felnőtt nők, akik nem rendelkeznek gyerekkel. Nem kérdezik meg őket, mi az oka annak, hogy nincs, szimplán megbélyegzik őket. Azzal, hogy biztosan valamilyen betegség sújtja őket, ami miatt nem jön össze a baba; túlságosan karrieristák; nincs meg bennük az anyai ösztön és még sorolhatnám. Nem hallgatják meg őket, mi a valódi ok, ami miatt úgy alakult a sorsuk, hogy nem vállaltak gyermeket. Nos, ez fordulóponthoz érkezett Tanács Eszter által, aki megszerkesztette a Nők gyermek nélkül című könyvet, melyben rengeteg alternatív útvonal mutatkozik meg a téma tekintetében.

Úgy vélem, éppen ideje volt már, hogy ebben a témában is szülessenek irodalmi művek. Könyvek, amik segítik a téma megértését az arra nyitottak részére. A világon az egyik legintimebb dolog a szülő-gyermek kapcsolat és pont ezért éri annyi szó a ház elejét, amennyiben valaki nem kér, vagy épp nem kap belőle. Én, a magam 26 évével igencsak érdeklődöm a téma iránt. Ambivalens érzések keringenek bennem. Egyfelől úgy érzem, szeretnék én is majd egy csöppséget, akinek átadhatjuk párommal együtt az általunk megszerzett tudást és anyagi javakat. Szeretnénk a világ részére egy igazi ajándékot adni egy olyan ember személyében, aki értékes tagja lehetne majd a társadalomnak. Másfelől viszont - és egyelőre ez az erőteljesebb oldal - azt mondatja velem, hogy a jelenlegi körülmények között nem valami józan döntésre vallana gyermeket vállalni. Ez értve a saját helyzetünkre és a gazdaságra, országra való tekintettel egyaránt. Valamint az sem utolsó szempont, hogy mivel szinte mindent magunknak kellett előteremteni, most értük el azt a ciklusát az életünknek, mikor kicsit szabadabban szárnyalhatunk, így nem szeretnénk ezt már elveszíteni azért, mert a figyelmünket más célra kellene fordítani. Mindezt azért írtam le, mert hiszem azt, hogy más is megtalálja önmaga gondolatainak visszhangjait az enyém között, így az ő figyelmét is hasonlóképp fogja felkelteni ez a könyv abban a hiszemben, hogy választ talál benne a kérdéseire.

A könyv a bevezetés után máris több nő történetét vonultatja fel. Különböző sorsokat, életútvonalat látunk, amikben valamilyen okból kifolyólag nincs meg a gyermeki jelenlét. Majd ezt követően, a könyv utolsó szakaszában olyan emberek szólalnak meg a gyermektelenség témáját illetően, akik már több éve foglalkoznak a témával pszichológiai és társadalmi értelembe véve is. Első gondolatra nagyon tetszett ez a felépítés. Pozitív benyomásként éltem meg, hogy valódi történetek jelennek meg a lapokon, nem csak spekulációk és számadatokból nyert információk. Bár én az utóbbi kategóriát is nagyon szeretem, ettől függetlenül úgy vélem, ez egy olyan téma, amely érzékenységét is tekintve sokkal inkább átadható, emberközelibb, ha személyes életutakkal szembesülünk, mely által az olvasó úgy érzi, egy sokkal kézzelfoghatóbb dolgot kap. Rengeteg érzés keringett bennem, míg a megkérdezett nők által megosztott a gondolatokat dolgoztam fel magamban. Öröm, fájdalom, veszteség, szűnni nem akaró reménykedés, elengedés és megnyugvás. Minden történet egy kicsit más, egy kicsit egyedi. Teljes mértékben érezhető, hogy ezek nem csupán kitalált életutak, hanem ezeket valóban volt már, aki kijárta és a tapasztalatai alapján osztotta meg az olvasóval. Még azokból a történetekből is magamhoz ragadtam egy-két gondolatot, melyek tényleg messze álltak tőlem és a gondolkodásmódomtól. Azért elmondható, hogy többnyire megértettem a könyvben felvonultatott nők helyzetét, sőt egy új meglátásba helyezték számomra a témát: bár eddig is frusztrációt okozott bennem és a dac érzését váltotta ki belőlem, mikor valaki burkoltan vagy nyíltan, de számonkérte rajtam, miért nincs még gyerekem, hiszen ebben a korban lenne ideális. Ekkor kétféleképp reagálok: vagy foggal-körömmel tiltakozom még a feltételezés ellen is, hogy én valaha szülni fogok, vagy rögvest elkezdek kifogásokat keresni. E könyvet olvasva jöttem rá, hogy egyik automatikus reflexválasz sem megfelelő, hiszen majd én eldöntöm, mikor van itt az ideje. Ez nem külső nyomás hatására kell, hogy létrejöjjön. Felnyitotta a szememet arra nézve, hogy mekkora társadalmi nyomás nehezedik a nőkre. Mint mondtam, ezt eddig is érzékeltem, de tudatosan nem ismertem fel. Meghatározó érzés volt erre rádöbbenni.

Bár sok jó gondolatot találtam a sorok között, amely ebben a témában segít, hogy helyesebben lássuk a dolgokat, mégsem éreztem úgy, hogy ennek a könyvnek teljes pozitív kicsengése lenne. Próbáltam arra a részére koncentrálni, amely megerősítette bennem az én-képemet, ami segített felülvizsgálni a saját elképzeléseimet és amik elindítottak bennem egy gondolkodási folyamatot, hogy letisztázzam magamban, hogyan is állok jelenleg a témát illetően, de mindemellett úgy éreztem, néhol már átestünk a ló túloldalára. Tipikusan azt a helyzetet mutatta be, mikor valaki úgy érzi, diszkrimináció áldozatává vált és ezért minden erejével tiltakozik a megkülönböztetés ellen - valójában pedig erről szó sincsen, csak tényközlésről beszélhetünk. Mivel önmagában nem rendezte le még a témát, így minden egyes szót, amit erről ejtenek a közvetlen közelében, támadásként él meg. Természetesen vannak olyan helyzetek - gondoljunk csak például a munkahelyi szabadságkiosztásra - mikor úgy élhetjük meg, sokkal kedvezőbb helyzetben vannak azok a felnőttek, akik már rendelkeznek legalább egy gyermekkel. A könyv sarkalatosan kihegyezte ezt a nézetet: azt az érzést kelti az olvasóbban, hogy minden szempontból hátrányosan indulnak a gyermektelenek. Elismerem, hogy vékony a határmezsgye, de nem szabad figyelmen kívül hagyni azt is, hogy a különböző élethelyzetekből már alapvetően különböző szükségletek adódnak. Toleránsnak kell egymás irányába lennünk. Szeretném még egyszer kihangsúlyozni: a tényeket nem személyes sértésként kell megélni.

Ahogy haladtam előre a felvázolt életutakat illetően, mind inkább nőtt bennem a kíváncsiság aziránt, hogy a szakemberek miként vélekednek a témáról. Főként a pszichológusok és terapeuták tapasztalatai érdekeltek, hiszen a saját ügyfélkörük problémai által ők azok, akik képesek levonni a konzekvenciát, hogy a mai társadalmi helyzet által felállított frázisok milyen mélyen gyökereznek. A könyv második szekciója az én elképzeléseim alapján ezt hivatott volna megmondani. A gyakorlatban ez sajnos nem valósult meg. Belelátunk pár szakember gondolataiba, legtöbbször tényeken, statisztikai adatokon alapuló információt szolgáltatnak az olvasó részére, de azt kell mondanom, hogy ez nagyon kevés. Sokkal több szót érdemelne a téma, nem csupán pár tessék-lássék oldalt. Nagyon sajnálom, hogy így történt.

Kevés, nagyon kevés. Végre született egy könyv a gyermektelenség témakörében, melyben jó alapokra építenek: rengeteg személyes életút mutatkozik meg a lapokon, majd szólásjogot kapnak olyan emberek is, akik szakmai szemmel tekintenek a témára, mégis azt kell mondjam, ez így bőven nem elegendő. A felvázolt helyzetek nem kerültek elemzésre, a végén lévő szakmaiság - bár tartalmilag érdekes -, bőven nem üti meg az ingerenciaszintet, ezáltal az egész könyv a kezdetlegességtől bűzlik. Bár több különböző történet került begyűjtésre, én még mindig úgy érzem, hogy túl sok hiányzik még mellőle. Úgy érzem magam, mint a gyermek, akinek azt mondták a szülei, hogy ehet egy almát, majd a kezébe nyomtak egy negyed darabot. Azt is megpucolva. Egyfelől örül a gondoskodásnak, hogy neki már nem kell vele dolgoznia, másfelől többet várt, de ezzel kell beérnie.

Nem számítottam világmegváltásra ettől a könyvtől, de reménykedtem abban, hogy segít a bennem lévő kérdéseket letisztázni. Nem mondom, több olyan problémakörre nyitotta fel a szemem, ami már bennem lappangott egy ideje, csak nem tudtam nevén nevezni, de összességében nem érzem úgy, hogy eleget adott volna. Pont annyi kaput zárt le, mint ahány újat megnyitott.

A gyermektelenség a mai társadalmi megítélések alapján egy eléggé vitatott téma - függetlenül attól, hogy milyen okok sorakoznak mögötte. Úgy érzem, ennek a megértéséhez mindössze egy lépcsőfoknyit tesz hozzá a Nők gyermek nélkül című könyv. Egyfelől fontos, mert legalább már elindult egy kiépítési folyamat, másfelől túl hamar fogyott el az erőforrás ahhoz, hogy bármerre is vezessen.

"Ami még idegesítő, amikor egy sokgyerekes anyuka kiposztol valami olyat a Facebookra, hogy „amikor a gyerektelen ismerősöd azt mondja, hogy fáradt, muhaha”, és ott egy kép egy koktélt szürcsölgető szingli nőről a tengerparton. Ez a megbélyegezettség, hogy azért, mert nincs gyerekem, nem tudhatom, mi a fáradtság, mi a teljesség, az érzelmi gazdagság, nem vagyok igazi nő, és nem tudhatok semmit a való életről… Ezek bicskanyitogatók. Egyrészt, senkiről nem tudhatod, hogy választotta-e. De még ha igen, akkor is! Az az érzés, hogy nem érek semmit, ha nincs gyerekem, nem belőlem fakad, a tágabb környezet ezt tolja rám."

"Óriási csodának tartom a gyerekeket, a fogantatástól kezdve a felnövésükig. Ahogy abból a két kis izéből ember lesz, aki jön, megy, szuszog, szeret. Akkora csoda, hogy ha lenne gyerekem, egész nap zokognék a meghatottságtól. Az meg milyen már?! „Milyen gyerekkorod volt?” "Hát, anyám hatéves koromig bőgött a boldogságtól."

"A földkerekség negyede olyan szülők gyereke, akiknek nem szabadott volna gyereket vállalni."

"„Már szülnöd kellene, benne vagy a korban”, „Mikor lesznek már unokáim?”, „Aki nem akar gyereket, az önző, karrierista!”, „Valami gondja lehet a nőiességével”, „Ketyeg a biológiai órád!”, „Szülj, mert fogy a magyar!”, „Az anyjával lehet valami problémája” – és a végtelenségig folytathatnánk a sort, mi zúdul a médiából, közszereplőktől, ismerősöktől, családtagoktól a gyermektelen nőkre. Eközben elárasztanak bennünket a babablogok, az ismerőseink gyerekeiről készült fotók, az otthonszüléssel kapcsolatos cikkek. A bőrünkön érezzük a társadalmi nyomást, az elvárást: a nő arra született, hogy anyává váljon.

A legmélyebb magánügyünk, életünk egyik legintimebb szelete, és mégis mindenki bele akar szólni."