Fülszöveg:
Nincs mit tenni, ha hív a végzet…
Egy dalnok inasaként Kihrin legendás tettek meséin nőtt fel. Közben tolvajként azért küzd, hogy elég pénzt gyűjtsön, és kijusson a Főváros nyomornegyedéből. Egyszer azonban rossz házat foszt ki, felfigyel rá egy démon, és az élete gyökeresen megváltozik.
Kihrin szorult helyzete magára vonja az egyik uralkodóház figyelmét, akik azt állítják, hogy ő a züllött hercegük rég elveszett fia, és maguk közé fogadják. Az ifjú, akinek az élete ezzel korántsem vesz örömteli fordulatot, belekeveredik új családja kegyetlen törekvéseinek hálójába, és hamar rájön, hogy rég elveszett hercegnek lenni egyáltalán nem olyan, mint a mesékben.
A helyzet csak tovább romlik, amikor Kihrin megszökik kincsekkel teli börtönéből. Megtudja ugyanis, hogy ő áll egy ősi, rettenetes jóslat középpontjában, és az istenektől a démonokig, a sárkányoktól a mágusokig minden oldal a saját céljai érdekében akarja felhasználni őt. Kihrin kénytelen szembesülni azzal, hogy a gyerekkorában hallott régi mesék elég sok mindenről hazudtak. Főképp arról, hogy a történet végén mindig a hős győzedelmeskedik.
De Kihrin talán nem is hős, hiszen nem az a végzete, hogy megmentse a világot. Hanem az, hogy elpusztítsa.
Érdekes dolog ez. Az olvasás a mindennapjaim része. Reggel lefőzöm a kávét, majd az aktuális olvasmányomat magamhoz ragadva, olvasás közben elkortyolgatom. Számomra ez teremti meg azt a típusú lelkiállapotot, ami segít abban, hogy a megfelelő mentális egyensúly érzésével indítsam el a napot. Ám van, mikor már ez is kevésnek bizonyul. Mindenkinek eljön időnként az a pont az életébe, mikor a feje fölött átcsapnak a stressz által gerjesztett hullámok – legyen az magánéletből vagy munkából fakadó –, és hiába próbálkozik, érzi, hogy minden rejtett erőforrása lemerült, nem rendelkezik már vészhelyzeti tartalékkal; a kiégés tünetei jelentkeznek. A mostani drasztikus változások és a felém támasztott elvárások miatt ez a pont nálam körülbelül egy hete érkezett el. Muszáj volt egy kis szünetet tartanom, ezért a húsvéti négy napos hétvégét megtoldottam még két nap szabadsággal, melyből öt telt el eddig. Számomra a feltöltődést az általános reggeli szeánszom egész napos gyakorlása jelenti, így szerintem nem lepődik meg senki, ha azt mondom, hogy az elmúlt öt nap alatt olvastam és olvastam. Két történetnek értem a végére, melyek együttesen bő 1800 oldalt tesznek ki. Két könyv mindösszesen, de hűha, mennyi kaland!
A második regény az Agave kiadó gondozásában jelent meg. Viszonylag még új, egy ígéretes fantasy sorozat első része. Ez Jenn Lyonstól a Királyok veszte című kötet. A könyv nemrégiben került a tulajdonomban. Egyenesen a kiadó webshopjából szereztem be. Alapvetően is kívánságlistás volt, de a beszerzését a későbbiekben terveztem. Aztán megláttam, hogy 50%-os kedvezmény van rá, így mindenféle habozás nélkül máris a kosaramban kötött ki. Jó döntés volt, amit egy percig sem bántam meg, azóta sem, főleg, mivel így ebben a nehéz helyzetben is tudtam egy kicsit támogatni a kedvenc kiadóim egyikét.
Nagyon sok jó szót hallottam már erről a könyvről, így nagyon kedvező hozzáállást tanúsítottam az irányába. Az átlagostól eltérő módon, most egy minimális vizsgálódást is végeztem az olvasás megkezdése előtt. A fülszöveget többszörösen átfutottam, ahogy a védőborító fülén található leírásokat is. Megjegyezném, utóbbira gyakran visszatértem, ugyanis volt szükségem a megerősítésre, hogy a szerző tényleg Los Angelesben, valamint Atlantában élt, mivel a könyv minden oldalán egy, a miénktől teljesen eltérő kulturális vonatkoztatás jelenik meg, mely máshol úgy vélem akár meg is állhatná a helyét. Számomra hihetetlennek bizonyult, hogy valaki kezdő íróként rögvest egy ennyire komplex történetet alkosson meg, ahol minden szó és tett magyarázatra szorul. Úgy véltem, ahhoz, hogy ez az egész felépüljön, szükségesek bizonyos életből vett, hitrendszeri alapok, amelyek elviszik a hátán a fantasztikus elemekkel átszőtt történetet. Mivel a szerző foglalkozott miszticizmussal is, így próbáltam a gondolataim fonalát ez irányba terelni, próbáltam meggyőzni magam, hogy e tudományágban megtalálható az, amire ezt az egészet építhette. Az utolsó szóig, sőt még azután is tartom magam ahhoz a tézishez, hogyha egy író első könyve ilyen stílust és kapcsolati hálót megfelelően megjelenít, akkor bizony őt homlokon csókolta Taja istennő, a nyolcak egyike.
A regény felépítése nagyon egyedi. Az egész könyv egy keretbe van foglalva: egy személy, kinek nevét ismerjük, de a pontos szerepőre csak a történet derekán derül fény, részletesen kifejtette a császár részére, mi történt pontosan, milyen mozgatórugók által ment vége ez a nagy változás. Olyan érzetet kelt az olvasóban, mintha egy jegyzőkönyvet olvasna, amelyt az alkotási folyamat után jegyzetszerűen kiegészített a saját gondolataival, hogy az olvasónak minden tudás a kezébe lehessen ahhoz, hogy tényszerűen meg tudja állapítani, hogyan változott meg a világ drasztikusan mindössze pár év alatt. A belső rész, az elbeszélés sem mondható átlagosnak. Jómagam még egy könyvben sem találkoztam hasonló megvalósítással. A regény magja egy fiú élete, amit igencsak különleges módon ismerhet meg az olvasó: in medias res kezdés jellemzi, hiszen a központi szereplő, Kihrin épp tehetetlenül ül egy cellában, ahol külső nyomás hatására meséli el a saját történetét a börtönőrének, miként jutott ide. A fogva tartója is beszáll a játékba, hiszen ő úgy véli, sokkal korábban kezdődtek el az események, tehát Karom is Kihrin történetét meséli el, csak éppen annak egy pár hónappal előbbi szakaszát. A könyvben viszonylag rövid fejezetek váltják egymást, ahogy a két elbeszélő egymásnak adogatja a mágikus követ, hogy szóhoz jussanak. Számomra nagyon érdekfeszítő volt ez a megjelenési forma. Sosem találkoztam még olyannal, ahol egy szereplő rég és közelmúltját egymással párhuzamosan ismerhetjük meg. A két elbeszélő személyéből adódóan még az elbeszélés módja is változik, ugyanis Kihrin önmagáról értelemszerűen E/1-ben, míg Karom E/3-ban mesél. Ez a módszer nagyon hamar megszokható és jó érzéssel simul bele az olvasó elméjébe, miközben rálátást nyer a teljes képre.
Az előadott történet ugyanakkor közel sem egyszerű. Nem tudom, hogy mások miként vélekednek, de nekem nagyon nehéz volt követnem a rendszert a regényben használt nevek miatt. Az elején még könnyedén sodródtam, ám ahogy bejönnek a nagy befolyással bíró házak és azon családfák elágazásai… ott már igencsak égtek a fejemben a fogaskerekek. A könyv ezen felépítése leginkább a Trónok harcához hasonlítható. Hasonló kapcsolati hálót alkotott meg a szerző, csak még inkább nehezebben megjegyezhető nevekkel és sokkal több átveréssel. Egy pár mondatot felolvastam páromnak is, mikor a szereplők felgöngyölítették egy ágát a családfájuknak, de mindössze nagy szemekkel, kérdő tekintettel nézett rám, hogy minek olvasok ilyet, mert ebből egy szót sem lehetett érteni. Be kell vallanom, első körben én is osztottam a véleményét, hogy csak a kötőszavak hangzottak értelmesen a felolvasott részletben, ezért újra és újra végigvettem, segítségül hívva a függeléket is, mire sikerült rájönnöm, ki kicsoda és miért is okoz ez most ekkora döbbenetet. Megmondom őszintén, ez azért egy kicsit visszavetette a lelkesedésemet is.
Szerencsére maga a történet kárpótolt, általa a szereplők iránt érzett nehezményezésem is csökkent. Bár a régmúltban történtek sokkal inkább pörögnek, ugyanannyira élveztem a közelmúltban történt eseményeket is. Mindig volt valami, ami húzott előre. A könyv nem akart elereszteni, folyamatosan foglalkoztatta a gondolataimat, hogy vajon miként alakul Kihrin sorsa. Folyamatos kíváncsiság lett rajtam úrrá, amit az elbeszélés könnyed, gördülékeny stílusa még inkább elősegített, nem beszélve a főszereplő humorfaktoráról! Kihrin belevaló srác, akinek csípőből tolulnak az ajkára a beszólások, még a leglehetetlenebb helyzetekben is. Általában ezek még inkább rontanak a helyzetén, de személyéből fakad, így még ha akarna sem tudna csomót kötni a nyelvére. Jókat kacagtam a legkilátástalanabb helyzetekben is, mivel mindig volt valami szellemes hozzászólása, ami még inkább fokozta az amúgy sem nyugodt hangulatot. Úgy érzem, erre szükség is volt, különben a könyv igencsak komor hangulatot öltött volna. A lapok vérben áznak, a szereplők folyamatosan hullanak, cserélődnek. Ha a történetet tárgyilagosan szemléljük, akkor egy igencsak nehéz, erőszakos eseménysort kapunk. Nagyhatalmak játéka ez, ahol még a legfontosabbak is bármikor elveszthetőek. Élet és halál közötti vékony pellengéren járt tánc, ahol még egy elvétett lépés sem szükséges ahhoz, hogy az ember hirtelen a másik oldalon találja magát; elegendő egy isteni fuvallat, egy pillangószárny megrebbenése.
Hihetetlenül erőteljes. Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy kezdő író ilyen volumenű történetet volt képes megalkotni. Azon sem csodálkozom, hogy több kiadó is visszautasította a mű megjelentetését, hiszen ehhez a történethez meg kell érni. Nem mindenki készült fel még arra, hogy ennyi nevet, rangot, családban és hatalomban elfoglalt helyet észben tartson. Sokszor magam is úgy éreztem, hogy csak sodródok az árral, mindössze csak próbálkozom érteni, mi is történik és miért van ekkora jelentősége. A helyzetemet a nehezen megjegyezhető – és még nehezebben kiejthető – nevek mellett a sajátos világból adódó eszközök megnevezése sem könnyítette meg. Még a ruhákat sem hívták egyszerű, a közember számára egyértelmű neveken, hát még a varázsvilághoz szükséges eszközöket és elemhez kötött kiterjesztéseket! Nem mondom, sokszor lapoztam hátra a függelékekhez, bogarásztam, keresgéltem, mire minden apró kis információt megjegyeztem. Volt, ahol vért izzadtam, mire felderítettem, ki kivel van. Ez nagyban megnehezítette az olvasási folyamatot, de azt kell mondanom, hogy teljességgel megérte. Mi sem jobb példa erre, hogy a könyv hosszától és bonyolultságától függetlenül is két nap elengedő volt ahhoz, hogy a végére érjek. Pedig az elején igencsak rezgett alatta a léc. Az első száz oldal alatt még olyannyira különlegesnek hatott minden egyes kifejezés, hogy meg kellett küzdenem a haladásért. Volt, mikor egy kicsit elengedtem a megértés folyamatát is és csak a későbbiekben tisztult le a kép, mikor már kellő tudással rendelkeztem, de azt kell mondanom, egy percet sem bánok, amit erre a könyvre szántam. Bár nem adta könnyen magát, a végére igencsak élveztem. Úgy éreztem magam, mintha egy betöretlen lovat próbálnék szőrén megülni. Mikor többször is levetett a hátáról, taktikát váltottam. Miután kiépült egyfajta kapcsolat, sokkal könnyebb helyzetben voltam.
A Királyok vesztét azoknak az olvasóknak ajánlom, akik szeretik azokat a könyveket, melyekben az olvasó is dolgozik: folyamatosan pörög az agya, hogy rájöjjön a furfangokra és nem veszti el a regénybe vetett hitét egy bonyolult családfa láttán. Olyanoknak való ez a könyv, akik egyaránt szeretik a fantasztikus elemeket és lényeket, valamint a különböző, nagystílű stratégiai megvalósításokat. Gyakorlott és kihívásra vágyó olvasóknak ajánlom.
"A sárkány hangja hangosan visszhangzott, ám mégsem állatiasan.
– Adjátok ide, és én megmentem a hajótokat.
– Jó, de megígéred, hogy minden nap megetetsz, meg sok figyelmet meg törődést kapok tőled? – motyogtam.
– Kedvel téged. Ez jó – jegyezte meg Teraeth."
"– Tya áldja meg… Relos Var! Más varázsló erre képtelen lenne.
– Ismered őt? – kérdeztem meglepetten.
– Ó, hát persze. Gyakran meglátogatta az egykori férjemet egy kis teára meg némi emberáldozatra."
"– Azok ott bálnák? Még sosem láttam bálnákat!
– Ja, azok? – Teraeth unott arckifejezéssel nézett át a hajó peremén. – Csak néhány tucatnyi, szűk húsz méter hosszú, végtag nélküli kék elefánt, akik úsznak egyet. Ne is törődj velük!
– Sosem láttam még ennyit!
– Mint kiderült, egyet sem láttál eddig, tehát ez nem nagy szó."
"Az a hős, akivel sosem történik semmi rossz, nem is igazán hős. Inkább csak elkényeztetett."
"– Ugye, milyen vicces, hogy a rövid kérdésekre hosszú válaszok vannak?"
"Ne hibáztasd magad olyasmiért, amiért egyáltalán nem te vagy a felelős."
Kiadó: Agave Kiadó
Megjelenés ideje: 2014. november 26.
Terjedelem: 720 oldal
A könyv az alábbi helyeken vásárolható meg:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése