Niitaabell Világa: Octavia E. Butler: Átváltozás (Xenogenezis-trilógia 2.)

Fülszöveg:

Lilith életet ad egy látszatra normális fiúnak, akit Akinnak nevez el. Akinnak öt szülője van: egy férfi és egy nő, egy hímnemű és egy nőnemű oankáli, valamint egy nemtelen óloj. Az oankálik és az ólojok annak az idegen fajnak a tagjai, akik megmentették az emberiséget a nukleáris holokauszt idején, ám ezért cserébe beolvasztották a génállományukat az övékbe. Ennek drasztikus hatásaként megjelentek az új, genetikailag módosított emberek, akik tökéletes harmóniában élnek az idegenekkel, míg az ellenállók tőlük szeparáltan, különböző falvakban és kisebb városokban próbálnak cserekereskedelemmel és fosztogatással boldogulni. Szaporodni nem tudnak, mivel az oankálik sterilizálták és megfosztották őket attól a „genetikai hibától”, amely majdnem a teljes kipusztulásukat okozta. Végső kétségbeesésükben ezért nehéz lépésre szánják el magukat.
Egy nap néhány lázadó elrabolja a még gyermek Akint, akire fajtájától elszakadva borzasztó sors vár. De ahogy Akin egyre több időt tölt el a régi emberekkel, mind jobban megkedveli őket. Annyira, hogy ennek végül beláthatatlan következményei lesznek.

Octavia E. Butler Hajnal című klasszikusának folytatásában még komolyabb filozófiai kérdéseket tesz fel az olvasónak. Mi teszi az embert emberré? Miért viselkedünk úgy, ahogy? Miért félünk a változástól? Az Átváltozás egyszerre lenyűgöző hard sci-fi és könyörtelen szembenézés legbelső félelmeinkkel – az üzenete pedig talán még az 1988-as eredeti megjelenésekor sem volt olyan erőteljes és aktuális, mint napjainkban.

Az emberiséget már régóta foglalkoztatja a kérdés, hogy miként alakulna a világ sorsa abban az esetben, ha valamilyen földön kívüli lény beavatkozna a földi természet rendjébe. Rengeteg könyv, film és tudományos tanulmány született a témában, kezdve onnan, hogy egyáltalán lehetséges-e, hogy léteznek más idegen kultúrák is a Naprendszerben, egészen odáig, hogy ezek esetlegesen milyen hatást gyakoroltak már most is ránk. A science fiction kategória egy kis, ám annál lényegesebb szeletét teszi ki ez a téma szórakoztató irodalom témakörben is. Hetente születnek újabb és újabb könyvek világszerte a témában, elképzelések, amik által az olvasó elmerülhet egy olyan világban, aminek csak a szerzői képzelet szabhat határt. Ám a sok újdonság mellett érdemes visszanyúlni azon regényekhez is, melyek még az előző században íródtak, hiszen a klasszikus sci-fi kategória ekkor született meg. Érdemes megvizsgálni, milyen volt eme világ kiindulópontja, mely regények alkotják a pilléreit.

Az Agave kiadó sem tett másként, mikor úgy döntöttek, megjelentetik Octavia E. Butler Xenogenezis trilógiáját. Az eredetileg az első könyv 1987-ben jelent meg. Azt kell mondanom, hogy ilyen távlatból olvasva is jó élményt szolgált, így hát úgy határoztam, a sorozatot a továbbiakban is folytatom. Ezen döntésemet a borítóterv is nagyban befolyásolta. Lehengerlő érzés volt először kezembe vennem ezt a sötét, két szín által megjelenített képet, melyen a fény örömtáncot jár. Egyedül csak azt sajnálom, hogy a szépségért cserébe az olvasó nagy árat fizet: a borító nagyon sérülékeny, a legkisebb külső hatásra is már karcok jelennek meg a borítón, úgy kell bánni vele, mint a hímes tojással, de ez is az a kategória, mikor a kívánt áldozat megéri a hozott eredményt.

Az első rész, a Hajnal esetén sokszor éreztem magam úgy olvasás közben, hogy valamiről lemaradtam. A szerző nem fecsérelte túlzottan az energiáját arra, hogy minden furcsa szót és az oankálik által képviselt szokást megmagyarázzon, csupán csak annyit mondott el, ami Lilith számára is a kezdeti tanulási fázisban fontos volt. Ezek után kisebb fenntartásokkal kezeltem a folytatást. Féltem, hogy az akkori homályos hiányfoltok a következőkben egyre csak tágulni fognak, hiszen szintén egy új, eddig nem látott helyzet fog fennállni az Átváltozásban. Szerencsére ezen félelmem alaptalannak bizonyult. Lehet, hogy én váltam nyitottabbá és elfogadóbbá a témát illetően vagy éppen a szerző fejlődött nagy mértékben; mindenesetre a történet sokkal simulékonyabb, gördülékenyebbnek bizonyult, mint az első könyv esetében.

Az emberek újra a Földön vannak, egy újabb esélyt kaptak az életre, ám ez sok mindenben különbözik az eredeti életformától. A háború előtti időszak már csak az idősebbek emlékezetében él. Az oankáli törzs igyekezett minden olyan genetikai markert kiiktatni az emberi szervezetből, ami hatására újra az önpusztítás útjára lépnének. Sokféle módosítást eszközöltek, amely által a két faj fennmaradása kölcsönösen biztosított, valamint a fejlődésüket is elősegíti. Az egyik legdrasztikusabb lépés az, hogy az emberektől elvették a szaporodási jogot: ezentúl csak az oankáli nép közbenjárásával tudnak egymással szexuális kapcsolatot kialakítani gyermeknemzési szándékkal. A gyermekeket az ólojok keverik ki a két faj genetikai térképe alapján. Mondhatni, kísérleteznek, hogy egy új és jobb egyed jöhessen létre. Ezt nem mindenki hajlandó elfogadni, így egy csapat ember, az úgynevezett lázadók kiváltak és maguk próbálnak boldogulni, az oankálik nélkül. Az Átváltozás című regényben egy olyan fiatal ember-oankáli hibrid útját követhetjük végig egészen a születése pillanatától kezdve, akinek az emberi oldala sokkal erősebb, így olyan tudás felhalmozására és megértésére képes, amire a két nép közül egyik sem. Ő Akin, Lilith gyermeke, az első ember által szült fiú.

Octavia E. Butler egy nagyon egyedi világképet hozott létre. A klasszikus elemeket immáron a saját szájíze szerint bővítette ki, míg végül egy olyan fajt hozott létre, amelynek az olvasó megérti a motivációját. A maguk kedves és céltudatos módján ők tényleg csak segíteni szeretnének, ám hiába rendelkeznek ragyogó elmével és molekuláris szinten működő érzékszervekkel, képtelenek megérteni az emberi jellemet. Ennek ellenére próbálkoznak jobbá tenni az életüket úgy, hogy közben önmagukat is fejlesztik. Furcsa érzéssel töltött el, hogy Akinnal és a családjával sokkal inkább szimpatizáltam, mint az ellenállókkal. Valamilyen szinten a saját fajomat éreztem idegennek. Azok az érzések jelentek meg bennem, mint Lilithben, így nem csodálkozom, hogy Akin hozzám is olyan közel került.

A történet nagyon izgalmasan kezdődik, majd még inkább felpezsdített hangulatban folytatódik. Akin élete már kiskorától kezdve más, mint a többi gyermeké, hiszen ő majdnem teljesen emberként néz ki: nem rendelkezik feltűnő érzékelőcsápokkal, mindössze a nyelve az, ami árulkodó, valamint az agyi érettségi szintje. Mindenki tisztában van, hogy ez csak az átváltozásáig lesz így, amin mindenféleképpen túl fog esni, ám ettől függetlenül, most még csak egy furcsán tökéletes gyermeket látnak benne nagyon sokan. Nem csoda hát, hogy a gyermekrablók szemet vetnek a kis Akinra és ezáltal az életét teljesen más útra terelik. Ezidáig egy ültőhelyemben olvastam el a történetet, mert egyszerűen képtelennek bizonyultam arra, hogy mással is foglalkozzak. Érdekfeszítő volt Akin sorsa, szinte aggódtam érte. A kezdeti lelkesedésem azonban a könyv harmadik részénél kismértékben elkezdett csökkenni. Ebben a részben Akin már idősebb és az általa átélt élmények élmények nagyban befolyásolták a személyiségét. Mondhatni, elviselhetetlen különc lett. A szerző ezt egy időugrással, tényként kezeli, majd folytatja a történetét. Úgy vélem, ez a rész túlságosan szűkszavú, kezdetleges lett. Itt szintén egy ismeretlen terepre téved az olvasó, ahol sok kérdés fogalmazódik meg benne, valamint történetfontossági szempontból is lényeges alaptézisek születnek meg, mégis tizenegy rövid fejezetet kapott csak, amivel boldogulnia kell. Nagy bánatomra szolgál, hogy itt így össze lett minden csapva. Szívesen olvastam volna bővebben Akin képzéséről, a benne érlelődő gondolatokról és változásokról. Ezek hiányában nem lehet teljességgel átérezni a végén születendő döntés súlyát.

Az utolsó nagyobb egységben szintén emelkedni látszódik a történet íve, visszatér az első két harmadban képviselt színvonalhoz. Bár a regény itt már nem tartogat sok meglepetést, hiszen az emberi faj gyarlóságából kiindulva elkerülhetetlen volt ez a típusú végkifejlet, mégis élvezettel fejeztem be a regényt. Úgy vélem, a lezárás a megfelelő pillanatban jött el, így nem maradt bennem végül hiányérzet, ám ennek ellenére felkeltette annyira a kíváncsiságomat, hogy a sorozat harmadik kötetének a sorsa is eldőlt: mindenféleképpen szeretném majd elolvasni a közeljövőben.

Még hogy a régebbi történetek unalmasak vagy éppen elavultak lennének! Ha még egyszer valakitől ezt meghallom, biztos, hogy a kezébe nyomom Octavia E. Butler Xenogenezis sorozatát. A szerző a klasszikus sci-fi elemekre építve létrehozta saját elképzelését a Földön kívüli életmóddal kapcsolatban, amely végül egy roppant érdekes és érdekfeszítő történetet eredményezett. Az Átváltozás méltó folytatása a Hajnalnak. A lapokon érezhető a különbség: mind az író, mind a történet egy nagyobb volumenű fejlődésen ment keresztül. Az olvasó Akin történetén keresztül újfent betekintést nyerhet az ember ellentmondásos természetébe és annak következményeibe. A második rész nem ad oly erős társadalom kritikát, mint az előző kötet, sokkal inkább specifikusan mutat rá az emberi gyarlóság bizonyos típusára. Az oankálik gondolkodásmenete éles ellentétben áll a mi általunk birtokolt attitűdökkel, amely által az olvasó előtt még élesebben rajzolódik ki a mostani társadalom romlottsága.

A történet szinte végig fenntartotta és fokozta az érdeklődésemet, így hát nem hiszem, hogy bárki meglepődne azon, hogy már meg is rendeltem a trilógia lezáró kötetét. Akin és az emberiség előtt hatalmas feladat áll. Nagyon kíváncsi vagyok, miként lesznek képesek megugrani az újabb elvárásokat. Remélem, hogy a befejező részben már minden kellőképp kifejtésre fog kerülni, így abszolút nem fog hiányérzetem maradni a legvégén.