Niitaabell Világa: Pierce Brown: Arany háború (Vörös lázadás 2.)

Fülszöveg:

Az Arany háborúban folytatódik Darrow tragédia kovácsolta bosszúhadjárata: eltökélten vezeti harcba elnyomott népét a szabadságért egy hazugságokra épült elitista utópiában. Arannyá vált ő is, és belülről tervezi megdönteni a Társadalmat. Azonban nem csak leggyűlöltebb ellenségeit kell legyőznie, hanem a benne lakozó bosszúvágyat is, hogy végül erőszakos polgárháború helyett világa újjászületését hozza el.

Ha a Vörös lázadás egy letehetetlenül olvasmányos, folyamatosan pörgő, végig lebilincselő kezdet volt, akkor az Arany háború egy még brutálisabb adrenalinlöket: az olvasó fék nélkül száguld a szereplőkkel a folyamatos akciójelenetek, űrharcok és politikai intrikák közt. Helyenként kegyetlen, máskor nagyon is emberi élet-halál történet a bosszúról egy felejthetetlen főszereplővel – Pierce Brownt joggal tartják az akció sci-fik egyik legnagyobb reményű új szerzőjének.

Ismeritek azt az érzést, mikor hirtelen, a semmiből előbukkan egy sorozat, aminek az első része egyszerűen fenomenális élményt nyújt és az elolvasása után még szélesebb mosoly ül ki az arcotokra, mert tudjátok, hogy a folytatás mindössze egy karnyújtásnyira van tőletek? Ti is kiélvezitek kellőképp ezt a pillanatot? Hát, meg kell vallanom, az arcomon kétszer körbeért a szám, úgy vigyorogtam, mikor befejeztem Pierce Brown Vörös lázadás című könyvét és vetettem egy pillantást a könyvespolcomra, ahol a sorozat további részei sorakoznak. Erre a kalandra nem kell várni hónapokat vagy éppen éveket; ez a kaland már itt van, elkezdődött, folytatásra érett.

A Vörös lázadás és az Arany háború közé azért beszorítottam még két könyvet, hogy kellőképp megérlelődjön bennem a tartalom, a későbbiekben is el tudjam határolni egymástól az eseményeket, így ne okozzon nehézséget, hogy emlékezzek arra, melyik rész milyen meglepetéseket tartogatott a számomra. Két könyv volt csupán közte, mégis egy örökkévalóságnak tűnt. Ha akartam volna sem tudtam volna tovább húzni. Egyszerűen muszáj volt elmerülnöm újra ebbe a fertelmes, aranyszínű csillogásba vont világba, ami olyan vérveretesen megragadta a fantáziámat. Igén, vérveretesen… konkrétan annyiszor szerepelt az első könyvbe, hogy észrevétlenül elkezdett beépülni a szókincsembe. Igen, a Vörös verziója is. Nálam jobban senki nem lepődött meg, mikor egyszer véletlen kicsúszott a számon. Lehet, mire végzek a teljes sorozattal, külön figyelnem kell majd rá, hogy ne mondjam ki – főleg ne mondjuk a munkatársaim előtt, bármire is legyen értve. Azt hiszem, kicsit ráfüggtem a sorozatra.

A kedvenc karaktereink kezét azon a ponton engedtük el, mikor Darrow elszegődött ahhoz az Aranyhoz, aki Eo halálát elrendelte. Az iskolai tanítás immáron befejeződött, egy újabb ciklusba lép az elitista tanulók élete, ahol újfent bizonyítaniuk kell, hogy érdemesek egy magasabb rangú poszt betöltésére. Nagyon kíváncsi voltam, hogyan fogja bírni Darrow Augustus mellett, milyen feladatokat kell majd ellátnia és hogy mennyire sikerül a mostani helyzetének elősegítenie a végső célt. Legnagyobb meglepetésemre a könyv kezdetekor két évet ugrunk és immáron az utolsó cseppnyi élvezetet kaphatjuk csak el a tanulási fázis következő szakaszából. Darrow épp próbál megnyerni egy újabb versenyt, amelyben már így is sokkal több emberélet veszett oda, mint kellett volna. A számításai nem teljesen jönnek be, ezáltal súlyos veszteségek érik, aminek a súlya alatt már igencsak megremeg a válla. Vajon képes lesz innen felállni és folytatni? A megfelelő célt látja még maga előtt, vagy az évek alatt formálódott ez az idealista álom? Vajon Eo hangja még mindig ott cseng a fülébe? És elegendő-e ahhoz, hogy lénye minden porcikáját feláldozza egy kétes kimenetelű esemény érdekében?

Az Arany háború teljes mértékben kimeríti a tökéletes és tipikus középső könyv fogalmát egy trilógia esetén. Alapvetően ezen nincs mit csodálkozni, hiszen a szerző eredetileg három részben szerette volna az elképzelt történetét papírra vetni, de végül meggondolta magát, mivel ő is annyira megszerette az általa alkotott világot – és rejtőzött még benne annyi potenciál is –, hogy végül még hozzátoldott két hosszabb könyvet. És még ki tudja, hol lesz a vége! Tehát a második részben a főszereplőnk átmegy azokon a tipikus mentális fázisokon, amit a történet íve megkíván. A kezdeti töretlen szárnyalás egy pillanat alatt megszakad és Darrow a lelke mélyére tekintve ráeszmél, hogy már rég elvesztette az eredeti cél iránt érzett tüzet. Megfáradt. Belefáradt a küzdelmekbe, hogy másnak adja ki magát, hogy egy olyan célért harcoljon, aminek a végét nem látja. Úgy érzi, egyedül maradt. A háttérben mozgó szereplők ekkor megadják számára az újabb motivációt, amelynek hatására fáradt lelkét tovább nyüstöli. Közeleg a teljes kiégés. A könyv első harmadában szinte kétségbe voltam esve. Folyton kérdezgettem magamban, hogy hol van az a kissé korlátolt, de szerelemmel csordultig telt ifjú, akit megismertünk az első részben? Hol van az a Darrow, aki két lábbal áll a földön, akinek a vállát hiába nyomja mázsás súly, a nagyobb jó érdekében tör előre. Akinek a teste bár átalakult és elveszített mindent, mi egykoron fontos volt, a lelke erős és egy pillanatra sem hátrál meg. Féltettem, minden porcikámmal féltem. Mert nem akkor gyengül el az ember, mikor a testi ereje a végéhez ér, hanem akkor, mikor belefárad a mindennapok küzdelmébe. Mikor már elkezdtem róla lemondani, sorsába beletörődve, hogy e fényesen ragyogó csillag amilyen hévvel bukkant fel, olyan gyorsan kihuny, akkor sikerül újra rendeznie sorait. A bukás pillanata előtt. A könyvben ez nincs oly élesen ábrázolva, ez az olvasó lelkében zajlik csupán. A szerző minimalista módon mutatta be, tényszerű, elkerülhetetlen eseményláncolatként, melynek csak visszhangjában csendülnek fel a megtörtségre utaló érzések. Szeretném megjegyezni, hogy egyáltalán nem rossz kivitelezési módszer, ugyanis ezáltal tartja magát az eddig képviselt stílushoz, mellette pedig az olvasó lelkében is lejátszódik a folyamat abban a formában, amit a saját személyisége testesít meg. Mondhatni a kecske is jól lakott és a káposzta is megmaradt.

Innentől beindulnak az események és hatalmas fordulatot vesznek. Darrow rohamosan halad a célja felé. Újfent képes volt a felemelkedésre, és amint felismeri a környezetében és a barátságban rejlő erőt, karrierje íve egyre magasabb szintet képvisel. Darrow támogatói hálója hihetetlen gyorsasággal alakul ki. Nem tudom eldönteni, hogy a szerző fejtette ki túl kevés lapon, vagy én haladtam ennyire gyorsan. Ezek az események a könyvnek egy jelentős részét ölelik fel, hisz a fondorlatok, amelyek által a saját oldalára állítja a különböző kasztokat, precíz kivitelezést kívánnak; ennek ellenére olvasás közben azon kaptam magam, hogy hirtelen ott terem egy kész hadsereg, ami által a háború már sokkal inkább kiegyenlítettnek hat a két fél között. El kell ismernem, hogy ebbe a részbe nagyon elvesztem, nem tudtam letenni a könyvet, így ez a kis hiányérzet ezért is kialakulhatott bennem: túl gyorsan olvastam el, időérzékelés nélkül, ami befolyásolta a gondolataimat.

És hát a szerző a könyv végére egy hasonlóképp drasztikus fordulatokkal telt eseménysort alkotott meg. Nem győztem kapkodni a fejem, ahogy sorban derültek ki a titkok és egy új világ kezd létrejönni. Az író azonban nem újfent az őt etető kézbe harap: az utolsó események újfent mindent megváltoztatnak, ahogy egy sorozat második részéhez illik. Az olvasót kétségek között hagyja, nincs választási lehetősége: egyszerűen muszáj a folytatásért nyúlnia, meg kell tudnia, hogy a felvázolt helyzetet egyáltalán ki fog túlélni. Minden karakter élete alatt rezeg a léc a továbbiakban is. Nem lehet elsüppedni abba a kényelmes érzetbe, hogy a kedvenc karaktereinknek nem eshet bántódása, csak azért, mert a történet szempontjából fontosak. Nem, mert Pierce Brown egy tollvonással, megbánás nélkül képes véget vetni bárki életének. Egy igazi háborút robbantott ki, ami vért és áldozatokat követel.

Ha létezik tökéletes középső könyv leírás egy trilógia esetén, akkor arra Pierce Brown Arany háború című regénye a tökéletes példa. Egyszerre ragadja magához a kezdő -és végjátszma között húzódó vékony selyemszálakat – melyek a történet átvezetését, erőviszonyok újrakalibrálását hordozza magában –, és a saját entitás meghatározására utaló magatartásformát is. A főszereplő nem csak egy nagyobb esemény előkészítésén dolgozik, hanem a lelki világában is hatalmas változások állnak be. Újraértékeli az elmúlt időszakot, megjárja a mély -és csúcspontokat, szinte újjászületik az események által. Az elbizonytalanodás is erősíti a jellemét. A történet szép ívet húz, folyamatosan épül, és a tetőponton gerjesztett feszültség lecsengése után egy újabb, tűszerű ugrást hajt végre, amely által az események láncolatát nem fejezi be, a történetet nyitva hagyja.

A regény első harmadában még volt bennem egy kis félsz. Tartottam attól, hogy a folytatás nem fogja megütni az első könyv mércéjét, ám szerencsére nem volt igazam. Hozta a színvonalat, mindössze ezt sokkal inkább hullámzó módon valósította meg. Darrow karakterfejlődése nagy hatással volt rám. Bár a környezetében is hatalmas változások következtek be, amelyek kihatással voltak a saját elképzeléseire is, összességében elmondható, hogy még mindig a megfelelő cél lebeg a szeme előtt. Mindössze annyi változott, hogy sokkal határozottabban látja a elérni kívánt eredményt. Már nem csak egy báb. Remélem, ez a folytatásban is az előnyére válik és képes lesz megoldani vagy legalábbis túlélni ezt a drasztikus helyzetet, ami a regény végére kialakult. Igen, tartok attól, hogy a szerző valamilyen módon őt magát is megkárosítja. Kinézem belőle, hogy túl nagy áldozatokat fog hozni a nagyobb jó érdekében, és azt is, hogy még ez sem lesz elég a végső sikerhez. Pierce Brown mesterien szövi a szálakat. Az általa kitalált történet izgalmas, rengeteg meglepetést tartogat, miközben kellő humorral ízesítve mutat be egy vérveretesen komoly világot.