Niitaabell Világa: S. A. Chakraborty: Rézkirályság (Dévábád-trilógia 2.)

Fülszöveg:

S. A. Chakraborty folytatja a Bronzvárosban megkezdett elsöprő kalandot. Megteremt egy olyan világot, ahol a dzsinnek egyetlen csettintéssel lángokat idéznek, a vizeket pedig áthatja az ősi mágia; ahol a vér ugyanolyan veszélyes lehet, mint bármelyik bűbáj, és egy eszes kairói szélhámos átformálja egy királyság sorsát.

Nahri élete mindörökre megváltozott abban a pillanatban, amikor az egyik svindlije közben véletlenül megidézte Dárát, a félelmetes, rejtélyes dzsinnt. A lány kairói otthonából elragadva bekerült Dévábád fényűző királyi udvarába, ahol sebesen ráébredt, hogy a szélhámosi tehetsége nélkül nem sokáig marad életben.

A csatát követően, mely során Dára odaveszett Ali herceg kezétől, Dévábád bezárkózott. Nahri kénytelen új utat törni magának, méghozzá a szívét elrabló testőr védelme és a barátjának tekintett herceg bölcsessége nélkül. Ám miközben elfogadja az örökségét és a vele járó hatalmat, tudja, hogy igazából aranyketrecbe zárták: a király az egykor az ő családjának kijáró trónusról tartja szemmel, és egyetlen ballépés a törzse végét jelentheti.

Mindeközben Alit száműzték, amiért szembe mert szállni az apjával. Orgyilkosoktól üldöztetve hányódik ősei földjének könyörtelen rézszín homokján, és kénytelen azokra a félelmetes képességekre támaszkodni, amikkel a máridok – a kiszámíthatatlan vízszellemek – ajándékozták meg. De mindez azzal fenyeget, hogy feltárja a családja egy rég eltemetett titkát.

Az új évszázad közeledtével a dzsinnek ünneplésre gyűlnek Dévábád égig érő bronzfalai közt, ezalatt egy láthatatlan fenyegetés fortyog a sivár északon. Ez az erő egyenesen a város kapujára zúdítaná tűzviharát… és egy olyan harcos segítségét keresi, aki a világok között ragadt, és meghasonlott az elkerülhetetlen erőszakos kötelessége és a talán kiérdemelhetetlen béke között.

A tavalyi könyvfesztiválon mindössze két regényt szereztem be. Ha tudtam volna előre, hogy az idei évben nem lesz lehetőségem részesülni abban a gyönyörű forgatagban, biztos többet vásároltam volna, de hát ez hozta most a sors. Szóval két könyvet szereztem be, melyből az egyik S. A. Chakraborty debütáló munkája, a Bronzváros volt. A regényt szinte azonnal elkezdtem olvasni és mondhatni, se éjjelem, se nappalom nem volt addig, míg a végére nem értem. Bár egy elég vaskos, hosszú történetről beszélünk, mégiscsak úgy repültek az oldalak a kezem alatt. Nagy élvezetet jelentett a könyv olvasása, teljes lendülettel merültem el a történetben. Minden különleges benne: a megvalósítás, a helyszín, a szereplők és még a végső csattanók sora is. Ezután mondhatni megszállottan vártam, hogy a folytatást is a kezeim közé kaparintsam és újra átélhessem ezt a fantasztikus, észveszejtő élményt.

Az idei év első könyvbeszerzési listáján az élen járt a Rézkirályság, így február végén, miután a csomagban található összes előrendelhető könyv megjelent, már meg is érkezett a saját példányom. Bár nagyon vártam már, hogy folytathassam Nahri történetét, mégis egy kis időre feltettem a polcra. Sajnos az akkori lelki állapotom nem tette lehetővé, hogy egy ilyen nagy volumenű történetbe belekezdjek. Tudtam, hogy nem tudnék a problémáim miatt kellőképp odafigyelni rá, ezért úgy döntöttem, kivárom a megfelelő alkalmat, míg nagyjából rendeződnek dolgoz. Ez április második felében érkezett el.

Dévábád története nagyon közel áll a szívemhez. Régóta foglalkoztatnak a keleties stílusú történetek, főleg, ha a lapokon az alapvető strukturális elemek mellett egy kis varázslat is megjelenik. Az én szememben a keleti misztikum egyenlő a vacsora végén feltálalt desszertkülönlegességgel, ami csak kivételes események ünneplésekor jár. Olvasás közben szinte érzem, ahogy a finom porszemek a bőrömön súrlódnak, miközben a Nap által gerjesztett forróságot éppencsak kompenzálja egy gyenge szellő puha érintése. A talpam alatt örvénylik a homok, körbeveszi lényemet. Varázslat, színtiszta varázslat lakozik a legutolsó molekulában is. Dévábád közelében pontosan így érzi magát az ember – addig a pontig, míg nem ismeri meg mélyebbre hatóan a várost. Az első könyvben, ugyanúgy, mint Nahri, idegenként csöppentem bele ebbe a misztikus világba. Elvarázsolt a személyes bája, az ott lakók sokszínűsége. Minden utcasarkon valami újabb csoda, felfedeznivaló várt. Aztán ahogy haladtam előre, rá kellett jönnöm, hogy mennyi métely övezi a város poros tereit. A belső viszályok, hatalmi harcok és a Sors fintora által gerjesztett események által végül Dévábád megvillantotta fehér fogát is. A történet a legvégén, Dárajavus halálakor hatalmasat mart a lényembe. Nem hittem volna, hogy ő is feláldozható és hogy a várt boldog befejezés is elmarad. Legalábbis egyelőre.

A Rézkirályság sok meglepetést tartogat már a legelején is. A szerző több cselekedetét szinte meg nem tetté avanzsálja át – olyan alternatív útvonalakat mutat be, amely által sokuk részére nyújt egy második lehetőséget. Az már, hogy ezzel milyen módon élnek, csak is az ő felelősségük. Elsőként teljes mértékben felvillanyozott ez, hiszen sok elveszettnek vélt dolgot kaptam vissza, ám idővel rá kellett jönnöm, hogy legyünk emberek, dévek, safítok vagy bármik is, mindenkiben ott rejtőzik a gyarlóság, ami a legváratlanabb helyzetekben mutatkozik meg. Ez a tudat nem volt rám különösen pozitív hatással.

Az első részről alkotott recenzióban megjegyeztem, hogy mennyire különös a tartalom megvalósítása: hiába van pár központi szereplőnk, mégsem emelkedik úgy igazán senki ki a történetből. Nem a főszereplő viszi el a hátán a teljes eseménysort, sokkal inkább a különböző népcsoportok együttesen. Bár nem volt ezzel semmi gondom, hiszen ettől függetlenül is rettentően élvezhető volt a történet, nem gondoltam volna, hogy ezzel a motívummal a későbbiekben is szembesülni fogok. Azt hittem az átélt tragédiák hatására a regény le fogja vetkőzni és sokkal inkább a központi szereplőkre fogunk koncentrálni. Igazam is lett, meg nem is. Bár például Ali esetében sokkal inkább megéltem a benne bujkáló kétségek mélységét, még mindig nem érzem úgy, hogy a karakterjellemek elsődlegesek lennének. A szerző továbbra is azt az érzést erősíti bennem, hogy mindenki elhanyagolható, feledhető. Ez pedig félelmet ébreszt bennem, hisz tartok attól, ki lesz a következő, akit egy tollvonással kiírnak a történetből. Emellett pedig külön frusztrál, hogy Nahri hiába tett meg ekkora utat, hiába rendelkezik különleges felmenőkkel és hiába fontos a lénye a társadalom szempontjából is, mégis teljes mértékben háttérbe van húzódva. Néha felkiált, hogy emlékeztesse a körötte lévőket, hogy ő a Náhida Bánujuk, de ennél több nem történik. Az eseményekben csak sodródik, jelenléte akármennyire is kulcsfontosságú, felejthető. Ezzel viszont felborult a törékeny egyensúly; az egész könyvet belepi a homokvihar és mi csak tehetetlenül nézzük, ahogy a csillogással telt birodalom lassan az enyészetté válik.

Nem tudom, hogy mi történt az általam kedvelt világgal, de úgy érzem, nagyon félrecsúsztak a dolgok. A Rézkirályság több szempontból sem felelt meg az irányába támasztott elvárásoknak. A könyv első felén sokat kellett hitegetnem magam ahhoz, hogy rendesen tudjak haladni vele. Felvettem és már pár oldal után a gondolataim elkalandoztak. Kényszeríteni kellett magam arra, hogy folytassam, ne rakjam le és csináljak mást. Nem kötött le eléggé. Egyfelől voltak olyan események, amik egy-egy kisebb rész erejéig magával ragadtak – mintha helyből ugrottam volna egy nagyot – de többnyire inkább a helykitöltésre tett kísérletezés érzetét növelte bennem. Konkrétan a könyv első fele csak és kizárólag egy felkészülési folyamatot mutat be. Természetesen, elismerem, hogy a jelenleg fennálló helyzetben főként fontos az, hogy a karakterek rendelkezzenek megfelelő tervvel a céljuk megvalósítását illetően, de rengeteg teljesen felesleges üresjárat található a lapokon. A maradék résznek is a fele hasonló, bár ott már azért érződik a felszín alatt mocorgó erő jelenléte, így már egy kicsit jobb hatást gyakorol az olvasóra. A végén kirajzolódó bonyodalmi helyzet viszont már hozza a kívánt színvonalat – nagyjából. Ez viszont számomra nem elég. Bő hatszáz oldal esetén szűk kétszáz oldalnyi valós cselekmény nagyon kevés. Az előtte lévő rész csak és kizárólag arra hivatott, hogy kiábránduljunk az eddig szeretett karakterekből. Egyikőjük sem hiteles, téveszméket kergetnek, amikhez a végsőkig ragaszkodnak. Ezzel nem lenne gond, amennyiben fejlődésképesek lennének, de hiába az átélt események súlya, erre képtelenek. Ali márid képességei kötöttek le a leginkább, de sajnos ezeket sem tudtam teljes mértékben kiélvezni, hiszen a hangsúlyt sokkal inkább a tudatlanságtól elvakult elvei kapták. Nahrinak fogalma sincs, hogy mit keres ezen a helyen, mit csinál itt. Gyógyít az istopályban, miközben néha dacol egy kicsit a hecc kedvéért a szultáni családdal. Bár rendelkezik egy elképzeléssel, ő maga sem tudja, hogy valójában mit akar létrehozni és hogy az miként lehetne működőképes. Ettől függetlenül belevág, lesz, ami lesz alapon. Érdekes, hogy a könyv mekkora hangsúlyt fektet a népek között húzódó politikára, mindenki erre alapozza a megrögzött érveit, mégis egy karakter sincs, aki ténylegesen átlátná az erőviszonyokat. Mindenki kiválasztott magának egy kedvenc népcsoportot, amit a szíve szerint babusgatna. Olyanok, mint az anya, aki direkt figyelmen kívül hagyja gyermeke negatív tulajdonságait, úgy van vele, hogyha nem foglalkozik velük, akkor talán magától megoldódnak az ebből fakadó problémák is, ám pont az ellentettét éri el: az első lehetséges pillanatban ez ki fog robbani és kárt fog okozni valakiben.

Említettem egy fél szóban, hogy a végső lezárással sem vagyok megelégedve. Mikor végre beindultak az események, a puskaporos hordók felrobbantak és az eddig felállított fontossági sorrend átalakult, hittem benne, hogy még nagy dolgok születhetnek a lapokon. Valamennyire igazam volt. Kedvtelve haladtam a sorok között. Úgy éreztem, hogy végre az a maréknyi szereplő, akinek irányítani kellene, megragadja a gyeplőt és teszi a dolgát, ám a legutolsó csavar ismét egy keserű lepedéket vont a sorsdöntő fordulatokra. Sehogy nem illik a képbe és az eddig elhangzott információknak is ellentmond. Biztos vagyok benne, hogy a harmadik könyv ki fog rá térni, mégis hogyan eshetett meg a lehetetlen, de az akkor lesz, most pedig igencsak erős kétkedés maradt bennem. Rossz szájízt hagyott maga után.

Nem tudom, hogy mi történt, de valami, valahol nagyon félrecsúszott. Hogyan lehetséges, hogy egy ilyen élvezetes első rész után, mint a Bronzváros, egy ennyire kiégett történetet kapjunk, mint a Rézkirályság? Miért nem állnak végre ki a szereplők magukért és irányítják az eseményeket? Miért ragadnak meg egy alacsonyabb szinten, miért érik be azzal, ami van? Lehet erre mondani, hogy de igenis küzdöttek, hisz Nahri is mennyi mindent megtett azért, hogy az ispotály alapjait lefektesse, de én erre azt mondom, hogy nem elég. Nem elég, ha valamit kitalálnak, érvényesítik az akaratukat, majd hagyják hadd folyjon magától. Az alapvetően is nagy ellentétekkel küzdő népcsoportok között tengődő illékony egyensúly csak a felszínen létezik. Erre nem lehet alapozni. Ali is hirdeti a saját elképzeléseit, nagy horderejű kijelentéseket tesz, hangsúlyozva az elveit, de mindezek is súlytalanul lebegnek az éterben. Mert csak látszólag mutat fel bárminemű eredményt. Ez kevés.

A könyv nagy részében csak a sodródást éreztem a mindent elsöprő változás irányába, amely mégsem volt olyan grandiózus és sikeres, mint amit a szereplők elképzeltek. De hogy is lehetett volna, mikor alapvetően a terv gyenge lábakon állt, hisz olyan biztonsági réseket hagytak, amiről ordított, hogy kijátszásra fog kerülni. Nagyon fáj nekem ez a csalódás. Dévábád a szemeim előtt omlott össze és én semmit se tehettem ellene.

Ettől függetlenül a befejező kötetet is kézbe fogom venni, mert hiszek abban, hogy a történetben rejtőző potenciált a szerző végül magához fogja ragadni és a saját hasznára fogja fordítani. Ez most így sikerült. Ennél csak jobb lehet.

"Ha hozzáérsz a könyveimhez, pókot teszek a kávédba."

"– Hazudnék, ha azt állítanám, néha nem rettegtem attól, hogy a rossz utat választottam. Hogy sosem álmodtam másról, sosem gyászoltam az ösvényeket, amelyeket bejárhattam volna. Nem hinném, hogy bárki megmenekülhet ettől a bizonytalanságtól."

"– Fegyver vagyok: a Náhidok tettek azzá. Sem több, sem kevesebb, és úgy látszik, ez örökkön-örökké így lesz."

"– Egy útvesztőnek nincs annyi fala, mint neked."