Gail Carriger: Soulless ​– Lélektelen (Napernyő Protektorátus 1.)

Fülszöveg:

Alexia Tarabotti több okból sem élhet komolyabb társasági életet.

Elsősorban azért, mert nincs lelke.

Másodsorban azért, mert vénkisasszony, apja pedig talán, ráadásul már meg is halt. Harmadiknak feltétlenül meg kell említenünk a vámpírt, aki az illemszabályokat semmibe véve, bárdolatlan módon lerohanja őt.

De hogyan tovább? Alexia kilátásai nem túl rózsásak, mivel véletlenül megöli támadóját, majd rögtön színre lép a szörnyű Lord Maccon (a nagyhangú, lompos öltözetű, de jóvágású farkasember), hogy Viktória királynő nevében fényt derítsen a haláleset körülményeire.

Míg bizonyos vámpírok váratlanul felbukkannak, mások ugyanilyen váratlanul tűnnek el, és közben mindenki Alexiára mutogat. Vajon ki tudja nyomozni, mi zajlik London legfelsőbb köreiben? Hasznosnak bizonyul-e lélektelen mivolta, amely semlegesíti a természetfeletti erőket, vagy csak felbosszantja ezek gazdáit?

És a legfőbb kérdés: ki az igazi ellenség, és van-e nála melasztorta?

Minden egyes könyv megjelentetésekor elég nagy rizikófaktorral dolgoznak a kiadók. Rengeteg költséggel és sok ember részéről hihetetlen mennyiségű munkával jár a külföldi szerzők műveinek magyarországi piacra adása, hiszen kezdve onnantól, hogy meg kell szerezni a kiadatási jogokat, a fordításon, szerkesztésen, nyomtatáson keresztül rengeteg fázison megy keresztül, mire eljut a könyvesboltokba – pedig csak akkor fog igazán megmérettetni. Értelemszerűen az a jó a kiadónak, ha minél több olvasóhoz eljut a könyv, mivel minél több példány fogy belőle, annál sikeresebbnek minősíthető a folyamat és így tudnak végül egy újabb könyv felé fordulni, ahol kezdődhet elölről újfent a folyamat.

A sorozatok esetében még nehezebb megítélni előre, hogy a külföldi éltetések vajon a magyarországi olvasóközösség tagjai között is megállja-e a helyét. Tudvalevő, hogy a többrészes sorozatok részei egyre kisebb eladási mennyiséggel dolgoznak, hisz sokan vannak olyanok, akik az első, legfeljebb a második rész után abbahagyják az olvasását, mert úgy ítélik meg, nem tartozik az ő ízlésükbe, de ettől függetlenül az esélyt legalább megadták neki.

A Napernyő Protektorátus sorozat is hasonló cipőben járt. Bár külföldön elég népes rajongótáborral rendelkezik Gail Carriger, Magyarországon nem kapta meg a kellő figyelmet, így a kiadónak el kellett gondolkodni azon, hogy nem fejezi be a sorozat részeinek a kiadatását. Szerencsére addig-addig maradt ez téma, míg bár több év után, de végre mind az öt rész megjelent a rajongók nagy örömére. Jómagam a tavalyi évben találkoztam először a sorozattal és már emlékszem, mennyire jó érzés volt olvasni az első könyvet, a Szégyentelent. Akkor nem írtam róla időhiányból fakadóan, de úgy döntöttem, épp itt az ideje, hogy pótoljam eme hiányosságomat, ezért lekaptam a polcról és újraolvastam, hogy friss élményekkel felszerelkezve vethessem bele magam az alkotási folyamatba.

Bő tíz évvel ezelőtt volt egy olyan időszak a könyviparban, mikor a nagy bestsellerek között a vámpíros és vérfarkasos karakterekkel dolgozó, romantikus beállítottságú könyvek szerepeltek. Emlékszem, én is több ilyen típusú könyvet elolvastam – van, ami azóta is a polcomon áll és nagyon jó emlékek fűznek hozzá –, de amilyen nagy lánggal égett, olyan hamar égett le esetemben a téma utáni rajongás. Amikor már tényleg minden felületen csak ezek a könyvek jöttek velem szembe, megmakacsoltam magam és pontot tettem a közös történetünk végére. Annyira túltelítődtem, hogy már iszonyodtam a kategóriától. Pontosan ezért ódzkodtam ennyire sokáig Gail Carriger Napernyő Protektorátus sorozatától. Nem nagyon éreztem affinitást az iránt, hogy újra szerelemtől megrészegült, ócska kis vámpírsztorikkal pazaroljam az időmet, ám a közösségi nyomás hatására mégiscsak eljutott hozzám az első rész. Sok idő kellett mire nekikezdtem. Folyton azzal győzködtem magam, hogy lehet, hogy természetfeletti, de mellette történelmi irányvonalú regény is, tehát lehet ez még jó. Nagyon nehezen lendültem ezen a ponton túl, de amint sikerült, felnyitottam a könyvet és elolvastam az első fejezetet minden súly leszakadt rólam. Nagyon jó volt, már rögvest az elején, úgy berántott, hogy csak na. Emlékszem, ez volt az első könyv, amit hajnali ötkor olvastam (akkor még nem volt szokásom a korai kelés). Bár párom keltett fel azzal, hogy ment dolgozni, de egy cseppet sem bántam, mert így legalább elmerülhettem újra a világban. Arra is emlékszem, hogy még munkában is olvastam, mert egyszerűen képtelen voltam letenni. Ennyire jó volt.

Másodszor olvasva sem nyújtott kevesebb élvezetet. Rögvest magával ragadott és el nem tudjátok képzelni, milyen széles, csintalan vigyor ült az arcomon, szinte végig. Egyszerűen nem bírtam magammal, fülig ért a szám. Párom elég furcsán nézett rám, sőt, még azt is bátorkodta megkérdezni, hogy minek örülök ennyire, mikor ezt már olvastam. Egyszerűen nem érthette. A legjobb az volt, mikor a történet derekán egy igencsak zavarba ejtő helyzetnél nem bírtam magammal és felolvastam neki egy részletet és képzeljétek: kiderült, hogy tavaly is ugyanezt tettem, ugyanitt és ugyanebben a helyzetben. S míg én ezen is csak visongtam jókedvemben egy sort, ő elgondolkodott magában, hogy tényleg ezzel a könyvbolonddal szeretné-e leélni az életét.

Bár sok történetben szerepelnek vámpírok és vérfarkasok, az ezen túli meghatározással, a lélektelenek csoportjával én még nem találkoztam, így Alexia puszta léte is már kíváncsiságot váltott ki belőlem. Érdekesnek találtam ezt a lélek és anélküliségi dolgot. A könyvben nagyszerű eszmefuttatások vannak a különböző természetfeletti lények létezésének mechanikájára nézve, melyek bár főként spekulációk, mégis megragadott a gondolatokban rejlő tudományos irányvonal. Bár ezek a jelenetek kissé szárazabbak, mégsem mondanám unalmasnak őket, inkább kellemes, nyugodt kíváncsisággal lehetne jellemezni. Biztos vagyok abban, hogy ez magán Alexián is múlik, ugyanis a főszereplőnk egy rendkívül eszes, felvilágosult nő, akinek belső gondolatai folyamatos kacagtatásra késztetik az olvasót. Úgy vélem, ha valós személy lenne, nagyon jó barátok lennénk. Imádtam őt is meg az esernyőjét is.

A könyv lényegében egy 19. századi történetet valósít meg. A szereplők életének még megvannak a korra jellemző szűk társadalmi szokások, a könyörtelen öltözködési elvárások és a különböző eseményeken való megfelelő módon történő részvételek. Alexia ízig-vérig úrinő, bár mellette igencsak erős személyiséggel rendelkezik. Ha a lehetőség adott, inkább jellemét helyezi előtérbe és csavaros gondolkodásmódját, semmint a természet adta bájait. Érdekes, hogy már abban a korban is népbetegségnek számított a mérgező családi háttér, amely hatására akár egy ennyire határozott jellemben is torz önkép alakulhat ki. Alexia meg van győződve arról, hogy ő közel sem szép, s bár próbálkozik nem törődni ezzel, azért a lelke mélyén igencsak megviseli a tudat, főleg ha Lord Maccon is a közelben van. A vérfarkasok alfahímje nem a társadalmi posztulátumok betartásáról híres. Nyers, szókimondó személyiséggel rendelkezik és vérmérsékletéből fakadóan gyakorta uralkodnak el rajta az ösztönös érzelmek, vágyak. Ami a szívén a száján, legyen az akármilyen bántó. E két erőteljes ember találkozásakor pedig csak úgy záporoznak a sziporkázó riposztok. Egyszerűen oda és vissza voltam a köztük feszülő vonzalomtól. Imádtam, ahogy csipkelődnek egymással, miközben maguknak sem vallják be, hogy pontosan milyen gondolatok foglalkoztatják a másik fél által. Több különös, egyenesen megbotránkoztató helyzetbe kerülnek, melyek szintén megdobogtatták a szívemet és a lehető legszélesebb vigyort rajzolták az arcomra, sőt előfordult az is, hogy már félhangosan nyüszítettem a boldogságtól. Imádom a párosukat, a kedvenceim közé léptek elő. Ez nálam pedig igencsak nagy szó, mert egy kezemen meg tudom számolni, hogy ezen rengeteg elolvasott könyv után kik váltak a kedvenceimmé.

S a jó karakterek mellé dukál egy izgalmas történet is. Habár ez a regény még csak az alapok megismerését szolgálja, teljes, kerek egységet alkot. A felépítése végtelenül jó, szinte látni, ahogy az olvasó szeme előtt peregnek a képkockák. A szerző kiválóan tudta összehangolni a természetfeletti jelenlétet a kor szellemével, így szinte mint egy alternatív múltkép elevenedik meg. Elsőnek az olvasó kíváncsiságára hat, majd képbe hozza a szívdobogtató romantikát, végül pedig feszült izgalommal tölti meg a lapokat, majd egy megbotránkoztató, ám annál kívánatosabb végszóval teszi fel az i-re a pontot. Ha nem lenne folytatása, akkor is megállná így, önmagában is a helyét a történet. Az egész kerek egységet alkot, ugyanakkor nagy örömömre szolgál, hogy a szerző is úgy gondolta, bőven rejtőzik még kettejük párosában potenciál és folytatta tovább a gondolatok szövését, ugyanis bőven nem volt még elég belőlük. Nem, nagyon nem.

Imádom, egyszerűen imádom! Még másodszori olvasásra is pontosan annyira jó volt, mint először. Ugyanúgy megdobogtatta a szívem Maccon és Alexia párosa és ugyanannyira szorítottam nekik az utolsó pontig, mint körülbelül egy évvel ezelőtt. Egyszerűen hihetetlen, mennyire élvezetes regényt alkotott meg Gail Carriger. Csodálatos, ahogy a 19. századra jellemző báj, etikett és finomság keveredik a természetfeletti lények hierarchikus rendszerével, területvédő ösztönével és csökönyös szokásaival. Teljességgel kiegyensúlyozzák egymást. És mindezek közepén ott áll Alexia, az abszolút kezdőpont, aki már a kisugárzása is jelzi, hogy ő hordja a nadrágot – jelen esetben az esernyőt.

Ha akarnék se tudnék egyetlen rossz szót sem szólni erre a regényre. Még a tudományos magyarázatokkal tarkított jeleneteket is szerettem, hiszen mérnöki énem rögvest érdeklődéssel fordult a téma iránt, valamint kissé úgy éreztem magam, mintha az Agymenők sorozat srácai közötti egyik beszélgetéstémájába csöppentem volna bele. Szóval széles vigyorral faltam az oldalakat az utolsó pontig.

Nem kétséges, lelkem a folytatásért kiált. Még szerencse, hogy az első három kötet a polcomon van így egyelőre nem fogyok ki a természeten túli kalandokból. Szóval ide nekem a Változatlant, hadd lássam, milyen képtelen helyzetbe keveredik még ez a tökéletes úrinő és a vérfarkasok borzas, nyers alfája!

"Csillagom, a vámpír olyan, mint a jól nevelt úrihölgy: sosem árulja el a korát."

"– Rémes lehet szegénynek – szólalt meg Alexia, mert nem bírt tovább hallgatni. – Emberek gondolkoznak, ráadásul az agyukkal, és pont a szomszédban! Ez igazán tragikomikus."

"A gróf biztos volt benne, hogy az önkontrollja itt bujkál valahol, éppen csak nem találta sehol."

"Az információ az, amiért érdemes élni. És persze a divat."