Niitaabell Világa: Octavia E. Butler: Hibridek (Xenogenezis-trilógia 3.)

Fülszöveg:

Az emberek és az oankálik azóta párosodnak egymással, hogy az idegen faj megmentette a nukleáris háború utolsó túlélőit. Az idegenek célja, hogy a hímek és nőstények mellett létező, harmadik nemű társaik, az ólojok – akik az alakváltás, gyógyítás és génmanipuláció képességével rendelkeznek – addig kísérletezzenek az emberi DNS-en, míg létre nem hoznak egy olyan hibridet, ami képes életben maradni a világűr legkegyetlenebb feltételei közt is.

Jodahs egy különleges óloj: ő az első földönkívüli, akit emberi anya szült meg. Ahogy felnő és a teste érettségi szakaszba lép, úgy fedezi fel különleges képességeit. Jodahs azonban a származása miatt idegennek számít az idegenek között is, és ha nem tanulja meg kontrollálni a félelmét, valamint nem veszi sikerrel a metamorfózisokkal járó kihívásokat, akkor nem a két faj megmentője, hanem végzete lesz.

A Xenogenezis-trilógia befejező részében minden benne van, amiről a sci-fi műfaja szól; Octavia E. Butler a képzelet határait feszegetve, méltó módon fejezi be lebilincselő és végtelenül elgondolkodtató történetét.

Ha valaki egyszer azt mondta volna nekem, hogy eljön majd az életemben az a pillanat, mikor egy sci-fi besorolású sorozat sokadik részét önszántamból, élvezettel fogom megrendelni, majd alig tudom kivárni, míg megérkezik és olvashatom, bizonyosan jól szemberöhögtem volna, miközben hitetlenkedve csóváltam volna a fejem. Bár nyitott vagyok a komfortzónámon kívüli témákra, de inkább csak kóstolgatom a különböző, számomra idegen műfajokat. Egy-egy könyvet elolvasok, ha éppen sorozatról beszélünk, akkor jó pár hónappal később talán a folytatást is kézbe veszem, de sosem függnék rá annyira, hogy azonnal beszerezzek mindent, amit csak lehet, sőt, még jó hamar sorra is kerítsem. Most mégis ez történt. Ocatavia E. Butler világa úgy megragadta a fantáziámat, hogy mindenféle tiltakozás hiábavaló lett volna. Bár az első résszel nem volt zökkenőmentes a viszonyom, hiszen csak némi fenntartások mellett nevezném igazán jó olvasmánynak, a folytatás mindenért kárpótolt. Akin története érdekfeszítő, magával ragadó és mélyen elgondolkodtatja az olvasót, hogy valóban ennyire romlott-e az emberi faj és vajon tényleg megérdemelné, hogy az önállóságát teljes mértékben korlátozva egy másik faj vegye át felette az irányítást, ezzel kordában tartva az ön -és világpusztító hajlamait.

Ezen gyönyörű ív mentén haladva arra a következtetésre jutottam, hogy a trilógia záró kötete valószínűleg grandiózusnak kell lennie. Láttam magam előtt, ahogy végleg kialakul az oankáli törzzsel való együttélés vagy éppen rájönnek, hogy az emberi faj mégsem érdemli meg azt a mennyiségű energiabefektetést, amit maguknak követelnek és végül a Mars is áldozatává válik gyarlóságunknak. Többféle képzet is keringett bennem, ezért hamar kézbe vettem és nekiálltam olvasni, hogy megtudjam, milyen sorsot szánt az író eme két páratlan faj részére.

Már az első pár oldal után mélységes megdöbbenés lett újjá rajtam. A második kötet végén teljesen abban a hitben voltam, hogy a befejező rész a Marson fog játszódni, ezáltal betekintést nyerhetünk az emberek világába. Bár az oankálik ezt a bolygót száz százalékosan visszaadták az emberek részére, úgy véltem, bizonyos szintű megfigyelés alatt tartják majd még egy jó ideig. Meg sem fordult a fejemben, hogy maradunk a Földön, hiszen semmilyen jel nem utalt erre. Azt hittem a szerző minden elemet továbbvisz, amit a sorozat folytatásai között iktatott be, mint például az, hogy minden könyvnek más a főszereplője és a helyszín is megváltozik. Szóval éppen csak elkezdtem a könyvet olvasni, de máris túl kellett lépnem egy csalódáson. Próbáltam ezt minél hamarabb leválasztani magamról, hiszen ez egyáltalán nem a könyv hibája. Nem, ez az elmélet bennem született meg, magamat vittem tévútra.

Tehát a történetünk középpontjában Lilith egy másik gyermeke, Jodash áll, aki az elején még ugyanolyannak tűnik, mint a többiek, ám ahogy közeleg az első átváltozásának eseménye, rá kell döbbenniük, hogy sokkal több lapul benne: Jodash nem hímként vagy nőként fogja a továbbiakban élni az életét, hanem ólojjá fejlődik. Ez csoda és tragédia is egyben, hiszen ezzel egyértelművé válik, hogy Nikanzs a kikeverés során súlyos hibát ejtett. E nemtelen lény élete igencsak kockázatos a felépített társadalom rendjére nézve, ezért nagy áldozatot kell hozniuk: el kell hagyniuk szeretett otthonukat és mihamarabb döntést kell hozniuk a sorsát illetően.

Eleinte Jodash karakterét is csalódásként éltem meg. Abszolút ellenszenves figura, aki a saját kicsinyes gondolkodásán nem lát túl. Nem tudtam vele semmilyen helyzetben együttérezni. Bár ő érett felnőttként tekintett magára, én csak a dacos, tudatlan gyermeket láttam benne. Tudom, hogy az oankálik esetén máshogy történik a fejlődés, de valahogy mintha őt sokkal inkább az érzelmei irányították volna a logikus gondolkodás helyett. Ez lehetséges, hogy azért történhetett, mert az anyja egy génmódosított ember, ám mivel a többi utódnál sem ütötte fel ilyen viselkedési zavar a fejét – pedig volt nála már emberibb is –, így nem vagyok képes ezt ennek betudni. Kellett egy kis idő, hogy megbékéljek vele és túllássak a gyermeteg voltán, de miután sikerült felülemelkednem a saját érzelmeimen, rá kellett döbbennem, hogy az író egy mennyire valós és ma is jelenlévő problémára hívja fel az olvasó figyelmét: ez pedig az átlagtól, úgynevezett normálistól való eltérés diszkriminatív kezelése a társadalom részéről. Jodash különbözött az emberektől és oankáliktól egyaránt. Mondhatni nem várt reprodukcióként jött létre és ezzel a tudattal együtt kell élnie, amely olyan gondolatokhoz vezet, amik nem éppen jellemépítő hatásúak. Gondoljunk bele, hogy a mi társadalmunkban is mennyire megkülönböztetik azokat az embereket, akik kilógnak a sorból valamilyen okból, például mentális vagy fizikai rendellenesség vagy éppen más tónusú bőrszín miatt. Tudatosan kerülik, megbélyegzik, akaratlanul is lesajnálják, legrosszabb esetben emiatt felhatalmazva érzik magukat arra, hogy valamilyen gaz tettet kövessenek el ellene – közben pedig bele sem gondolnak, hogy a másik oldal ezt miként éli meg, hogyan hat a személyes fejlődésére. Jodash egy kis mértékben szerencsésnek mondható, hogy a családja végig mellette áll. Bár vannak véleménykülönbségből faadó kisebb belső konfliktusok, ezeket is próbálják a megfelelő módon keresni. Jodash sok tekintetben gyermek még, aki hiába egy fejlett nép hibrid leszármazottja és hiába rendelkezik oly sok információval és tudással. Mindennek ellenére legbelül megmarad egy önmaga útját kereső, botladozó fiatalnak.

A harmadik rész esetében történt egy hatalmas fordítási baklövés, ami mellett képtelen vagyok szó nélkül elmenni. Sőt, ha a polcomon a sorozatra tekintek, nem csak a közösen átélt élmények jutnak eszemben, hanem ez a pont is. A második kötet címe Átváltozás és a leírt folyamatra végig, tudatosan így hivatkozott a fordító. Számukra ez egy nagy hangsúlyt kapó esemény az életükben, hiszen ez adja meg a felnőtté válás folyamatának alapját azzal, hogy sejtszinten hatalmas változáson esnek át. Pontosan ezért okozott ekkora fájdalmat a tény, hogy ebben a kötetben minden esetben metamorfózisként hivatkoznak a folyamatra. A kettő rokon értelmű kifejezés, ám ez esetben egyáltalán nem elfogadható egy új fogalom használata, hiszen kihangsúlyoznám: számukra ez egy annyira meghatározó esemény, aminek határozottan az átváltozás nevet adták, tehát nem megváltoztatható. Egyszerűen el nem tudom képzelni, hogyan és miért történhetett meg ez, hiszen a könyvek szorosan egymás után kerültek kiadásra – tehát ebből feltételezem, hogy a fordítások között eltelt idő sem lehetett annyira hosszadalmasnak mondható, valamint ugyanaz a személy dolgozott rajta. Ritkán lovagolok egy-egy szó, kifejezés használatán, sőt, szerintem eddig még nem is fordult elő, hiába találtam egyéb hasonló eseteket is, de jelen könyvnél ez egyáltalán nem elnézhető apróság. Ez hiba.

Bár eleinte fenntartásokkal kezeltem a történetet, a lapokon történő előrehaladással egyre inkább hozzászoktam és érdeklődve figyeltem, milyen életet szán a szerző Jodash számára. El kell ismerni, hogy az ő helyzete egy cseppet sem egyszerű, mindenért százszorta jobban meg kell küzdenie, mint társainak, még annak ellenére is, hogy sokkal több tudás lapul meg a pórusaiban. Alapvetően úgy érzem, a sztori iránya tárgyilagosan szemlélve teljességgel elfogadható. Először megismertük a szereplőt, akiről a könyv fog szólni, majd felfedésre került az őt körüllengő problémakör és végül annak egy alternatív megoldása lett bemutatva, majd végül a történet feloldása is megjelenik a lapokon. Ez így nem hangzik túl rosszul, összességében nézve klappol, ám ha részleteibe tekintjük, a megvalósítási folyamatot közelebbről is megvizsgáljuk, akkor már fellelhető pár olyan attitűd, ami véleményem szerint túlságosan nagy hangsúlyt kapott. Ha a könyvet érzelmi oldalról közelítjük meg, akkor kiviláglik, hogy az egész regény másról sem szól csak és kizárólag egy fiatal egyed szexuális vágyáról. Jodash személyiségét csak a kielégülés hajtja. Illúzióromboló, nemde? Az oankálik iránt érzett tiszteletem bőszen megkopott. Ugyanolyan állatias ösztöntől hajtott lények, mint mi emberek. Semmivel sem jobbak, szimplán mások. Megértem, mennyire fontos számukra az örömszerzés, de olyan érzés volt olvasni a könyvet, mintha egy felajzott tinédzser naplójába tekintettem volna titkon be. S ehhez társul még a regényben boncolgatott problémakör végső alakulása és megoldása. Ezzel sem vagyok maximálian megelégedve. Ahhoz képest, hogy az elején mennyire részletesen építette fel a tudást, a végére a vágytól remegő kamasz cikázó gondolataihoz vált hasonlóvá. Szétszórt, túl hamar lezárt és túlontúl egyszerű. Sajnálom, mert még a téves elvárásaim mellett is kellőképp tanulságos, szórakoztató könyvnek ígérkezett. Sajnálatosnak tartom, hogy végül a szerző a szexuálitást helyezte csak előtérbe, ezáltal az emberek és oankálik közötti különbségek elhalványultak: hiába különböznek oly mértékben mindkét népcsoport gyarló ösztönlének hadából áll.

Nehéz megfelelő szavakat találnom a sorozat és köztem kialakult kapcsolatra. Talán leginkább a bonyolult jelzővel tudnám illetni. Egyfelől egy új, a klasszikus sci-fi műfajába nyerhettem bepillantást és meglepődve tapasztaltam meg, hogy mennyire kíváncsivá tesz ez a műfaj. Felnyitotta a szemem és új kapukat tárt ki előttem. Ezért nem lehetek elég hálás neki. Ugyanakkor a befejező kötet közel sem hozta a várt színvonalat, ami negatívan hat az újdonsülten megalakult érdeklődésemre. A Hibridek elolvasása után nem lettem se több, se kevesebb. Szórakoztatott is, meg nem is. Nem mondanám, hogy kidobott idő volt a vele eltöltött pár óra, de hasznosnak sem titulálnám. Totális középállapot.

Talán, ha a szerző agya kevésbé jár a nemi aktusok körül, nagyobb volumenű történetet tudott volna létrehozni. Lagymatag lett, igen, pontosan ezt a szót kerestem. Pont olyan semleges, mint Jodash. Rosszul éltem ezt meg, hiszen Akin minden hibája ellenére közel került hozzám. Neki voltak céljai, elképzelései, ezzel szemben öccsének csak és kizárólag egy dolog lebegett a szeme előtt: találni magának két embert, akik közé befeküdhet és közösen átélhetik a gyönyört. Csupán ösztönök maradt, a felsőbbrendűség maximálisan eltűnt. De úgy vélem, mindez elnézhető lett volna, ha a lezárás valahogy grandiózusabbnak hatott volna. Nem érzem magamban azt, amit a sorozatok végére érve szoktam. Nem lebeg a szemem előtt a „Vége” felirat. Ugyanolyan átlagos volt, mint mondjuk a hét napjai közül egy csütörtök.

Mindemellett egyáltalán nem bánom a teljes sorozatra szánt időt. Mint mondtam, felnyitotta a szemem arra nézve, hogy igen, én szeretem ezt a műfajt is, szóval úgy vélem, a továbbiakban több sci-fi művet fogok a kezembe venni, mert van benne potenciál. A kategóriával történő ismerkedésnek, alapozásnak tökéletesen megfelelő. Többnek viszont kevés.

"A gyerekek olyanok, amilyennek – fejtette ki Tehkorahson keresztül. – Minél inkább torzszülöttként kezeljük, annál inkább úgy is fog viselkedni."

"Az emberek mást mondanak a testbeszédükkel, és megint mást a szájukkal; rengeteg időbe és energiába telt kisilabizálni, mire gondolnak valójában. Ha pedig nagy nehezen megértettük őket, dühbe gurultak, és úgy tettek, mintha kiolvastuk volna a gondolataikat."

"– Ültessetek várost – szorgalmazták többen. – Hogy akartok gyerekeket vállalni anélkül, hogy otthont biztosítanátok nekik?"