Darrow békében élt, de az ellenségei háborúba kényszerítették. Az Arany uralkodók felakasztották a feleségét és rabszolgasorba taszították a népét. Ő azonban nem törődött bele a sorsába, nem adta fel: mindent kockáztatva beépült az Aranyak közé, és lehetetlent nem ismerve harcolt és élt túl mindent, hogy végül elindíthassa a forradalmat, ami darabjaira szedi a marsi rendszert.
MOST ELJÖTT AZ IDŐ, A FORRADALOM KEZDETÉT VESZI.
Pierce Brown a Vörös lázadás-trilógiával robbant be 2014-ben a sci-fibe, és a hirtelen sikerének köszönhetően mára olvasók milliói rajonganak érte a világ minden táján. A Hajnalcsillag a megkoronázása e diadalmenetnek, egyben méltó befejezése az utóbbi évek legnépszerűbb sci-fi sorozatának.
Pierce Brown sorozata a semmiből jött és mindent vitt. Egyik napról a másikra megjelent a gondolataim között és képtelen voltam tőle szabadulni, így igencsak rövid idő alatt beszereztem az összes megjelent részt. Nem szoktam ennyire spontán könyvet venni. Általában csak az első könyvet szerzem be, hogy felmérjem, biztos megfelelő lesz-e a számomra is az általa nyújtott élmény és most mégis, ész nélkül vásároltam. Nos, ez okozott azért bennem egy belső harcot. Féltem attól, hogy megbánom a tettemet, hisz még csak azt sem tudtam megfogalmazni, igazán miért vonzódom hozzá. A sci-fi nem tartozik a fő zsánereim közé, szinte még ismeretlen az általa kínált vidék. Tele voltam kétségekkel, de közben pedig hatalmas vigyor terült el az arcomon, mikor a kanapén ülve körbevett a teljes sorozat. Boldogsággal tölt el a birtoklása.
Bár a félelmeim megalapozottak voltak, szerencsére mégsem váltak valóra. A Vörös lázadás meglepően pozitív élményt okozott és hiába voltak apró megrekedéseim az Arany háborúval, összességében azt is nagyon szerettem. Minden kétséget kizárólag kijelenthetem, hogy ráfüggtem erre a sorozatra, így máris kézbe vettem a harmadik részt, mely eredetileg a lezárást szolgálta volna. Azonban mielőtt felnyitottam volna, egy percig csak fogtam, néztem és emlékeztem. Sok jó lélek veszett oda már a lapokon, sok általam kedvelt karakter életét követelte már ez a borzalmakkal telt világ. Tudtam, hogy ebben a történetben még többen vesznek majd oda, hisz áldozat nélkül nincs győzelem, így sorban megemlékeztem azokról, akiket már elvesztettünk és a fejemben magamhoz öleltem azokat, akik még velünk vannak. Mert megérdemlik mindannyian.
Az Arany háború végén igencsak lógva marad az olvasó. Amikor már azt hinnénk, hogy lassan révbe érünk, egy új világrend kezd megalakulni – méghozzá elég jó alapokon –, jön egy nem várt esemény, ami szélvészként dúlja fel a történet legvégét. Mindössze pár oldal csupán, de mindent megváltoztat. A Roque által elkövetett árulás teljesen átformálta a második rész hangulatát, lényegét. Aggódtam, hogy innen hogyan lesznek képesek a szeretett karakterek felállni, mikor amúgy sincs meg közöttük jelenleg a teljes egységesség. A gondolattól pedig, hogy mi lesz a főhősünkkel, végképp oda lettem. Én simán kinézem az íróból, hogy még Darrow karakterét is kiírja a történetből, amennyiben ez lesz a szükséges áldozathozatal a nagyobb jó oltárán. Ugyanannyi esély van erre a könyv első húsz oldalán, mint az utolsó három fejezetben. Pierce Brown nem dédelgeti az általa teremtett világ lakóit. Egyfelől emiatt úgy érzem, ebben az emberben nem lakozik könyörület, másfelől pont ez a tulajdonsága az, ami miatt ennyire eladható az általa kitalált sztori: nem részlehajló, nem kedvez egyik oldalnak sem. Ennek a könyvnek a lapjait tényleg a különböző Színek véreivel rótták tele.
Nagyon nehéz erről a könyvről írni, hiszen a fülszövege sem árul el semmit, a Vörös Lázadásra írt sorok újraformált szavai köszönnek csak vissza. Én továbbra is tartom magam ahhoz, hogy nem vagyok hajlandó olyan eseményekről, sorsokról még csak említést sem tenni, ami által más olvasmányélménye veszélyeztetett lenne, hiszen az nem lenne fair azokkal szemben, akik még nem olvasták el a könyvet és ugyan kiket szeretnék megszólítani, ha nem őket? Mert célom, hogy ez a sorozat minél több mindenkihez eljusson. Bőven megérdemli a már eddigi elismeréseket is, de véleményem szerint ez még nem elég. Eddigi életem során már rengeteg könyvet elolvastam, de nem találkoztam még ehhez fogható, jól megfigyelhető és elkülöníthető írói fejlődéssel, ami nem mellesleg egy bravúros cselekményvezetéssel párosul. Az egész sorozatból árad a tudatos tervezés és alapos felépítés. Mindegyik résznek külön megvan a maga irányvonala és tanulsága. Azt hinné az olvasó, ha egy kezdő író tollat ragad, akkor még bohém fejjel veti bele magát a munkába és az ihlet hatására csak boldogan rója a sorokat. Úgy néz ki, ez nem mindenkire igaz. Biztos vagyok benne, hogy Pierce Brown rengeteg időt töltött el azzal, hogy megtervezze a regénye részleteit. Szinte látom magam előtt azt a sok jegyzetet, mind a világról, mind a karakterekről, amit alkotott és ami köré vonta a teljes eseménysort és mondanivalót. S miután ezek meglettek, összeállt, hogy pontosan hány részben írja meg és melyik hol ér véget – csak akkor kezdett neki az írási folyamatnak.
A harmadik rész egy csillagokon és bolygókon átívelő véres háború végső kimenetelét jeleníti meg, mely miközben az éterbe szórja a veszteségeket, a társadalom alapjaiban okoz visszafordíthatatlan károkat. Darrownak sosem volt könnyű élete. Már egészen fiatal korától kezdve tudja mit jelent az áldozatos munka a nagyobb jó érdekében és életében továbbra sem a felhőtlen boldogság uralkodik. Egyik legnagyobb erénye, hogy mindig készen áll a tanulásra, okul a sors adta lehetőségekből és csapásokból egyaránt. A Vörös lázadásban mindössze egy fantazmagóriákat ölelgető, tétovaságtól remegő lábú ifjú volt. Az Arany háborúban a kétség különböző bugyrait járta végig. A lelke legmélyébe süppedt, hogy ismételten megtalálja magában azt, amiért küzd és harcol és amiért érdemes a továbbiakban is folytatni. A Hajnalcsillagban Darrow ismételten egy hatalmas fejlődési folyamaton megy végig. Bár a teste szinte mindvégig fejlett volt, igazán ebben a kötetben válik csak felnőtté. Már képes túllátni a veszteségeken és a sérelmeken és felismeri, hogy az általuk elképzelt világot áldozatokkal kell kikövezni, nincs más út, ám jó vezetőként próbálkozik ezt a számot minimálisra csökkenti. Hogy sikerül-e neki? Ezt mindenkinek magának kell eldöntenie, de ez biztos, hogy szokásához híven most is kiforgatja a világot a négy sarkából.
Teljes szívvel merültem el a lapok között. Ez a kaland már többé vált számomra, mint egy egyszerű, kitalált történet. Hihetetlenül élveztem, olvasás közben elvesztem térben és időben egyaránt. Talán ezért is lehetett az, hogy a történet lezárása felé közeledve olyan meglepetések értek, amire egyáltalán nem voltam felkészülve. Pierce Brown szokásához híven eszement ötleteket talál ki és valósít meg – mindezt úgy, hogy nem lépi át a saját maga alkotta határvonalakat, így a hitelessége alatt sem reng meg a talaj. Teljességgel megdöbbentett, szó szerint percekre lefagytam. Egy bizonyos részen újra és újra elolvastam a sorokat, mert nem akartam elhinni, hogy a szerző ezt meg merte lépni. Az eddig átélt események pörögtek a szemem előtt, végtelen ciklust alkotva. Annyira megérintett a veszteség szele, hogy utána éppen csak pár oldallal le is tettem aznapra a könyvet. Úgy döntöttem, inkább holnap olvasom tovább, mert ezt most fel kell dolgoznom. Másnap félve vettem fel a könyvet, de olyannyira kíváncsi voltam már, hogy nem tudtam hosszú ideig távol tartani magamat tőle. Olvastam és egyszer csak bumm: még több váratlan fordulattal találtam szemben magam. A végén pedig olyan széles mosollyal az arcomon ücsörögtem az olvasósarkamban, hogy azt még szerintem a Holdról is láthatták volna. Tökéletes lezárást kaptunk, tökéletest!
Micsoda kalandok! Micsoda fordulatok! Bár az eddigi részek is bővelkedtek váratlan eseményekben, a Hajnalcsillag mindenen túltesz. Számomra a sorozat – eddigi – legjobb részévé nőtte ki magát. A történet ismételten egy szép ív mentén halad az eseményeket illetően. A szereplők már elcsigázottak, fáradtak, néhányuk kissé megtört – mégis egyenes, kihúzott háttal tekintenek a jövőbe egy kiérdemelt, szebb élet reményében. Ám ez az út áldozatokkal van kikövezve, ami sokszor fájdalmat, gyászt csempészett a lelkembe. Több számomra fontos karakternek kerül idő előtt pont a története végére, de ahogy Darrownak, úgy nekem is el kellett fogadnom: a veszteség elkerülhetetlen.
A történet hatalmas fejlődésen ment keresztül. Minden egyes mondatával valami többé, jobbá vált, mint előtte volt. A Hajnalcsillagban megjelenő események még grandiózusabbnak bizonyulnak, mint az eddigiek. Eszméletlenül élveztem az utolsó szóig. Alapvetően e három rész is megállja egymás mellett a helyét, ahogy eredetileg is tervezte az író. Mint trilógia, kiváló tendenciát követ. Mégis megkönnyebbült sóhaj hagyja el a számat, ha arra gondolok, hogy még két kaland erejéig újfent belevethetem magam az Arató világába. Hiába kerek egész, képtelen lennék elfogadni a tudatot, hogy ennyi volt, a történet végére pont került. Zsigeri szinten van szükségem arra, hogy megtudjam, ezek után miként alakul a világ sorsa. Vajon tényleg képesek lesznek-e építeni is? Felnőnek az előttük álló feladathoz? Hiszen még csak most kezdődik el igazán.
A Vörös lázadás sorozatot csak ajánlani tudom. Férfiaknak, nőknek, sci-fi rajongóknak és komfortzóna bővítőknek egyaránt. Bárkinek. Mindenkinek. Olvassátok!
"Talán ilyen az emberi természet: mindig azután sír, ami elmúlt, ahelyett, hogy azt várná, ami még bekövetkezhet.
Nehezebb reménykedni, mint emlékezni."
"Ha eddig néztél is, Eo, most hunyd be a szemed.
Eljött az Arató. És a poklot hozta magával."
"Mert ha elfelejted valaki nevét, könnyen megbocsát ugyan, de ha emlékszel rá, mindörökre számíthatsz rá."
"…az igazságtétel nem azt jelenti, hogy a múltat tesszük jóvá. Hanem azt, hogy a jövőt. Nem a halottakért harcolunk, hanem az élőkért. És azokért, akik még meg sem születtek. Az esélyért, hogy gyerekeink lehessenek. Ezután annak kell következnie, különben mi értelme az egésznek?"
Kiadó: Agave Kiadó
Megjelenés ideje: 2016. május 11.
Terjedelem: 576 oldal
A könyv az alábbi helyeken vásárolható meg:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése