Niitaabell Világa: Alwyn Hamilton: A szultán foglya (A sivatag lázadója 2.)

Fülszöveg:

Hatalom. Szerelem. Árulás.

Amani, a Kékszemű Bandita több mint egy éve harcol a Lázadó Herceg mellett, és már az egész világon félik a nevét. Amikor egy váratlan támadás során elrabolják, erejétől megfosztva és szerelmétől elszakítva a szultán palotájában köt ki – ez pedig olyan hely, ahol minden sarok mögött veszély leselkedik. Intrika, gyanú és félelem érezhető a falak között, de Amani igazi sivatagi lányként hamar rálel a túlélés titkaira. Dacolva minden veszéllyel kémkedni kezd a lázadóknak, ám ahogyan egyre több időt tölt magával a szultánnal, ráadásul a múltja különös alakokban bukkan fel előtte, szívében kétségek merülnek fel, hogy vajon a jó oldalon áll-e. De ez itt még közel sem a vég, hiszen, mint tudjuk: „Az új hajnal új sivatagra köszönt.”

A keleties, fantasztikus vonásokkal fűszerezett történetek mindig is közel álltak a jellememhez. Ha egy olyan könyvre bukkanok, mely ebben a témában utazik, szinte megszállottként függök rá. Képtelen vagyok addig megnyugodni, míg legalább az első részt nem olvastam. Nem volt ez másként Alwyn Hamilton sorozatával kapcsolatban sem. A homok leánya című könyv igencsak erős hatást gyakorolt rám, így ahogy lehetőségem akadt, kézbe is vettem. Ennek immáron már két éve, de még a mai napig jó érzéssel gondolok rá. Nagyon szerettem a kialakított világképet, a misztikus vonásokat, a folyton mozgásban lévő eseménysort és a tűzről pattant szereplőket egyaránt.

A folytatás sokat váratott magára a magam részéről. Már a beszerzése sem került rövid időben, de ezután még viszonylag sokat is állt a polcomon a kötet, mivel addig nem szerettem volna elkezdeni, míg a trilógia befejező része nincs a tulajdonomban.

Nemrégen a moly.hu oldalán lévő kívánságlistámon feltűnt egy ajándékdoboz ezen könyv mellett, így úgy véltem, a saját szabályom határait feszegetve, de épp itt az ideje, hogy végre megismerjem, hogyan folytatódott Amani sorsa, hiszen, ha minden igaz, nemsokára a folytatás is a kezeim között lesz. Úgy éreztem, hogy most már be kell adnom magamnak a következő sivatagi-dózist. Már elég nagy hiányérzetem volt.

Nagy lelkesedéssel vettem le a könyvet a polcról és még nagyobb izgatottság lett rajtam úrrá, mikor nekikezdtem olvasni. Külön figyelmet fordítottam arra, hogy megtaláljam a hosszútávon is tökéletes pozitúrát, hiszen úgy gondoltam, egyhamar nem fogok onnan felkelni. Még egy nassolni való gyümölcsöt és egy finom, sós karamellás sziruppal megbolondított kávét is bekészítettem magamnak, hogy még inkább fokozzam az élményt. Úgy vélem, pont emiatt a nagy rákészülés miatt vágott oly erőteljesen földhöz az átélt tapasztalat. Belecsöppentem a történetbe és éreztem, ahogy a lelkesedésem úgy folyik el, mint a nyitott tenyéren tartott homok. Konkrétan fogalmam sem volt, éppen hol tartok, merre járok. Szinte a főszereplő, Amani is idegenként tetszelgett előttem. Harminc oldal kétkedés után már kétségbeesésemben felhívtam az egyik ismerősömet, aki nemrégen olvasta el az első részt, hogy tömören foglalja össze a részemre, mert biztos velem van a baj, ezután pedig levettem magam is A homok leányát a polcról és az utolsó pár fejezetet újraolvastam. Csak ezen technikák által sikerült valamennyire képbe kerülnöm és megállapítanom, hogy mi okozta számomra a problémát: az időben történő ugrás. Az előző rész végén ott engedtük el a bátor karakterek kezét, amikor az általuk megformált lázadás immáron egyre erőteljesebb alakot ölt. A folytatás viszont már egy évvel később játszódik, és ez idő alatt annyi minden történt, hogy az olvasónak egyszerűen muszáj magában átformálnia a fennálló kapcsolati hálókat és erőviszonyokat. Bár alapvetően nincs problémám ezzel az eszközzel, hisz ezzel a szerző célja az, hogy nyomatékot tudjon adni a továbbiakban az általa felvázolni kívánt eseményeknek, ám túl sok minden történt az elmúlt időszakban, így az olvasó úgy érzi, lemaradt valamiről.

Miután sikerült túllépnem a kezdeti fázison, lassanként elkezdtem megismerkedni újra a karakterekkel és egyre inkább felvettem a történet fonalát is. Sok időbe telt. Az első napokban alig pár oldalt olvastam el, mert nehezen vitt magával előre. A közepe előtt nem sokkal kezdtem el érezni, hogy már csak apró buboréknyi tartózkodás rejtőzik meg bennem. Onnantól már tudtam haladni és ahogy szót szó követett, egyre inkább magával is ragadott. Nehéz folyamat volt ráállni, de úgy érzem, hogy megérte, hiszen újfent megtaláltam benne azokat a motívumokat, amiért oly nagyon szerettem az első részt.

Amani egy végtelenül elhivatott fiatal lány, aki most már tisztában van a képességeivel. Dzsemdzsi – tehát dzsinn és emberi szülőkkel rendelkező – létének minden apropóját igyekszik a saját és az általa képviselt eszmény érdekében mozgósítani. A lázadók immáron egyre komolyabb harcokba bonyolódnak. Már rég túllépték az egyszerű, figyelemfelkeltő csínyek hatáskörét, amely által a fontossági sorrendek is új formát öltenek. Amani is kiveszi a részét a körötte dúló háborúból, de vidám, csipkelődő jelleme folyton emlékezteti az olvasót, valójában ő még csak egy kamasz, és ebből fakadóan a szerelem még a legalkalmatlanabb időpontban ölt formát és a gondolatvezető témakörök között van számon tartva. Jinnel a kapcsolatuk nagyon lassan halad, főként mert az ifjú az első nehéz helyzetnél lelépett. Eddig sem volt kedvencem, gyenge alaknak tartottam, de nem hittem volna, hogy ennyire önző is lenne. Az én tiszteletemet az utolsó cseppig elvesztette. Ámbár sem az olvasónak sem a főszereplőnek ezen nincs sok ideje gondolkodni, hiszen az események oly nagy fordulatot vesznek, ahol kisebb gond is nagyobb, minthogy ez a gyermeteg civódás. Igazából egyre inkább sajnálom, hogy ez a romantikus irányvonal végül megjelent a lapokon, mivel jelen esetben abszolút funkcióját vesztette. Egy háború, egy lázadás kellős közepén vagyunk, ahol Amani akarata ellenére is a szultán vendégszeretetét élvezi, a képességeit korlátozták. Konkrétan egyetlen kérdést kellene csak az irányába feltenni, hogy mindent kitálaljon az ellenségnek a mozgolódásukról, hiszen, mint dzsemdzsi képtelen hazug szót ejteni. Mindemellett pedig az élete folytonos veszélyben van, hiszem a hárem egyéb meglepetéseket is tartogat a részére. Véleményem szerint sokkal erőteljesebb lehetett volna a regény, ha inkább ezen az irányvonalon maradunk meg. Bár a palotába kerülés után viszonylag kevés szó esik Jinről, még azt is soknak éreztem, főként, mivel a későbbi jelenléte is teljesen elhanyagolhatónak mondható. Ugyanakkor folyton emlékeztetem magam arra is, hogy ez egy ifjúsági regény, tehát az, amit én soknak érzek, valójában teljesen elfogadható, hiszen a célcsoport számára a tökéletes elegyet alkotta meg a szerző. Egy kevés háború egy csipet szerelemmel fűszerezve a könnyebb befogadhatóság érdekében. Ettől függetlenül azért kicsit sajnálom, hogy inkább young adult könyvről beszélhetünk, mint fantasy-ról, mivel rengeteg potenciál rejtőzik a sorok között. A szerző tehetséges, jó fantáziával van megáldva. Több olyan helyzetet teremtett, amire egyáltalán nem számítottam. Volt, ahol látványosan eltátottam a számat, annyira meglepődtem. Ezek voltak azok a pontok, amelyek végül számomra meg is mentették a regényt.

A végére egy egész jó helyzet alakul ki, amire építkezve még lehetséges létrehozni egy erőteljes lezárást majd a harmadik részben, ha a szerző képes lesz a megfelelő egyensúlyt megteremteni a fennálló dinamikák között. Egyelőre még úgy érzem, bármi megtörténhet, így pozitív érzettel tettem le a könyvet végül. Remélem, hogy Amani felnő a saját magára kirótt feladat mértékéhez és a továbbiakban Jin is megfelel majd a minimális elvárásoknak. Mindketten fontos részét alkotják egy nemzet történelmének, ideje lenne ehhez mérten viselkedniük is.

El kell ismernem, hogy túlzott elvárásaim voltak a történetet illetően. Az utóbbi időben olvasott fantasztikus regényeknek köszönhetően megszoktam, hogy a szereplők kötetről kötetre egyre inkább úgy viselkednek, mint a felnőttek, hiszen az átélt, sokszor kegyetlen és drasztikus helyzetek megkövetelik tőlük, hogy levetkőzzék gyermeki mivoltukat. Amani esetében ez folyamat nem teljesen olyan ütemben valósul meg, mint amihez már hozzászoktam és ez jelentős akadályokat gördített elém. Mindemellett viszont azt is el kell ismernem, hogy a szerző ezt is képes volt a saját hasznára fordítani, tehát egy tudatos alkotási folyamat áll mögötte. Ő maga is fejlődött, nem is keveset és ez már akkor tudatosul az olvasóban, mikor a könyv legvégére ér és egészében láthatja az eseményeket. Lehet, hogy Amani még ennyi tapasztalattal a háta mögött is gyerekes és naiv, de a szultán mindvégig megmarad érett férfinak, aki tudja, hogyan kell játszani a felnőttek világában. Ez pedig a helyére billenti a mérleg nyelvét.

Ifjúsági fantasztikus regénynek A szultán foglya tökéletesen megfelel. Tele van meglepő fordulatokkal, húzós helyzetekkel és egy csipetnyi romantikával. Mindemellett pedig hiszem, hogy a lezárás el fogja hozni számomra is azt, amit olyannyira áhítok.