Niitaabell Világa: Neil Gaiman: Óceán az út végén

Fülszöveg:

AMIKOR EGY EMLÉK FELENGED, A MÚLT SZIVÁROG KI BELŐLE

Mit tehet egy hétéves fiú, ha az addig nyugodt, vidéki életet megzavarja valami, ami nagyobb nemcsak nála, de az általa ismert felnőtteknél, sőt az általa ismert világnál is? Ami a világon túlról jött? Hirtelen elszakad a saját családjától, és egyetlen hely van ahová mehet, egy ház a földút végén. Ebben a házban három nő lakik, három nemzedék, nagymama, anya és lánya, akik sokat láttak és még többet tudnak. Ismerik a titkos utakat és lebegő járatokat, értik a halk szavakat és a néma igéket, jártak a földeken innen és a vizeken túl. Ők segíthetnek, csakhogy mint mindennek, a segítségnek ára van.

Neil Gaiman új regénye a gyermekkor varázslatát mutatja a felnőttlét karcos szemüvegén át, az ártatlanság elvesztését a tapasztalat párás tükrében, hírnevéhez méltóan egy olyan történetben, amely semmihez sem hasonlít.

Neil Gaimant, úgy vélem, nem kell senkinek bemutatnom. E kortárs szerző munkássága igencsak elterjedt hazánkban is. Rengeteg regénye jelent már meg az évek során, mellyel a rajongók alig tudnak betelni. Többnyire a rövidebb, ám annál velősebb történetekben bontakozik ki a személyisége, de nem veti el a hosszabb regények ötletét sem. Utóbbira tökéletes példa az Amerikai Istenek című könyve, mely már több kiadást is megélt. A korosztály is, akiknek elbeszéléseit szánja, igencsak vegyes. Munkásságában felfedezhetőek az egészen kicsiknek szánt, vicces meseregények és a szürreális, felnőtteknek írt történetek is, tehát elmondható, hogy több fronton is képviselteti magát, ami bizonyosan hozzájárult az elért eredményeihez is, legalább egy kis mértékben.

Bár a neve rengetegszer jött velem szembe és a munkásságára vonatkozó információkkal bőszen el voltam látva, eddig mindösszesen egyetlen nyúlfarknyi regényét olvastam, a Coralinet; ezt a könyvét is egy kihívás miatt kerítettem sebesen, egy sötét éjjelen sorra – saját gondolat által vezérelve nem hiszem, hogy utána nyúltam volna. Mindenesetre nem bántam meg. Elvarázsolt a különleges világlátása, a gyermeteg, mégis borzongató képalkotása. Elegendő volt ahhoz, hogy az érdeklődésemet felkeltse. Már csak a megfelelő időpontra és lehetőségre vártam, mikor a következő regénye a kezem ügyébe kerülhet. Úgy néz ki, ez pont egy olyan időszakban következett be, mikor a mentális kiégés jeleit kezdtem mutatni. Eleinte tartottam attól, hogy a különcsége által a segítő kezek helyett elutasításra találok a könyv lapjain, ám hamar kiderült, hogy a félelmem alaptalannak bizonyult.

Az Óceán az út végén című regény végtelenül különleges, melyről már a borító is ad egy előzetes képet. A fedőlapon egy lány jelenik meg, aki egy vízzel telt, elhagyatott házban lebeg az úszó bútorok és ficánkoló halak között. A kellemes zöldes, tengert idéző árnyalatokkal éles ellentétet alkot, mely összességében vonzza a tekintetet. Az én kíváncsiságomat első pillantásra felkeltette. Igazi mesélő, sőt, egyenesen daloló borító lett.

A történet egy hétéves kisfiú nagy kalandjáról szól, amely mindössze pár napot ölel fel, de az egész életét megváltoztatta. Múltjára, jelenjére és jövőjére is kihatással van, a puszta létének is új értelmet adott, még akkor is, ha erről gyakorta megfeledkezik. Ezt az eseménysort a szerző egy külső keretbe helyezte el. A történet jelen idejű cselekményében a fiú már felnőtt férfi, aki egy gyásszal telt nap visszatér a szülői házba, hogy kötelességeit teljesítse és ha már ott jár, a rég elhagyatott lábnyomait követve átmegy a gyermekként oly sokat jelentő barátja birtokára is, kit már csaknem el is felejtett. Ehhez a házhoz, az udvar végén, tartozik egy kis tó is, melyet fiatal korukban csak óceánnak neveztek. Itt, a parton üldögélve szakadnak fel az időtől elgyengült szálú posztóval bevont emlékei és a felderengő múlt képei által ismeri meg az olvasó azt a nagy eseményt, amely a főszereplő egész életét meghatározta.

Az Óceán az út végén című könyv nagyon jó példa arra, hogy a szerző mennyire sokrétű látásmóddal van megáldva. A könyv lapjain több történet is megelevenedik. A legerősebb körvonallal a szó szerint vett értelmezés rendelkezik. Határozott, vastag kontúrokkal rótta fel szürreális gondolatait az égre, melyben megjelenik egy kisfiú, aki a szomszéd, már megszámlálhatatlan évek óta tizenegy éves lány mellett egy sötét esőfelhőként gomolygó, veszedelmes kalandba keveredik. Azonban ha ezt a festékréteget lekaparjuk, akkor látható válik egy mögöttes történet is, mely a gyermeki ártatlanság rojtosra szaggatott voltát igyekszik megjeleníteni. Egy kisfiú lassacskán ráébred, hogy az eddig oly csodásnak és egyszerűnek vélt világában mennyi kérdés és csúf folt van jelen. Bár szemeivel már látja, elméjével még nem teljesen képes befogadni a felnőttek gondterhelt és csalárdsággal telt világát. Ha ezen vékony festékréteg mögé tekintünk további jelentéseket találhatunk. Végtelen variáns elevenedik meg az olvasó szeme előtt. Ez az a könyv, amiből két egymáshoz oly nagyon hasonlító ember sem képes ugyanazt a jelentést kiolvasni, hiszen a megjelenített képet nagyban formálják a saját emlékei is.

A regény szó szerint vett értelmezését tekintve egy enyhe borzongató vonásokkal tarkított történet áll össze az olvasó szeme előtt. A kisfiú jól megszokott élete egy pillanat alatt felborul. Szinte észre sem veszi, miként lép át a gondtalan gyerekkorból a negatív érzetekkel tarkított felnőttek világába, ahol a könyvekből már jól ismert gonosz határozottabb formát ölt; jelen esetben egy házvezetőnő képét, aki egyben a gyerekek felvigyázójaként is ténykedik. Az ő személyében rejlő ellentét még inkább rányomja a bélyeget a tartalomra. A felnőttek vakon bíznak a nőben, sőt, még a fiú húga is rajong újdonsült dadusáért. Ezen személynek kellene megtestesítenie a biztonság érzetét is, azt a karaktert, akihez a gyermek minden kis gondjával fordulhat, mikor a szülei nem állnak rendelkezésére. S most mégis, ő maga az, akinek puszta léte is káros az egészségre, amely által a gyermeki bizalom falán erőteljes repedések keletkeznek. A történet az események előrehaladtával egyre inkább éjszínű színvilágot ölt magára, míg el nem éri a teljes sötétséget. Vajon képes ezen bármi is áthatolni, megtörni?

A történet végtelenül megkapó, a gondolatok selymes fonállal vannak összefonva. A papírra vetett mondatok különleges kisugárzással rendelkeznek. Az olvasó érzi, hogy nem a megszokott fogalmazásmód szerint van megalkotva, mégis, mikor erőteljesen koncentrálva szemléli az összetételeket, a szavakat külön-külön megforgatva a szájában, rá kell döbbennie, hogy valójában nincs benne semmi különös. Pont ugyanazok, amiket nap mint nap használ. Mégis, ha a mondandóra koncentrál, újfent érzi azt a különleges varázst, ami az egész könyvet átlengi. Pontosan így érezhette magát az óceán partján üldögélő fiú is, mikor az emlékei fel-felsejlenek előtte.

Az élményt az illusztrációk teszik még teljesebbé. Az eredeti megjelenés ezeket nem tartalmazta, csak az új, 2020-as kiadásban láthatók Elise Hurst alkotásai. Mint említettem, maga a könyv egészen meseszerű a maga módján, így nagyon könnyen tud veszni benne az olvasó, ám a képi megjelenítésekkel még fokozottabb módon éli át a leírt tartalmat. Néha már úgy érzékeltem, hogy miközben épp a szöveget bújom, a mellette található érzékeny és mélyreható kép meg-megmoccan, de természetesen ahogy pillantásomat odakaptam, az eredeti skiccet láttam. Úgy vélem, ez tökéletesen elmondja, milyen igényességgel készültek a rajzok és hogy mennyi érzelem jelenik meg rajtuk – ám ez utóbbi csak az esetben mutatkozik meg, mikor az ember Neil Gaiman szavaival táplálja az elméjét. Amikor először, felszínesen átlapoztam, akkor is megállapítottam, hogy művészi, de ebben ki is merült. A szavak tették többé.

Neil Gaiman stílusa egyedi, szinte megfoghatatlan, s pont ezért tartottam attól, hogy nem lesz kompatibilis a személyiségemmel. Hiába volt már egy apró tapasztalatom a Coraline kapcsán, még ez után sem éreztem magam teljességgel komfortosan, ám ez a kényelmetlen érzés már az Óceán az út végén első oldalán megszűnt. Csodálatos, gyermeki bájjal fűszerezett regénye minden porcikámat átjárta. Elvesztem a leírt szavak csengő játékában. Egyszerre nyújtott megfelelő szintű szórakozást és minőségi tartalmat. Úgy érzem, megtaláltam azt a könyvet, amit még évekig fogok kedvtelve forgatni. Már az első olvasás után többször is elvándorolt a könyvespolcomon kijelölt helyéről, hogy egy-egy részt újfent elolvassak vagy éppen átérezzem néhány illusztráció belső erejét.

A gyermeki ártatlanság és a felnőttek csalárd valósága között húzódó ellentét a lapokon tökéletesen megjelenik. A főszerepben tetszelgő fiú, bár még nem érti teljesen, de lelkében érzi, hogy nagy változás közeleg az életében. A szülei már nem a legtökéletesebb emberek a földön, tisztaságuk fátylán szakadások jelzik a csalódások nyomait.

Az Óceán az út végén egy csodálatos és egyben kétségbeejtő történet szeretetről, gyermeki bájról, lélekben megbúvó varázslatról és hitről, valamint a felnőtté válás első lépéseiről. Neil Gaiman szavai által az olvasó párás szemüvegén vékony, ujjal húzott csíkok jelennek meg, melyen keresztül betekintést nyerhet a lélek óceánjába.

"Embernek lenni nem vizsga, kedvesem, azon nem átmegy vagy megbukik valaki."

"A könyvek társasága amúgy is biztonságosabb, mint az embereké."

"A felnőttek ösvényeket követnek. A gyerekek felderítenek. A felnőttek megelégednek azzal, hogy ugyanazt az utat járják meg százszor, ezerszer; a felnőtteknek talán eszükbe sem jut lelépni az ösvényről, bebújni rododendronok alá, megkeresni a lyukat a kerítésen."

"Többet éltem könyvekben, mint bárhol másutt."