Niitaabell Világa: Carlos Ruiz Zafón: A Köd Hercege (A Köd trilógiája 1.)

Fülszöveg:

1943, Spanyolország. A Carver család a háború elől a városból az Atlanti-óceán partjára menekül. Apa, anya, kislány, nagylány és kamasz fiú. Mindenki fél a változástól. Leghamarabb a kislány barátkozik meg a helyzettel, mert érkezéskor már a pályaudvaron a bokájához dörgölőzik egy varázslatos cica.

Ez a macska nem issza a tejet. Hízelegni, dorombolni nagyon tud, de a tejre rá se néz. A pókot viszont levadássza!

Az új házban rejtélyes dolgok történnek. Szinte tapintható a régi tulajdonosok jelenléte. Aztán a múlt ködéből lassan kibontakozik egy ördögi figura: a Köd Hercege, aki minden kívánságot teljesít – de megkéri az árát.

„A Köd Hercegé-t olyan regénynek írtam, amit én is szívesen elolvastam volna tizenhárom-tizennégy évesen, és ami még huszonhárom, negyvenhárom vagy nyolcvanhárom évesen is magával ragad.”

Carlos Ruiz Zafón

Az elmúlt évszázadok során megszámlálhatatlan ember hozta meg azt a döntést, hogy a benne lappangó történeteket papírra veti. Éreznek egy belső késztetést, ami görcsösen ragaszkodik ahhoz, hogy tollat, írógépet vagy éppen klaviatúrát ragadjanak és a betűk fölött sebesen száguldozó ujjakkal lássák saját gondolataikat visszatükröződni. És ez még csak a jéghegy csúcsa, hiszen hány írással eltöltött óra, mennyi törölt sor, újraírt mondat szükséges ahhoz, hogy megszülethessen az, ami a fejükben és a lelkükben formálódott. S még csak ezután válik regénnyé, mikor a további, szinte végeláthatatlan mennyiségű folyamaton átmenve megérkezik a kész könyv, így az érdeklődők számára is elérhetővé válik. Ekkor egy új fázisba lép át: következik a terjesztés és végül kialakul mind könyvről, mind szerzőről egy általános közmegítélés.

Ez a folyamat sosem volt egyszerű. Rengeteg csapdával rejlik az az út, amit végig kell járni ahhoz, hogy végül egy kézzelfogható végeredményt kapjunk, mégis, érdemes belefektetni az energiát. Carlos Ruiz Zafón egy olyan belső tűzzel rendelkezett, amely örökké égő lánggal ösztönözte arra, hogy a benne megszülető világot mások elé tárja. Sok olvasó ember szívében különleges helyet foglal el a munkássága, többek között az enyémben is. Minden egyes szavában ott visszhangzik a könyvek iránt érzett szeretete és az írás iránti elhivatottsága. A szél árnyéka című sorozata a világ különböző pontjain élő embereket köt össze, kortól, nemtől vagy éppen népcsoporttól függetlenül. Zafón szavaiból sosem elég, s pont ezért örültem annyira, mikor az Európa kiadó elhozta kis hazánkba is azt a történetet, amivel minden elkezdődött.

Gyakran felmerül bennem a kérdés, hogy vajon egy-egy író miként kezdte pályafutását. Kíváncsi vagyok azokra a fióklakó firkálásokra, amik hozzásegítették végül a céljai eléréséhez. Látni szeretném, hogy honnan és miként kezdte. Ezek az első művek, bár minden esetben kezdetleges szárnybontogatások a későbbi írásaikhoz képest – hiszen itt születnek meg és kapnak erőteljes kontúrt azon attitűdök, amiket a saját stílusjegyei között ismerhet majd meg az olvasó is –, minden szempontból nézve meghatározzák az útvonalukat. Nagyon boldog voltam, mikor a kiadó bejelentette A Köd Hercege című könyv megjelenését, hiszen ezáltal egy általam mélyen tisztelt és szeretett szerző fiatalkori énjét, gondolkodásmódját ismerhetem meg.

Meglepő módon a könyv elején található egy szerzői jegyzet, melyben Carlos Ruiz Zafón egy előképet fest fel kisregényével kapcsolatban. Kihangsúlyozza, hogy ez az a mű, ami elindította őt írói pályáján, valamint, hogy most, több tapasztalattal a háta mögött kedve támadna újragondolni, átírni, hogy még nagyobb élményt tudjon általa szolgáltatni, ám ezt, a legnagyobb örömömre nem tette meg. A szerző hagyja, hogy az olvasó olyannak ismerje meg, amilyen még botladozó léptekkel haladó, szakmájában kezdőként volt.

A tizenhárom éves Max családjával együtt új fejezetet nyit életében, mikor az Atlanti-óceán egyik part menti kis falujába költözik, egyik napról a másikra. Ez a folyamat igencsak gyorsan, mindössze pár oldal alatt végbe is megy, mégis az aznapra tehető események szolgálnak a regény teljes szilárd alapjaként. Ezzel a tettel elemi erők lendülnek mozgásba, a változás megkezdődött. Valami olyan dolgot ébresztettek fel, ami már régóta a sötétségben szunnyadva várakozott. Max új helyen való kezdeti elveszettsége hamar semmivé foszlik egy falubeli fiú, Roland barátsága által. Ők ketten, valamint a főszereplő fiú nővére együtt fedezik fel, mi történt a múltban pontosan és hogy ez milyen hatással van a jelenre.

A szerző első könyve közel sincs olyan terjedelmes, mint későbbi regényei. Mondhatni, ez egy beköszönő alkotás volt a részéről, amelyben már megcsillant, milyen eredendő tehetséggel van megáldva. Huszonéves fiatalként is már nagy szókinccsel és jó érzékkel rendelkezett az íráshoz. A Köd Hercege fogalmazásmódja már az első oldalakon magával ragadott. A szerző gyönyörű, érzékletes, de csöppet sem szócséplő módon festi le a környezetet. Szinte éreztem a tenger illatát és a lapokon gomolygó köd páráját, miközben az utcán róttam a kilométereket kerékpáron. A szavak játéka által a könyv egy folyamatos idilli környezetet, úgynevezett biztonságos zónát teremt meg, amely a lapokon található, egyre baljósabb hangulatot árasztó eseményekkel együtt folytonosan kiélesedő kontrasztot alkot. Ez az két egymásnak feszülő pólus pedig végül vihart és villámokat fakaszt.

A szerző nagy tehetséget mutat a karakterépítésben. A család minden tagja hamar belopta magát a szívembe, még annak ellenére is, hogy az anyát vagy épp a kisebbik testvért alig-alig ismerjük meg. Max apja, Maximilian Carver, a bohókás órásmester nagy kedvencemmé lépett elő, hiába marad a történet szempontjából mellékszereplő. Az ő felfogása, világa akár egy külön történetet is megért volna, annyira jól megalkotott, érdekes karakterré nőtte ki magát abban a pár elejtett szóban is, ami rá vonatkozik. A család minden tagja külön egyéniséggel bír, melyeket a szerző szintén kifejtés helyett különböző benyomásokra épített. Kevés szóval teljes képet ad mindenkiről, így abszolút nem marad hiányérzet az olvasóban.

A történet kedvesen, bár már előzetes, baljós jelekkel tarkítva veszi kezdetét. Egy aranyos család új házba költözik egy bűbájos óceánparti kis faluba. Az új ház kissé megviselt, de bőven van benne potenciál. A tökéletes képen az első repedést az otthon régi múltja okozza. Ezután a szerző a bejárt út és a szereplők körül elfekvő festményszerű táj által folytonos szépséget csempész a lapokra, miközben a történet egyre sötétebb árnyalatot ölt. Max, Roland és Alicia egy olyan titok feltáráshoz közeledik, ami sokak életét veszélybe sodorhatja, de a leállás már nem opcionális. A fogaskerekek működésbe léptek, megállíthatatlanul, csattogva mozgolódnak. A szerző által felvázolt képekben valójában nincs semmi ijesztő, mégis az előadás mód és az apró furcsaságok együttesen borzongató érzéssel töltik el az olvasót. Néhány jelenetnél magam is a hátam mögé néztem vagy éppen a lábamat a földről inkább felhúztam magam alá. Ezek abszolút nem voltak tudatos cselekedetek, mindig utólag észleltem őket, de hát ha az ember elmerül egy jó könyvbe, akkor bizony megeshetnek ehhez hasonló helyzetek. Én pedig végtelenül, fejjel előre beleszerettem ebbe a történetbe.

Olvasás közben több fordulatot is előre láttam magam előtt, mivel a tudatos építkezés hatására az én fejemben is ugyanúgy pörögtek a gondolatok, mint Maxéban. Együtt fedeztük fel a sötét múlt bal jósló eseményeit. Már igazi nagy nyomozónak éreztem magam, mikor elérkezett a végjáték, én pedig ledöbbent tekintettel olvastam a könyvet. Az eddigi összhang, gondolatolvasás szertefoszlott. Egyszerűen nem akartam hinni a leírt szavaknak. Egyáltalán nem erre számítottam, így egy kicsikét megrendültem. A szó negatív és pozitív értelme egyszerre volt bennem jelen, hiszen a szerző egy fantasztikus kalandra hívott a könyve által, aminek a végén képes volt még egy utolsó meglepetést becsempészni – ezzel viszont az egész történet új megvilágítást kapott és a végső kép közel sem azonos azzal, ami a fejemben megszületett. Ne értsetek félre, ettől egyáltalán nem lett rossz, nem okozott egy minimális csalódást sem, csak a regény letétele után még kellett pár perc, mire minden pont a helyére került bennem. S mikor ez megtörtént, meghatottan álltam e remek alkotás felett.

Carlos Ruiz Zafón sokak által szeretett író. Sok embert motivált, olvasásra és tanulásra egyaránt. A művei örökre tovább fogják vinni a belső tüzét és azt az elhivatottságot, ami jellemezte. Első regénye, A Köd Hercege kapcsán szeretett volna egy olyan történetet megalkotni, amit egyaránt élvezhet gyermek és felnőtt is. Nos, úgy vélem, ez sikerült. Ebben a könyvben mindenki megtalálhatja magának azt a motívumot, amit igazán kedvel. Az összecsengő szavak, a gyönyörű táj, a szerethető karakterek és a baljós előjelekkel tarkított sötét események kellemes összhangja jelenik meg a lapokon. Az elején megmelengeti az olvasó lelkét, majd lassanként egy kis kíváncsiságot csepegtet vele, ami egy izgalmas kalanddal és sok kétséggel párosulva egyedi képet alkot. Sok jeleneten mosolyogtam és még többször borzongtam meg. Jó érzékkel és kellő érzékenységgel megírt jelenetek sora alkotja a fő cselekményszálat.

Örülök, hogy végül a szerző úgy döntött, nem írja át a történetet, hanem az eredetileg megalkotott változatát adatja ki. Úgy érzem, ezáltal lehetőségem nyílt betekinteni a fiatal író lelkébe, ahol megszemlélhettem, milyen erősen fűti az alkotási vágy. A Köd Hercege egy csodás történet egy kisfiúról és életének egy nagy fordulópontjáról: mikor felnőtté kell válnia.