Niitaabell Világa: Nguyễn Ngọc Thuần: Csukott szemmel nyiss ablakot

Fülszöveg:

Egy közép-vietnámi város szállodai könyvtárában bukkantam a kötetre. Hetek óta nem olvastam semmit, csak egy lélektelen útikönyvet. Már magamat is lélekvesztettnek éreztem, egy különleges országban, mégis reményvesztetten, amikor belekezdtem ebbe a regénybe. Egy ültő helyemben olvastam végig. Olyan volt, mintha élet érkezne az egyszerű, ámde minden mozzanatában pontos szövegből.

Egy vietnámi falucskában vagyok, egy kisfiút követek, amint ismerkedik a világgal, ismerkedik önmagával. És visz a főszereplőm épp annyi Vietnámot mutatva meg, amennyit szívesen olvasunk, és épp annyit mutatva meg emberségből, igazságból, életből és halálból, amennyit kell. Saját belső Vietnámunkba visz el, önmagunk belső útjaira, érzékeny figyelemmel. Aki ezt a könyvet elolvassa, kicsit biztos másmilyen lesz, pontosabban fogja tudni, mi fontos és mi nem, pontosabban fogja tudni, kicsoda ő. Jöttem el a szállodából, a portán visszaadtam a kötetet, a recepcióslány boldogan kérdezte, hogy tetszett, mert ez az ő kedvenc könyve, mint annyi más vietnáminak és világszerte sokaknak.
Háy János

Egy ház sosem válik valódi otthonná egy könyvmoly számára, ha nincs benne legalább egy apró kis birodalom, amit könyvek borítanak. Lehet ez épp egy polcnyi hely vagy egy apró, nyitott szekrény, esetleg egy teljes falat takaró rendszer. A lényeg, hogy a rajta feledett pillantások során az ember lelkébe a puszta látványtól is örömódák fakadnak. Álmaim könyves birodalma a tavalyi évben valósult meg. Itt már minden becses könyvem méltó helyre került: nincsenek helyhiányban küszködő, egymást takaró, végeláthatatlan sorok, de nem ám! Minden gerincen a cím jól látható és olvasható. A szekciókat elsősorban a kiadókhoz kötöttem, mely a könnyű átláthatóságot szolgálja. Mivel az Európa Könyvkiadó által forgalmazott könyvek külön helyet foglalnak el a lelkemben, így őket éppen szemmagasságba helyeztem el. Az eltelt félév során a gyűjteményem ezen része rengeteg új címmel bővült. Egyszerűen képtelen voltam ellenállni a kiadó nagyszerű akcióinak, valamint frissen megjelent újdonságainak. Nem csoda, hisz az eddig olvasott történetek kivétel nélkül elnyerték valamely módon a tetszésemet. A legutóbbi olvasmányom is ezen kötetek közül került ki. Nguyễn Ngọc Thuần Csukott szemmel nyiss ablakot című könyve lett a soron következő, mely szintén a rövidebb történetek táborát erősíti, ám Amélia Nothomb Szíved gyötörd regénye után ez már nem okozott bennem kétségeket: biztos vagyok benne, hogy ebben az esetben sem a méret lesz a mérvadó és a leírt szavak által csodálatos vagy épp szívbemarkoló élményekben lesz részem.

Nagy reményekkel a szívemben fordultam e csöpp könyv irányába, hiszen számomra egy teljesen ismeretlen világról, Vietnámról mesél. E kultúra tőlem igencsak távol áll. A tudásom vajmi kevés, s ezek többsége is inkább az ismeretterjesztő műsoroknak és újságoknak köszönhető. Emellett pedig a fejemben Vietnámot mindig a háborúval azonosítottam, így a mostani esetben is éltem a gyanúval, hogy a lapokon ez a témakör fog színt ölteni, ám legnagyobb meglepetésemre ehelyett egy csodálatos, napfény illatú kép elevenedett meg olvasás közben a szemeim előtt.
A Csukott szemmel nyiss ablakot című könyv egy kisfiú életéből emel ki pár szemelvényt. Apró történeteket mesél a saját szemén keresztül az olvasónak olyan hétköznapi dolgokról, ami az ő kis világára nagy hatást gyakorolt. Titkokról mesél, melyeket az egész világ ismer, mégsem tudatosul a lelkükben, míg valaki rá nem döbbenti őket. A fejezetek között fellelhető az összhang és egy minimális egymásra építkezés, ám úgy vélem, egyesével is megállják a helyüket. Minden oldal egy újabb történetet foglal magában, miközben más és más dolgokra hívja fel az olvasó figyelmét.
A történet elmesélője, Düng, egy szerető családba született kisfiú, aki teljességgel átéli, milyen az, mikor a teljes falu neveli a gyermeket. Az élete már a születése pillanatától kezdve tele van csodálatos dolgokkal. Az elbeszélése során már alsó tagozatos, így a maga komoly meglátásaival tarkítva mutatja be saját és körötte élők világát. Az elbeszélés tekintetében is a szerző azt az érzést kelti, mintha valóban az olvasóval szemben foglalna helyet egy kisfiú, aki csacsogva, néhol részletgazdagon, máskor viszont felületesen, lábát lóbálva, kezével babrálva mesélne a mindennapokról a saját szemén keresztül. Mindig is lenyűgözött, hogy a gyermekek adott szituációra vonatkozólag milyen más érzéseket és magyarázatokat párosítanak az eseményekhez, mint a felnőttek, így ezen könyv már csak emiatt is különleges hatást gyakorolt rám.
A szívemhez az első két történet került a legközelebb, ahol Düng a születése és a névválasztása körülményeiről mesél, valamint a mosolya titkát fedi fel. Ezeken a részeken még gyakorta ki is szól a könyvből, direkt kérdéseket tesz fel az olvasó részére, ezzel is erősítve a jelenlétét. A későbbiekben ez az attitűd már kevésbé lesz gyakori. Elgondolkodtató és egyben szívet melengető érzés lett rajtam úrrá. Bevallom, ezeket a történetekhez még a könyv forgatása közben is gyakorta visszalapoztam, hogy újraolvassam, annyira jól esett háborgó lelkemnek. Többször is számba vettem az olvasó irányába intézett kérdéseket és választ kerestem rájuk a saját emlékeim között.
Düng rengeteg ismerettel bír már a környezetét illetően. Édesapja óvó tekintete mellett folyton tanul, fejleszti sajátos képességeit, miközben a faluban élő, különböző rétegből származó emberek története is körvonalazódik. A könyvben több egyszerű helyzet is megtalálható, ami gyerekszemmel igencsak érdekesnek hat. Ilyenek például a különböző iskolai történések, és az utána következő bandázások lehetőségei. Mondhatni játszva tanulnak miközben fejlesztik egymást. Ha egy számukra ismeretlen helyzettel találkoznak, együtt gondolkodva próbálják a mögötte álló titkot feltárni. Néha lódítanak, néha megbotlanak, de pont ettől válik oly kedvessé az olvasó számára, hisz felidézi a saját gyermekkorának rég elfeledett, kissé gyűrött fekete-fehér képeit is. E kisfiú szemén keresztül újraélhetjük az első tapasztalásokat, melyek között bizony nem csak a jó élmények szerepelnek. A falu lakóinak mind megvan a saját története, melyek között akad mosolygós és szomorú egyaránt. A boldogsággal telt pillanatokhoz a gyermeki lélek könnyen alkalmazkodik, akkor is örül az adott helyzetnek még ha nem is teljesen érti. Ugyanakkor egy szomorúsággal, veszteséggel telt érzésvilágot már másként kezel le, s ezekben a pillanatokban érzi az olvasó is, mekkora értéket képvisel egy még makulátlan szív és elme, s hogy mennyire nem mérhető szeretet és erőt áraszt magából egy csöpp kisember.
Mint említettem, a könyvben lévő fejezetek inkább hatnak rövid, egymással kapcsolatban álló novelláknak, mint csupán részegységeknek. Ezt a tényt erősíti az is, hogy az események folyamatosan gomolyogva haladnak, így a fordulatok és a mondanivaló közötti összhangból nem bontakozik ki egy, a fő attrakciót előkészítő lépcsős folyamatrendszer. Meglepő, de olvasás közben nem éltem meg ezt hiányosságként, hiszen oly sok apró gondolatot adott át a könyv, hogy a mindent összefogó, végső csavar hiánya egyértelműnek tűnt. Ez nem az a könyv, ahol a szerző megdöbbentéssel akar még többet adni és egy utolsó fordulattal teszi le végül a tollat – nem, sokkal inkább a célja az, hogy az olvasóban felelevenítse, milyen érzés volt még mindenre rácsodálkozó szemmel látni a világot és hogy a lelkét feltöltse pozitív gondolatokkal, amivel könnyebben birkózik meg mindennapok által támasztott nehézségekkel.
A könyv fordítója Háy János. Emellett a tény mellett képtelenség elmenni, hisz a borítón az író nevénél is hangsúlyosabban jelenik meg. Ezt eleinte furcsálltam, mert hát hiába nagy múltú irodalmi alakról beszélünk, mégiscsak a szerző volt az, aki ezt az egészet képes volt megalkotni. További gondolatformálás útján viszont eljutottam arra a pontra, mikor ezt teljességgel képes vagyok megérteni. A mű szerzője számunkra ismeretlen és mindemellett egy olyan kultúra része, amely az általános emberhez nem áll közel. Viszont azzal, hogy a sokak által méltán szeretett Háy János figyelmet fordított erre a könyvre és ő maga fordította le… az sokat jelent. Így nagyobb esélye van arra, hogy sokkal nyitottabb fülekre talál, mint ha ez a tény kisebb hangsúlyt kapott volna. Márpedig kár lett volna érte, hiszen minden sora aranyszirmokat bont az olvasó lelkében.

Csukott szemmel nyiss ablakot és figyelj! Érzed a kert illatát? A frissen virágot bontó liliom bódító aromáját? Hallod a tücskök ciripelését? És a fűben motozó egér zaját? Érzed az arcodat végigsimító szellő gyengéd érintését? Érted már, hogy ez a világ mennyi csodával van telve és hogy mennyi szeretetet ad?
Nguyễn Ngọc Thuần már tudja és mindazt a csodát, amit érzékel, szeretett volna megosztani másokkal. Csodálatos gondolatokat fogalmazott meg a gyermekkor mindenre rácsodálkozó szemén keresztül, amelyek által az olvasó is többé válik. Hihetetlen, hogy egy ennyire apró regényben milyen sok pozitív energia lakozik! A könyv elolvasása után újult erővel feltöltekezve tekintettem a hétköznapok kihívásaival szembe. Most már magam is igyekszem mindenben megtalálni a szépet és a jót, hogy a legnehezebb helyzetben se vesszen oda a hitem és a pozitív gondolatvilágom.
A Csukott szemmel nyiss ablakot egy gyönyörű, fényfüzérrel körbeszőtt történet, amely az olvasót a lelkét megmelengetve bocsátja további útjára. Felszínre hozza benne a kedves emlékeket, a gyermekkor páratlan voltát és emlékezteti, milyen érzés volt önfeledt örömmel megélni a mindennapokat.

"Amikor felnősz, a neved követ téged. Olyan ez neked, mint egy különleges ajándék apától és anyától. Tele van pakolva az ő szeretetükkel."

"…minden névnek gyönyörű dallama van. De akit a legjobban szeretünk, annak a neve egyszerűen csodálatosan hangzik."

"Vésd jól az eszedbe, ha titokban tartasz valamit magadról vagy másokról, azt soha nem fogod elfeledni. Ha egyszer elmondod, azzal elfelejted."

"Hát ez történt, mikor a világra jöttem. Apa boldog volt, mikor meghallotta, hogy felsírok. Éjszakánként lábujjhegyen járt, nem számított, hogy ez mennyire nehezen megy neki. Mert apa nagyon nagydarab ember, olyan, mint egy medve, önkéntelenül is hangot adott, ha valamihez hozzáért. Nem volt kis dolog tőle, hogy megtanult úgy járni, mint a macska. De fokozatosan megtanulta, csakis az én kedvemért. Azt mondta, az alvó baba gyönyörűbb, mint a virágzó mezők. Éjszakánként pedig csak fölém hajolt, és csak nézte, ahogy alszom. Én voltam az ő virágzó mezeje."