Niitaabell Világa: Eszes Rita: Perkák (Illangók 2.)

Fülszöveg:

Az illangók kicsinálnak!

Mark és Patrick megjárták Pokolsárt. Vagy mégsem?

Fél év eltelt a kaland óta, és semmilyen bizonyíték nincs az illangók létezésére. Most azonban dühös garabonciások támadnak a fiúkra, és felbukkan Firtos is, aki szerint csak a másik világban lehetnek biztonságban.

Csakhogy amikor megérkeznek, egyáltalán nem azt találják, amire számítottak.

Patrick Tartodot akarja, bármi áron, de ő mintha újra az emberek ellen fordult volna.

Vajon létezhet mindent elsöprő szerelem?

Át lehet hidalni ezeréves ellentéteket és akár világokat is? Mekkora árat kell fizetni azért, ha valaki szembe megy minden szabállyal?

Mark keményen küzdött, hogy elfelejtse a Macskarévben történteket. Most rájön, becsapták, és a feladata még korántsem ért véget… Ha a tét hatalmas, megteheti, hogy közben magára is gondol? Mi lenne a jobb, ha Firtos megmaradna eszményi álomképnek, vagy ha kiderülne, ő is lehet gyarló és esendő?

A könyvekben pont annyi felfedezni való egység található, mint a valóságban. Félre értés ne essék: egy tartalmas kirándulást egy olvasmány sem helyettesít, ugyanakkor a fordítottja sem igaz. Csodás dolgokat láthat és tapasztalhat az ember, hogyha mer új dolgok iránt érdeklődni – legyen az valós vagy éppen más fantáziája által megalkotott élmény. Az idei évben mindössze pár kirándulást tettünk, hiszen a korlátozások és hírek a mi életünket is fenekestül felforgatták, így inkább a könyvek lapjain éltem ki a bennem uralkodó felfedezési vágyat az utóbbi időben. Az új ismeretek szerzése kiterjedt olyan kultúrákra is, amikkel eddig nem volt dolgom vagy éppen kevésbé mozgatták meg eddig a gondolataimat. Éppen így jutott el végül hozzám Eszes Rita Illangók című sorozatának első két része is. Erdély szépségeit nem vitatom, ugyanakkor nem éreztem eddig azt a vonzást az irányába, aminek köszönhetően ez a sorozat érdekeltté vált volna a számomra. Ám az idők és az emberek változnak, így bár sosem gondoltam volna, de mégis eljött az én életemben is az a pont, mikor már az érdektelenségen túllépve, felfokozott kíváncsisággal szemlélten ezen regényeket is. Az első részt, az Illangókat még nyár utolsó hónapjában sikerült sorra kerítenem. Rengeteg gondolat kavargott bennem a könyv elolvasása után, melyek többsége nem ülepedett le akkor, mikor papírra vetettem a róla alkotott véleményezésemet. Szükségem volt még egy kis időre, valamint pár más jellegű olvasmányélményre ahhoz, hogy kellőképp rendszerezni tudjam a bennem uralkodó érzéseket és így már a megfelelő lelki állapottál tudjak nekikezdeni a folytatásnak. Ez az ősz első napján következett be.

Az Illangókkal kapcsolatos gondolataim nem voltak teljesen felhőtlenek. A történetben kétségtelenül sok potenciál rejtőzik, ám a megvalósítása valahogy nem hozta el számomra azt a szintű elégedettséget, amire számítottam. Bár sok magyarázó, szinte száraz rész található benne, mégsem éreztem úgy, hogy a felvázolt világ a maga valójában meg tudna elevenedni a szemem előtt. Hiányosnak éreztem, kifejtetlennek. A történet dinamizmusát nem éreztem át, inkább olyan érzést keltett bennem, mintha egy valaha igencsak mutatós, de az idők során megfakult faliképet szemlélnék. Az olvasás során a szerzői jelenlét ugyanakkor érezhető volt. A lapokon szinte látszódott, hogy a szerző mennyire szereti Erdély mondavilágát. A saját képzeletével tarkítva mutatja be az olvasó számára, így nem csoda, hogy a lelkesedése rám is átragadt, s ezáltal én is még többet szerettem volna belőle kapni. Így bátran mertem a folytatás után nyúlni – ám mint már említettem: csak akkor, mikor már minden kis érzet a helyére került bennem.

A Perkák című résznek már az elején kitűnik, hogy a szerző maga is sokat változott, fejlődött a két regény megszületése közötti időszakban. A karakterek erősebb kontúrt kapva, határozott jelenségként uralják a lapokra rótt szavakat– mindezt úgy, hogy közben egy cseppet sem cáfolnak rá az eddig felépített jellemrajzukra. A Nolan ikrek továbbra is megmaradnak annak, akiket az első részben megismerhettünk; a különbség mindössze a tudatos jelenlétükben mérhető. Az első könyvben inkább egyfajta sodródás jellemezte a fiúkat, itt viszont már a kezükbe veszik a saját életüket és ki így, ki úgy, de döntéseik alapján indulnak útra. Erre úgy vélem, nagy szüksége volt mind az olvasónak, mind a történetnek, hiszen így a megélt események mögött is sokkal több a tudatosság.

De nem csak a fiúk változtak meg: a két, főszerepbe helyezett illangó is hasonlóképp nagy fejlődésen ment keresztül. Az ő esetükben még szembetűnő a végbement folyamat, hiszen eddig szinte mint jó és rossz oldal megtestesítői jelentek meg a lapokon. Ezzel szemben a Perkákban már az ő karakterjellemzésük is vegyessé válik: Firtos már nem az a kedves, viráglelkű lény, akinek eddig hittük és Tartod sem olyan szívtelen, mint amilyennek eddig tűnt. A felszínesség helyét átveszik a valódi érzelmek. Úgy vélem, ez a fajta fejlődés nagyon sokat adott a könyv megítéléséhez. A történet ezáltal sokkal kézzelfoghatóbbá vált, az olvasó úgy érezheti, hogy maga is ott van a négy fiatal mellett, az események epicentrumában.

Az első rész meglepő fordulattal ért véget: a fiúk felébrednek a nagy Pokolsárban tett próba után otthon és hirtelen nem tudják, mi az, ami valójában megtörtént. Nem találnak semmilyen nyomot, amely alátámasztaná, hogy ők valóban részt vettek volna az őrzővé válás folyamatában vagy amely bizonyossá tenné, hogy az illangók igenis léteznek. Véleményem szerint maga az elképzelés zseniális, ám a leírt szavak már sokkal kevésbé adták át a hatást, így a történet vége hiteltelenné vált. A Perkák bár időben félévvel később játszódik, mégsem érezhető ez az időeltolódás. A fiúk továbbra is ugyanabban a felfokozott lelki állapotban vannak, mint amiben hagytuk őket. Kétségek gyötrik, hiszen még mindig nem tudják, hogy valóság vagy álom volt az, amit Erdélyben láttak, ám a szálak lassan újra mozgásba lépnek, mikor egy-egy garabonciás az életükre tör. S hirtelen ott találják magukat, ahol lenniük kellene: Firtos mellett, úton vissza Erdélybe, hogy bevégezzék feladatukat.

A könyv új helyszínnel gazdagodik, hiszen a regény törzseseménye az illangók otthonában játszódik. A szerző mély érzékletességgel alkotta meg a világukat. Olvasás közben én is láttam a folyton mozgásban lévő épületeket, a homok ezerféle árnyalatát és az új szereplők sokszínűségét egyaránt. Nagyon érdekesnek tartottam, hogy ezen természetfölötti népcsoport mennyire különböző gondolkodással bír, mind az emberek. A két faj közötti ellentét szinte izzik a lapokon, s talán pont ezért olyannyira érdekfeszítő, hogy mégis miért van szükségük ránk is. Ez utóbbi téma kapcsán érzékeltem még egy enyhe kis hiányosságot, de összességében mégis elégedett vagyok. A Perkák című könyvben már inkább politikai harcok folynak a különböző gondolkodású illangók között, melynek alapjait a szájhagyomány útján terjedő mondákban találhatjuk meg. Alapvetően a szerző jól építette fel a történetet, látszódik, hogy rengeteg órányi szenvedéllyel fűszerezett kutatómunka előzte meg az alkotási folyamatot, ugyanakkor az illangókat illető hiányos tudásom néhol gondot jelentett. A nagy fordulatok idején, mikor a hetek feltárják a saját állásfoglalásukat és ezáltal kiderül, ki melyik oldalon is áll, kissé elveszettnek éreztem magam. A szerző képes volt átadni ezt a bonyolult rendszert olyannyira, hogy megértsem a belviszályok mibenlétét – ami már igencsak figyelemre méltó, hiszen a szövevényes szó sem fedi teljes egészében a valóságot! – de sajnos a súlya már kevésbé jött át. Viszont az ez ügyben érzett hiányosságokat mélységesen kárpótolta maga a történet. Az olvasó rengeteg fordulattal találja szemközt magát, amelyek jelenléte folyamatosan ingerli a regény folytatására. Állandó kíváncsiságot éreztem magamban, ezáltal a regény olvasása sokkal könnyebb volt, valamint minőségibb kikapcsolódást nyújtott, mint az első rész esetén. A tetőpontként szolgáló események magasröptűek, fokozott lelki állapotot okozva szítják a feszültséget, mely által a regény lezárása is tökéletesnek mondható.

Egészen elégedett vagyok, mivel amit az Illangókból hiányoltam, azt a Perkákban nagyjából megkaptam. Éreztem én, hogy nagy potenciál rejtőzik még ebben a történetben és nagy örömmel tölt el, hogy nem tévedtem. Ezt a történetet már sokkal inkább a kezükben tartják a szereplők és a tudatos jelenlétük által már nem érződik úgy, mintha csak sodródnának. Az eseményeket jól elkülöníthető egységekre lehet bontani, ami megkönnyíti a lejátszódó folyamatok megértését. Bár nem állítom, hogy minden jelenet kiharcolta a figyelmemet, mégis kijelenthetem, hogy többségében érdeklődő voltam. Ez a regény már sokkal összeszedettebb, jobban megszerkesztett, mint az előző része. A lezárás pedig kifejezetten ötletes lett. A szereplők révbe érnek önmagukkal és a világukat sújtó problémák egy részével.

A sztorihoz úgy vélem, sokat adott hozzá a címadó Perkák jelenléte. Bár a regényben fontos szerepet töltenek be és ahhoz mérten meg-megjelennek a megfelelő időben, mégis úgy éreztem, ez kevés volt belőlük. Annyira különlegesek, hogy szívesen olvastam volna még róluk, örültem volna, ha további jelenetekben is felbukkannak.

Úgy vélem, a szerzői fejlődés tökéletesen megfigyelhető ezen sorozat kapcsán. A Perkákban bebizonyította az író, hogy mind a munkássága, mind az általa megragadott téma figyelmet érdemel. A Nolan ikrek immáron egy új fejezetbe lépnek, az átélt kalandok után szinte újjászületnek. Biztos vagyok benne, hogy ezek után bármilyen agyafúrt cselt is alkalmaznának Tartodék, képtelenek lennének a fiúktól elvenni az átélt események súlyát. Szerencsére. Bár ettől a jelen felállás után nem kell tartani.
Ha még egy kicsi dolgozik a szerző a fordulatok elmélyítésén, az események átérzésének lehetőségén, hogy a tettek nagyobb súllyal bírjanak és az olvasóra katartikusabb érzéssel hassanak, akkor azt mondanám, hogy egy príma regényt tartottam a kezemben. Ám most még ezt meg kell tartanom magamnak; ugyanakkor hiszek benne, hogy a sorozat következő részére ez a kijelentés is már igaz lesz.