Fülszöveg:
Légrádi Gergely regénye korunk mókuskerék-generációjáról szóló, megrázó írás. Miklós teljesítménykényszer alatt éli mindennapjait. Identitását munkájában betöltött pozíciója határozza meg, amelynek egy hirtelen jött, súlyos betegség vet véget, egyszeriben rávilágítva kiüresedett, elfojtásokkal teli életére, amely alól a házassága sem kivétel. Eszter, Miklós felesége pedig kénytelen ráébredni, hogy mellőle is elszaladtak az évek. Az emlékek, a barátok. Ráadásul elkerülhetetlennek tűnik, hogy egyedül maradjon két gyermekükkel.
Mindenki keres valamit. Valaki kapaszkodókat, a meg nem élt élet emlékeit. Más azt, hogy hol és mikor romlott el minden. Van, aki a múltban ragad. Megint más a feldolgozás, az újrakezdés lehetőségeit kutatja.
Különös erejű „ikerkönyvet” tart kezében az olvasó. Főszereplője egy férfi és egy nő, egy házaspár. Ők ketten az élet szélsőségekkel teli zarándokútjait járják végig; az összeomlástól a talpra állásig, a halál elfogadásától az újrakezdésig.
Az életemnek mindig is szerves részei voltak a könyvek. A mai napig kedvtelve megyek be egy-egy könyvesboltba, vagy éppen böngészem az internetes felületeket új élmények reményében. Szeretem azt az érzést, mikor egy-egy címre rábukkanva, zsigeri módon érzem, hogy az adott kötetre szükségem van – noha lehet, hogy még semmit sem tudok róla. A vonzás mindenesetre megvan, a kémia működik, és az esetek nagy százalékában általában jók is a megérzéseim. Annál, mikor én bukkanok rá egy ígéretes olvasmányra, csak egyetlen dolog a jobb: mikor a regény talál meg engem. Ez ritkán fordul elő, hisz fizikai valósága korlátozza benne, mégis történt már olyan velem, hogy egy antikvárban bóklászva, egy másik nézelődő nem figyelt oda eléggé, így fordultában a könyökével a kezembe söpört egy könyvet, amit az első megdöbbenés után erőteljesen szorítottam magamhoz, mivel már évek óta kerestem sikertelenül. Akkor sem találtam volna meg, ha az idegen nem sodorja utamba.
Jelen esetben is ezt az érzést éltem meg. Eddig nem volt még szerencsém Légrádi Gergely munkásságához. A neve ismerősen csengett még a könyvesbolti pályafutásom éveiből, de semmi több. Egyáltalán nem volt perifériámba mindaddig, míg egy olyan ember nem ajánlotta a figyelmembe, akit szakmaisága miatt igencsak tisztelek. Nem is csupán a szerzőt javasolta, hanem egyből a legújabb regényét, mely a napokban jelent meg a Jaffa kiadó gondozásában, a Nélkülem – Nélküled. Bár a válaszadást megelőzően még utánaolvastam a regénynek, pontosan, mit is takar, már a levél felbukkanásakor tudtam, hogy élni fogok a felkínált lehetőséggel. Hiszen a könyv talált meg engem, én pedig engedek hívó szavának.
Légrádi Gergely úgy nyilatkozik önmagáról, mint aki pont oda néz, ahol más elfordítja a fejét. Ez a kijelentése mély nyomot hagyott bennem és olvasás közben is többször előkúszott az emlékeim közül. Mert valóban így van, magam is ezt tapasztaltam az új regénye által. A témaválasztása csöppet sem könnyű tárgykörhöz tartozik. Nagyon kevés író meri bevállalni, hogy érdemben foglalkozik egy betegséggel – és még kevesebb, aki képes a megfelelő minőségben is átadni a megfogalmazott gondolatait és összegyűjtött tapasztalatait. Bevallom, pont emiatt azért volt bennem egy parányi félsz, hiszen oly könnyedén el lehet vinni hatásvadász irányba, ami által az átadni kívánt tartalom már köszönő viszonyba sem kerül azzal, ami az olvasóban valóban lejátszódik. Ettől még természetesen nem törvényszerű, hogy rosszabb lesz, csupán a célértéke változik meg.
A Nélkülem – Nélküled című regény központi témája az Alzheimer-kór. Ez a szörnyű betegség, mely nem csak az időseket támadja, bárhol felütheti a fejét és a mai orvosi állásfoglalás szerint a lefolyási idő az, ami bizonyos esetekben meghosszabbítható, de nem gyógyítható. A könyv első felének főszereplője, Miklós, a még fiatal, élettel telt, ambiciózus családapa a diagnózis alapján is ettől a betegségtől szenved. A történet ott veszi kezdetét, mikor először keres fel egy orvost. Akkor még nem sejti, mi állhat a háttérben, mindössze egy elhaló mondat az, ami nem hagyja nyugodni a lelkét és ezért dönt úgy, hogy inkább elébe megy az esetleges problémának. A könyv első része az ő belső világát mutatja be, hogy milyen gondolkodásbeli és fizikai változásokat okozott nála ez a kórmegállapítás.
A regény további részében a feleség, Eszter gondolatai elevenednek meg a lapokon. A betegség nem csak az elszenvedő félre, hanem az annak környezetében lévőkre is mélységesen kifejti a hatását. Különböző szinteken de együttesen küzdenek, még akkor is, hogyha mindannyian tudják, hogy a végkifejlet elkerülhetetlen. Az író Eszter nézőpontján keresztül mutatja be, milyen érzés a másik oldalon lenni, mikor bár a tehetetlenség legyűri az embert, mégis igyekszik a külvilág felé az erős énjét mutatni, s csak miután a szeretett személy lángja kihunyt, akkor meri önmagában is átértékelni a teljes életüket miközben keresi a választ, miként lehet a továbbiakban túlélni a mindennapi dolgokban is visszacsengő hiányérzetet. S mindenezek mellett több, a mindennapi hétköznapokban is jelenlévő lehetséges problémaforrásra is felhívja az olvasó figyelmét. A egyén személyes létével kiemelten foglalkozik, az egészséges lélekhez vezető úttal szintén. Rámutat, miként lehet az, hogy egy harmonikusnak vélt kapcsolat esetén is lehet fél életet élni, hiszen a ki nem mondott szavak és a meg nem élt pillanatok folytonos hatással vannak mind az egyénre, mind a körötte lévőkre.
A regény témája mellett az írásmód is különleges. A szerző rövid blokkokban, szinte épp csak egy bevillanásnyi időre foglalkozik egy-egy szituációval. Mivel néhány egység alig pár soros, esetleg pár bekezdést ha önmagába foglal, így bővebb kifejtésre nem ad lehetőséget. Eleinte zavarosnak éreztem, hiszen még a szereplők sem kerültek igazán bemutatásra, mégis azonmód belekerültem ebbe a körhintaszerű menetbe. Nem tudtam, ki szól éppen és kihez, az adott egység egy, a valóságban történt szituáció, sms vagy éppen naplóbejegyzés. Ritka, mikor egy regény dinamikájába ennyire bele kell rázódnom, mint a Nélkülem – Nélküled esetében. Eltelt egy kis idő, jó pár oldal, mire képes voltam felvenni a ritmust. Ekkor viszont újragondoltam az eddigi tartalmakat és azokra tudatosan kezdtem ráépíteni a soron következőket és azt vettem észre, hogy pont ez a megvalósítás volt az, amit e történet megkívánt, sőt, egyre inkább, kegyetlenül reálisan alátámasztotta a kór lefolyásának bemutatását. S az oldalakon megbújva, indirekt módon, de végül nem csak az adott helyzeteket, hanem a karakterek teljes jellemzését is megismertem. A regény első fele, mikor Miklós érzéseit és a testében lezajló folyamatokat követhetjük nyomon, nagyon megrázó. Látni, hogy egy ilyen erős, határozott fiatal életét miként borítja fel ez a betegség, szörnyű. Ahogy haladtam előre a könyvben, úgy szorított egyre inkább a szívem tájéka. A szerző a maga módján, a sorok között igencsak megrázó módon adja a lényegi részt. Roppant nehéz volt erről olvasni, és még nehezebb volt befogadni, de végig határozottan bennem volt az érzés, hogy ez az igazi művészet, így haladtam tovább előre és engedtem, hogy az elfelejtett emlékek után maradt hiányérzet mélyen átjárjon.
Felfokozott állapotban voltam, mikor Eszter került a középpontba, hiszen sejtettem, mi vár majd rám a továbbiakban. Egy feleség egyedül maradt két, még igencsak fiatal gyermekkel. Mindannyian elvesztették a legfőbb támaszukat, s most még levegőt is meg kell tanulniuk újból venni. Az eddigi ismeretek alapján hasonló katartikus élményt vártam a regény második felétől is. Sajnos ezt nem kaptam meg, mivel a szerző a gyász és annak feldolgozása helyett a középpontba egy másik, véleményem szerint egyáltalán ide nem illő elemet helyezett. Sárral kente össze az eddig fehéren csillogó történetet, s hiába próbálta a későbbiekben a foltokat eltüntetni, sosem lehetett már olyan tiszta, mint előtte. Mindemellett a szerző érzékletesen mutatja be az asszony belső harcát és azt az utat, amin el kell indulnia ahhoz, hogy a továbbiakban is tudjon boldogulni. Eszter elveszik önmagában és a múlt érzelmeiben – legyen az a sajátja vagy épp néhai férjéé – miközben keresi azt az embert, akinek most lennie kellene. Sok odafigyelés jellemzi ezt a részt is, húsba markoló őszinteséggel tarkítva, viszont egy valami nagyon hiányzott a számomra: ezek pedig a gyermekek. Az lelki világukkal ki törődik? Bár sokat beszélgettek a történtekről és valamilyen szinten segítette őket, mégsem érzem azt a szintű támogatást, amit a helyzet megkövetelt volna. Mind a két fiatal a háttérbe lett utasítva, ahol a saját világuk rémségeivel egyedül kell megküzdeniük. Egy olyan anya, aki eddig is a gyermekeiért létezett nem tudná ennyire figyelmen kívül hagyni csemetéi lelki egészségét. Erre jobban oda kellett volna figyelni.
Légrádi Gergely legújabb regénye, a Nélkülem - Nélküled egy katartikus élményt nyújtó olvasmány. A központi témát mély érzékletességgel és megfelelő szintű háttértartalommal mutatja be az olvasó számára, aki maga is elveszik az Alzheimer-kór foltos útvesztőiben. Miklós lelki változása és a benne formálódó gondolatok egységes ívre lettek felépítve. A férfi percenként értékeli újra az életét, miközben a tőle megszokott vehemenciával küzd és bizakodik. Nagy hatást gyakorolt rám a belső világa, nem volt könnyű feldolgozni, hogyan fosztja meg a betegsége a mindennapi dolgoktól.
Eszter szerepében az önmagát kereső nő alakja bontakozik ki. A férje mellett érzett biztonság bizonyos szempontból megfosztotta az önállóságától, amelyet így újra fel kell építenie. De ahhoz, hogy tudja, ki ő most, úgy véli, ismernie kell annak a férfinak is a múltját, aki mellett eddig élte az életét, hogy a ki nem mondott szavak és a meg nem élt pillanatok is új értelmet nyerjenek. Ugyanakkor felmerül a kérdés, megvan-e ehhez a joga? Eszter gondolkodásmenete több ízben ellentmond az általam elfogadhatónak vélt sémának, de megtaláltam a lelke azon pontjait is, amivel mélyen együtt tudok érezni.
Légrádi Gergely története sokkal több, mint egy elbeszélés. Értékes gondolatokat oszt meg az olvasóval, elülteti benne a gondolkodás magját, ami által a saját életét is újraértelmezi, s talán ezáltal képes lesz megélni a pillanatokban rejlő örömöt is. Mert csak egy életünk van. Most kell élni, ameddig lehet.
"Nincs kétségem afelől, hogy mindenkinek szüksége van a maga szeretetadagjára, olyannyira, hogy ez valószínűleg elengedhetetlen ahhoz, hogy túléljünk."
"A kávéhoz reggel kell, munka, barátok, kávézó, történetek, kora este, néhány perc megállás. Megállni mozgásból lehet. Lendületből. Egészséges mindennapból.
A kávéhoz az kell, hogy értelme legyen a napnak."
"Vajon milyen lehet, ha egyszer megmerevedik az idő? Mint egy fényképen. Nem megáll, hanem megmerevedik. A tér körvonalai eltűnnek, lelógnak a fényképről. Hol leszek én akkor? A fényképen? Vagy lelógok én is?"
"Ha írok, jobban vagyok. A legrosszabb az, amikor írnék, de nem megy. Nem jönnek a szavak, csak a képek tolonganak.
olyan
mintha
utaznék
de
nem
lenne
mivel"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése