Niitaabell Világa: Gail Carriger Szívtelen (Napernyő Protektorátus 4.)

Fülszöveg:

A lélektelen Lady Alexia Maccon ismét alaposan felforgatja Londont…

Ezúttal azonban nem a saját hibájából szakadt a nyakába a baj. Amikor egy őrült kísértet megfenyegeti a királynőt, Alexia veszi kezébe az ügyet – és a nyomok a férje sötét múltjába vezetnek.

Mindezt megtetézi a húga (döbbenetes!) csatlakozása a szüfrazsett-mozgalomhoz, Madame Lefoux legújabb találmánya és tarajos zombisülök áradata – Alexiának arra sem marad ideje, hogy saját előrehaladott terhességével foglalkozzék.

Vajon sikerül rájönnie, ki akarja megölni a királynőt, mielőtt túl késő lenne? Megint a vámpírok szervezkednek, vagy az áruló ezúttal farkasbundát visel? És egészen pontosan micsoda fészkelte be magát Lord Akeldama második legjobb szekrényébe?

Első benyomás:

A jelenlegi könyvpiacnak pont az a nagy hátránya van, amely az egyik legnagyobb előnye is: rengeteg a friss megjelenés. Ez örvendetes tény, hiszen így az olvasónak több lehetősége van megtalálni pont azt a regényt, ami az aktuális állapotához, kedvéhez és igényeihez illeszkedik, így a saját válogatása által sokkal gazdagabb könyves élményeket élhet meg. Mindemellett viszont a folyton bővülő piac azt eredményezi, hogy rengeteg olyan könyv nem terjed el elegendő módon, amelyeknek biztos, hogy a megfelelő lehetőségek mellett sokkal nagyobb rajongótábora lenne. Ezen méltatlanul alulértékelt sorozatok között tartom számon Gail Carriger Napernyő Protektorátus című sorozatát is.

Az idei évben azért úgy néz ki, hogy az utolsó rész megjelenése, valamint a folytonos, hatalmas akciók mégiscsak kicsit hozzásegítettek az újbóli fellendítéshez. Való igaz, én magam is az előttünk lévő pár hónap alatt jutottam el a negyedik kötetig, amely a Szívtelen címet viseli. Innentől kezdve végképp nincs megállás: még idén magam is befejezem a teljes sorozatot, hiszen ez a rész is pont azt váltotta ki belőlem, amit az eddigiek is: a könyv legvégén egy fájdalmas nyüsszögés hagyta csak el a számat, hiszen még nem tudtam betelni a Maccon családdal és szívem szerint azonnal nyúltam volna a folytatásért. De ne rohanjunk ennyire előre, mivel érdemes megvizsgálni, mivel tudott többet, esetlegesen kevesebbet adni a sorozat negyedik kötete az eddigi részeknél.

A történetről:

Alexia élete hatalmas fordulatot vett azóta, hogy először találkoztunk vele egy könyvtárban, ahol éppen hatástalanított egy fiatal vámpírt. Rövid idő alatt vénlányból világlátott feleség lett, akinek igencsak fontos munkaköre is adódott – még ha a lélekőri állás kevésbé publikus a köznép számára. Emellett jó kapcsolatot ápol egy független és szabados elvű vámpírral, miközben alfanőstényként is helytáll egy vérfarkas falka élén. S ha mindez még nem lenne elég, akkor immáron nyolc hónapja benne növekszik egy új élet, egy példátlanul különleges faj egyede. Bár mindez hatalmas változás, jó érzéssel töltött el, hogy maga Alexia megmaradt annak a haladó gondolkodásmenettel bíró, egyszerre finom és karizmatikus hölgynek, akit megismertünk még a történet legelején. Mi sem jobb példa erre, hogy még a legnagyobb baj közepette is mindig van idő egy finom teára, amely nyugtató hatással van a harcban megfáradt idegekre.

A sorozat eddigi részei alapján már az olvasó fel tud állítani magában egy dinamizmust, amire a történet fő irányvonalát rá tudja illeszteni. Az első oldalakon felmerül egy problémakör, aminek megoldása Alexia jelenlétét is igényli, majd ezután következik egy nyomozásnak azért nem éppen titulálható nagyobb szusszanásnyi rész, melyben a további mellékszálak mint a pókhálóra cseppentett víz fut szerteszét, majd végül érkezik az aktuális helyzet megoldása és végül az általános lezárásra szolgáló életkép jelenik meg, amely épp elegendő nyitott kaput hagy maga mögött a további folytatás reményében, de mindemellett a fennálló koncepció is megfelel egyfajta megoldásként. Tehát az olvasó elégedett, a cselekmény pedig kellőképp nyitott és zárt is egyszerre.

A regényben leginkább arra voltam kíváncsi, Alexia hogyan küzd meg az életét ért változásokkal. Hisz ő természetétől fogva lélektelen – ami nem egyenlő az érzelemmentességgel! – így lehet, hogy ő a terhességet máshogy éli meg, mint más átlagos nők. Reménykedtem, hogy előbb-utóbb egyre erősebb érzelmi szálak fogják fűzni a növekvő magzathoz, ugyanakkor tudtam, hogy az eddig megismert jellemével ez nem minden esetben passzolna. A szerző nem kis feladat előtt állt, hiszen egyáltalán nem könnyű az általános elvárások és viselkedési formák, valamint az eddig lefestett jellemrajzok közötti vékony határmezsgyén mozogni. Szerencsére nem kellett csalódnom Alexiában. A maga angolos módján kezelte az állapotát, amely bár nekem néhol kissé semlegesnek hatott, ám a ha hozzávesszük a körülményeket is, akkor máris teljesen elfogadhatóvá avanzsál.

A mostani kutatás középpontjában a szellemek és az általuk elsuttogott félmondatok állnak. Alexia kap tőlük egy fülest, miszerint a királynő veszélyben van, így munkaköri kötelezettségei miatt is ki kell vizsgálnia alaposan az ügyet. Megmondom őszintén, ezt a folyamatot kevésbé találtam összeszedettnek, mint a korábbiakat. A felsorakoztatott nyomok és ok-okozati következtetések csöppet sem voltak magától értetődőek, sőt, számomra erőltetettnek hatottak, emiatt kissé úgy éreztem, mintha angolos köd szállta volna meg a könyv lapjait, mely csak a vége felé kezdett el igazán tisztulni. Ez sajnálatra méltó, mivel a könyv szinte céltalanná vált, önmagában tengődött. Egyedül a humor volt az, ami nem engedte, hogy igazi mélyzuhanásba kezdjen. A szerző igencsak sziporkázott, mikor ezt a történetet megalkotta. Rengeteg olyan kis apró megmozdulás vagy éppen találó replika jelent meg a lapokon, ami folyamatos mosolygásra késztetett, így végül elmondható, hogy nagyon kellemes órákat töltöttem el a könyv fölött.

A végjáték első akkordjainál szintén kicsit elbizonytalanodtam. Úgy éreztem, hogy ez az egész szituáció a semmiből jött, nincs mögötte valódi, tudatos építkezés. Az első fordulat nem volt kellőképp meglepő, a második pedig alaptalan, mégis hirtelen azt vettem észre, hogy úgy zuhantam bele az események forgatagába, mint Alexia Lord Akeldama léghajójába. Mivel alapvetően nem voltam elutasító a történettel kapcsolatban – hisz megvolt bennem a kellő mértékű érdeklődés aziránt, hogy alakul főhősünk sorsa –, így ez valójában nem olyan meglepő, ugyanakkor már kezdtem feladni a reményt, hogy a mostani kaland is elhozza a teljes kikapcsolódás élményét. Minden esetre az utolsó fejezetek roppant mód szórakoztatóak és érdekfeszítőek, ezért úgy gondolom, végül csak megütötte az elvárt szintet.

Muszáj még pár szót szánnom Biffyre is. Vele bánt el a leginkább a sors, hiszen egyik pillanatról a másikra egy teljesen új helyzettel, új emberekkel, szabályokkal és ruhákkal szemesül. Kiragadták a jól megszokott életviteléből, a céljait pedig egy tollvonással elérhetetlenné tették azáltal, hogy megmentették fölös lélekrészét az enyészettől. Bár sok vidám pillanatot okozott ez a ficsúr, mégis dúlt bennem a sajnálat és az együttérzés, ugyanakkor érzem, hogy a szerző is hasonló gondolatokkal lehetett eltelve a történet végén. Úgy vélem, nagy feladat vár még rá. Jelentős. Kíváncsi vagyok, hogy a gyanúm vajon beigazolódik-e majd.

Összességében tekintve:

Számomra ez volt eddig a sorozat leggyengébb eleme. Nem éreztem benne a kellő mértékű összeszedettséget és motiváltságot a karakterek részéről. Ez lehet részben azért történt, mert az előző részben rengeteg változás zajlott le, így az eddig fennálló erőviszonyok jelentősen eltolódtak. Másrészről viszont meg kell mondjam, nem teljesen erre számítottam Alexia részéről. Most is teljesen hozta a személyiségre jellemző tulajdonságokat, ám valahogy arra vártam, hogy most kevésbé lesz gyakorlatias, hogy majd egy kicsit jobban hallgat a szívére, még lélektelen létére is.

Sajnálom, hogy a történet fonalát épp csak az utolsó előtti pillanatban emelte ki a sárból a szerző és addig csak hagyta a cipőtalpak alatt kallódni. Egy kicsit tudatosabb építkezésre lett volna szükség, ami a végjáték nagy izgalmait kellőképpen megalapozza. Mindemellett viszont a finom, angol humorral töltött jelenetek folytonosan mosolygásra késztettek. Bár nem vagyok elégedett, de összességében nézve szerettem olvasni ezt a részt is.

Remélem, hogy az utolsó könyv elhozza azt a fajta elégedettséget, amit az első részek olvasásakor éreztem. Szeretném, hogy a sorozat lezárása méltó lenne a teljes kép színvonalához. S mivel képtelen vagyok vele várni, ahogy az utolsó karaktert leütöm, máris kezdek neki a folytatásnak!