Augustine-t, a zseniális, idős asztronómust csak a csillagok érdeklik. A tudós évek óta elszigetelt kutatóállomásokon él, és az eget tanulmányozza, hogy felderítse az univerzum létrejöttét. A mostani állomásán, egy sarkvidéki kutatóbázison viszont katasztrofális eseményről kapnak hírt, és evakuálják a dolgozókat, ám Augustine makacsul megtagadja a munkája félbehagyását. Nem sokkal a többiek távozása után felfedez egy rejtélyes gyermeket, Irist, és észreveszi, hogy a rádiófrekvenciák elnémultak. Magukra maradtak.
Ugyanebben az időben Sullivan éppen az Aether fedélzetén repül hazafelé a Jupitertől. Ő és a csapata többi tagja az első olyan űrhajósok, akik ilyen mélyen merészkedtek az űrbe, és Sully már megbékélt az áldozatokkal, amelyeket ez megkövetelt tőle: a lánya hátrahagyásával és a házassága felbomlásával. Az útjuk eddig sikeres volt, de amikor a Küldetésirányítás magyarázat nélkül elhallgat, Sullynak és társainak el kell gondolkozniuk azon, hogy hazatérnek-e valaha.
Miközben Augustine és Sully embertelen, de gyönyörű környezetben néznek szembe bizonytalan jövőjükkel, a történetük fokozatosan összefonódik, egy megrázó végkifejlet felé tartva. Lily Brooks-Dalton regénye a legfontosabb kérdéseket teszi fel kristálytiszta prózájával: mi éli túl a világvégét? Hogyan adjunk értelmet az életünknek? A kötetet a 2016-os megjelenését követően számos magazin beválogatta az év legjobbjai közé, Colson Whitehead egyenesen a kedvencének nevezte. 2020-ban George Clooney készített belőle filmet a Netflixre, ráadásul ő játssza főszerepben Augustine karakterét.
Végül sötétségbe burkolva, hideg szél hátán megérkezett az év utolsó hónapja, a december is. Szinte beleszédülök, ha arra a sok dologra gondolok, ami az elmúlt időszakban történt. Az élet csupa változás, és ez most mindinkább igaznak bizonyult. Az emberek alkalmazkodóképessége maximálisan ki lett használva. December első napjaiban, mielőtt még belevetem magam a megkésett vagy épp túl korai ünnepi készülődésbe, mindig szánok egy kis időt arra, hogy számba vegyem az átélt eseményeket. Ez is még csak egy alapozás a részemről, hiszen a karácsonyfa meghitt fénykörének ölelésében, a szeretett személyekkel körbevéve lehet igazán felismerni, mi az, ami megváltozott és mi az, ami állandóságával a biztonságérzetünket erősíti. Azonban az idei önvizsgálat máshogy alakult, mint a megszokott. Zakatoló elmém tudatos csendesítése és a gondolataim akarattal történő rendszerezése helyett idén egy könyv által sikerült megtalálnom azt a fajta én időt, amit ez az időszak akaratlanul is magáénak követel. Ennek nagyon örülök, mivel pontosan erre vont szükségem. A mindennapi rohanás, a munkahely stressz és egyéb okok miatt idén már csak a túlélésre játszottam, ami valljuk be, nem a legjobb célkitűzés. Lily Brooks-Dalton frissen megjelent regénye, Az éjféli égbolt – melyből nemrégiben film is készült – segített abban, hogy egy pillanatra megálljak és külső szemmel szemléljem a dolgokat. Pontosan úgy, ahogy szoktam. Ha ez a könyv nincs, akkor az idei évet elcsigázottan, érzelmileg és testileg végletekig kimerülve zártam volna le, hiszen nem adtam volna meg magamnak azt a kevés időt sem, ami segíti az egészséges egyensúly fenntartását.
A történetről:
Lily Brooks-Dalton regénye, az Éjféli égbolt két ember életének röpke időszeletét dolgozza fel. Augustine, a méltán elismert asztronómus a kegyetlen tundra viszontagságai között a rendelkezésére álló eszközök által az eget keresztülszelő statikus jelenségeket kémleli. Az életét a tudomány oltárán áldozta fel, mikor úgy döntött, az evakuációs tervvel szembemenve, egyedül, de kitart és tovább dolgozik a hóbuckákkal körülvett obszervatórium jeges termeiben. Társaságát eleinte önön gondolatai szolgálják, majd idővel egy gyermek, aki rejtélyes módon maradt a barakkok egyikében. Mindezek után a rádióvonalak fülsértő csendje még jobban megerősíti a tényt: csak magukra számíthatnak immáron. Velük párhuzamosan, a Föld atmoszféráján kívül, az Aether fedélzetén Sullivan, az ambiciózus, fiatal nő és csapata is csak az őt körülvevő aszteroidák süvöltését és a Jupiter halk suttogását hallhatja. Grandiózus utazásuk immáron a végéhez közeledik, így a Föld felől áramló csend egyre baljósabb érzéseket ültet el a lelkükben. A válasz nélkül maradó kérdések egyre gyarapodó hada lelküket mardossa. A talányok és feltevések erdejében megbújva embertelen próbát kell kiállniuk – s ki tudja, hogy van-e egyáltalán bármi értelme a túlélésnek. E két, egymás számára idegen sors egymás ellentéte és tükörképe egyszerre. Nem is lehetne közöttük nagyobb a távolság, mint fizikai, mind szellemi szinten, s mégis mindkettejükben ugyanazon apró láng vibrál, amely által lelkük szinte azonos.
E könyv egyik legnagyobb erénye a nyelvezete. A szerző egyszerű, de érzékletes módon mutatja be a nem mindennapi körülményeket és az emberi lélekben született világ materiális kivetülését. Olvasás közben a roppanó hó és a rianó jég hangját is lehet hallani, miközben az egyre inkább begyűrűző gondolathullámok örvénye próbálja az olvasót is elnyelni. A könyv mondanivalója egyszerre egyszerű és a legbonyolultabb dolog a világon. Központi elemként feszegeti az élet eredményességét, ezáltal létünk fontosságát. Pont annyira tartja lényegesnek a világra gyakorolt hatásunkat, mint a környezetünk ránk ható impulzusát. Ez egy örök körforgás, egy véget nem érő tánc, ahol nincs szünet, szusszanásnyi idő a pihenésre. Itt csak az önazonosság létezik és a megfoghatatlan világegyetem, amely minket körül vesz – és amely a lelkünkben lakozik. Augustine és Sullivan is elveszettnek érzi magát. Eljutnak arra a pontra, mikor már semmi nem gyújt tüzet a lelkükben. Mindkettejüknek új célokat kellene kitűzniük maguk elé, miközben hitüket vesztve próbálják túlélni a másodperceket, ám mind tudjuk, hogy ez ilyen állapotban erőn felüli feladat. A könyv lapjain a reménytelenség legmagasabb foka jelenik meg, amelyben az ember nem csak a saját puszta létének értelmét kérdőjelezi meg, hanem a teljes naprendszerét. Óvatos, leheletvékony zúzmarával bevont ablakon keresztül szemlélik saját érzéseiket, jelenüket és múltjukat egyaránt.
A történet olvasása közben az olvasóban rengeteg kérdés merülhet fel a cselekményt tekintve, ám ezekre választ nem talál a sorok között. Eleinte ez furcsának tűnhet, de egy pár oldal után egyszerűen ráébred, hogy ezek a hiányzónak vélt információmorzsák valójában egyáltalán nem fontosak a lényeget tekintve. A szerző tömören, a lényegre hagyatkozva mutatja be az általa elképzelt gondolatmenetek köré épített világot, amelynek a széle éppen csak felskiccelt, sziklaszerű határok nélküli. Ennél a könyvnél a belső érzések és lelki folyamatok azok, amik igazán meghatározzák a hangulatot; a cselekmény csupán másodlagos, ugyanakkor közel sem egyhangú vagy épp unalmas. A tundrai élet igencsak meghatározó. A történetben említett maroknyi helyszín, mint például a Hazen-tó különös élményt nyújt. Ha rákerestek Google térképen, a tó nyugati szélénél találhattok egy pontot, ahol egy teljes körkép is készült a szerző fantáziáját alátámasztó kutatóintézetről. Az apró barakkok úgy bújnak meg a havas tájban, mint a jegesmedve a lék mellett, fókára vadászva. Bár az űrben játszódó részek közel sem ennyire kézzel foghatók, megvan a maguk különleges varázsa. A szerző kellő érzékletességgel festette le az atmoszférán kívüli látképet, így könnyedén úgy érezhetjük, hogy mi is a legénység részeként jelen vagyunk az Aether-ön. Az ottani dolgok eleinte sokkal inkább érdekeltek, mint a földi tapasztalatok, hiszen egy teljesen új világ tárult fel előttem azáltal, hogy betekintést nyerhettem egy űrutazó csapat mindennapi teendőibe. Aztán az újdonság varázsának csökkenésével nőtt bennem az érdeklődés a tundrai lét iránt. A két helyszín között mindvégig fennáll egyfajta fordított arányosság, így elmondható, hogy a teljes történet egy magas, konstans értéket mutatott a számomra.
Mind Augustine, mind Sullivan megtapasztalja, milyen érzés önön lelkünkben elsüllyedni. Mint egy filmet, úgy pörgetik végig lehunyt szemhéjukon a múlt tapasztalatait, tudattalanul is keresve azokat a mérföldköveket, ami meghatározta az átlagtól oly eltérő jellemüket. Mindkettőjükben ott van a magány, amely örök fekete lyuk formájában nyel el mindent, ami számukra még fontos vagy éppen kedves, míg végül nem marad más, csak a színtiszta vágy aziránt, hogy valahova, valakihez valóban tartozzanak. E történet rávilágít, hogy az emberi lét alapszükségletei között szerepel a társas kapcsolatok kialakítása, fenntartása és elmélyítése, még akkor is, ha az alapvető jellemünk első pillantásra nem kompatibilis másokéval. Hiszen mindenkinek szüksége van egy hangra, ami utat mutat a valóság rögös útvesztőjében; egy szóra, ami megmentheti önmagától.
Egységében tekintve:
Gyógyír volt háborgó lelkemnek ez a könyv. Pont akkor érkezett meg hozzám, mikor a tűréshatárom legvégén jártam és kezdtem elveszíteni azokat az értékeket, amik meghatározzák, ki is vagyok igazán. Augustine és Sullivan elrévedő tekintetét és csapongó elméjét követve magam is végigjártam az eddig megtett utamat még egyszer. Felszínre hoztam a félelmeimet és az ő gondolataik által újra átéltem, mennyire sokat jelent nekem az a maréknyi ember jelenléte, akikre bármilyen helyzetben számíthatok.
Sokkal többet adott nekem, mint amire számítottam. Azt hittem, hogy egy merész történetet tartok a kezemben, amelyben a föld és az ég összekapcsolódásakor megszületik egy sci-fi történet, ami új színt visz fel a sötét égboltra, de ehelyett egy mély gondolatokkal átitatott borongós könyv akadt az utamba. Bár a szerző által megalkotott eseménysor abszolút kiszámítható, mégsem zavart egy percig sem, hiszen ebben az esetben nem a cselekmény vezette a fő szálat, hanem az érzések és a belső folyamatok határozták meg a korlátozott lehetőségekből táplálkozó fordulatok sorát.
Ez a könyv tökéletesen ideális ebben az időszakban: miután a fények már kora délután lecsillapodtak és a hideg pirosra csípte orcánkat, egy forró tea lélekmelengető társaságában eltölthetünk egy kis időt önmagunkért egy regénybe merülve. A nyári hónapokban újból elővéve pedig hideg balzsamként szolgál majd vágyakkal túlfűtött léleknek a tundrán táncoló süvítő szél szava.
Értékelés:
Kedvenc idézetek:
"Mi azért tanulmányozzuk az univerzumot, hogy tudjunk, ugyanakkor végül csak egyvalamit tudunk meg valójában: azt, hogy minden véget ér… kivéve a halált és az időt."
"Gyökeret vert benne csodálat magva, és Agustine elengedte a megválaszolatlan kérdéseit. Miközben a hosszú éjszaka betakarta a hegycsúcsokat, az maradt az egyetlen lényeges kérdés, amit a lány feltett: hogy meddig tart ez a sötétség."
A könyv adatai:
Kiadó: Agave Könyvek
Megjelenés ideje: 2020. december 1.
Terjedelem: 240 oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése