A szerelem lehet erősebb, mint a családi kötelék?
Ian Bryton nem az én súlycsoportom. Igazi nehézfiúnak tűnik a képei alapján, de meg kell hagyni, állati jó pasi. Imádom a csibész mosolyú, dögös szívtiprókat. Ha pedig még bomba testük is van, néhány szexi tetoválással, na annak már tényleg nehezen tudok ellenállni. Nem tehetek róla, bukom az ilyen fazonokra. Izgalmasak, érzékiek, férfiasak és veszélyesek.
A többszörösen Aranykönyv-díjra jelölt Anne L. Green megírta a lázadó Maya Cross érzéki, humoros, ám szívszorító történetét. Az Elfojtva-sorozat első kötetéből megtudhatjuk, mi történik, ha egy olyan pasi keveredik a családba, aki már első ránézésre is igazi rosszfiú, akit semmi más nem érdekel, csak a csajok, a pia, a tetkói és a több száz lóerő a lába közt. Vagy talán mindez csak a látszat?
A könyvespolcom egyik legfelső sorát már szinte teljes egészében Anne L. Green könyvei foglalják el. Az eddigi összes megjelent regénye ott csücsül – van, amely két példányban van, mivel az eredeti és a bővített változat is megvan. Úgy gondolom, jövőre teljesen fel is fog telítődni a sor, kiszorítva azt az egy-két kötetet, ami még jelenleg odafér. Az írónő igencsak aktív írási tevékenységet folytat. Éves szinten több regénnyel is megörvendezteti olvasóit, ami úgy gondolom, hogy nagyban hozzájárul a sikeréhez, hiszen mindig van mit várni – megjegyezném: okkal. A könyvei eleinte egy alapsémára épültek, ám a központi problémakör változatossága miatt nem lehetett unalmasnak titulálni őket. Az utóbbi években azonban erőteljesen látszódik a fejlődés és a komfortzónájából történő kiugrási kísérletek. Változtatott az eddig jól bevált recepten, kockáztatott azáltal, hogy új fűszerekkel ízesítette meg az eddigi formavilágot. Engedte, hogy a képzelete messze szárnyaljon, az éppen még kirajzolódó hegyek körvonalán túlra. Ez egy kockázatos lépés volt, ám mivel minden történetében erőteljesen érződik a jelenléte és még mindig érezhető néhány közös pont, így az olvasók is nagy szeretettel fogadták a változást. Személy szerint én kifejezetten örülök, mert pár évvel ezelőtt már kezdtem érezni a fásultság jeleit magamon, s pont jókor robbantotta be az új stílusát, így az üdítő változatosság visszahozta a kezdeti lelkesedésem, amelynek köszönhetően most kézbe vettem az Elfojtott indulatok című regényt is, mely az utolsó olvasatlan Anne L. Green kötetem volt.
A történetről:
A stílus finom változása folyamatos. Az azóta megjelent regények mind-mind más alaptulajdonságokkal rendelkeznek, így a részemről igencsak vegyes fogadtatásban részesültek, de elmondható, hogy ettől függetlenül is jó szívvel veszek kézbe bármit a szerzőtől. Így volt ez az Elfojtott indulatok esetén is, mely több szempontból is még inkább kiemelkedik az eddigiek közül. Már a borítóterv is különleges jegyeket hordoz magán, hiszen a rajta szereplő modell magyar származású és még csak nem is kellett messzire nyúlni érte. Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a saját könyvpéldányomat nem csak a szerző, hanem a borítószereplő is ellátta az aláírásával. Ilyen könyvem eddig nem volt (és valljuk be, igencsak ritka is), így különleges díszként tartom számon a polcomon.
Már a regény elkezdése előtt felhívták arra a figyelmemet, hogy ez egy kicsit könnyedebb légkörben játszódik, mint az író többi műve. Családiasabb hangulata megváltoztatja az eddigi dinamikát, ám hogy ez negatív vagy pozitív irányba történő elmozdulást jelent, nekem kellett eldönteni, így kíváncsian vettem kézbe.
A történetet a szokásos két szemszögös módszer használatával ismeri meg az olvasó. Egyik oldalról ott van Ian Bryton, a keményfiú, aki egy motoros banda oszlopos tagja, miközben dollármilliók csücsülnek a vállán az apja halála után, másik oldalról meg ott van Maya Cross, akinek neve még oly sok idő elteltével is ismerősen cseng a rajongók számára. A Cross család története volt az egyik első, amin keresztül megismerkedtem a szerző munkásságával. Bár az Eltitkolt múlt sosem tartozott a kedvenceim közé, de egy rövid kikapcsolódási lehetőségnek tökéletesen eleget tesz. Lexie és Alex története végtelenül fordulatos, amihez még a megzabolázhatatlan természetüket párosítva egy igencsak attraktív történetet kapunk. Az ő közös gyermekük Maya, akitől a felmenőit ismerve hasonlóan erős, forgószél személyiséget várhat az olvasó. Ez hamar be is bizonyosodik, mikor a lány pár szóban felvázolja, ki is ő, hol tart az élete és milyen célok vezérlik jelenleg. Pont annyira lázadó természet, amennyire kell, erős, megingathatatlan karakternek mutatkozik, aki lehetetlent nem ismerve tör előre ambiciózus álmai irányába. Mindemellett pedig pont játszik fontos szerepet életében a családja, amennyire azt a Crosséktól elvárhatunk: mint egy vidracsalád, összekapaszkodva úszkálnak az élet kanyargós folyóin.
Első pillantásra ők ketten, Maya és Ian, nem is különbözhetnének jobban. Az olvasó nem sok közös vonást fedez fel közöttük, ám mint vérbeli Anne L. Green rajongó tudja, hogy ezt csak és kizárólag a felszín mondatja velünk. Ha a lelkükbe is nyerhetünk egy pillantásnyi betekintést, máris ott megvannak azok a kapcsolódási pontok, amik miatt kialakulhatott közöttük bármilyen érzelmi görbe is. Ian már külsőleg is olyan típus, aki úgy vonzza a lányt, mint molyt a villanykörte, de végül mégis a benne dúló érzések azok, amik megtartják. A férfi is hasonlóképp kezdi el magában felépíteni Maya fontosságát. A pillantását megragadja, a fantáziáját a tettei borzolják, majd az elsuttogott gondolatai formálják igazán.
Ez a regény tényleg más, mint az eddigiek. A szerző a központi cselekményrendszert háttérbe utasítja, inkább a kettejük között kibontakozó kapcsolat nüansznyi változásait mutatja be alapos részletességgel. Anne L. Green eddig is nagy hangsúlyt fektetett az érzelmi szál megfelelő módon történő ábrázolására, hogy az a feltételekhez mérten a lehető leghitelesebb legyen és rendelkezzen azzal a fajta mélységgel, amivel az olvasó valójában elhiszi, hogy a kapcsolat megfelelő alapokon nyugszik és van jövője, ám a mostani történetben ez még inkább kidomborodik. Úgy gondolom, hogy erre a megerősítésre szükség is volt, hiszen nem csak a Cross család fejét és a többi tagját kell meggyőzni arról, hogy valóban Ian a megfelelő ember, hanem az olvasót és Mayát egyaránt. Tökéletes példa arra, hogy a valódi bizalmat mennyire nehéz kiépíteni, hogy minden egyes kis habarcsgömböt a saját kezünkön egyensúlyozva helyezünk el végül, míg meg nem teremtődik a stabilitás. De sosem szabad elfelejteni, hogy még ekkor is jöhet egy hurrikán, ami károkat okozhat, esetleg porig rombolhatja a gondos munkát. Maya és Ian kapcsolata közel sem tökéletes, megvannak a maga árnyoldalai, de mégis működik. Boldoggá tudják tenni egymást, ha képesek elengedni a külső nyomást és a saját bizonytalanságukat át tudják fordítani a másikba vetett hitbe. Ezek után nem is lehetne behozni más szálat, mivel az csak elnyomná a kialakuló bizalom rózsáit. Szinte azt az egy mellékfutamot is feleslegesnek éreztem, amely Ian múltját összekötötte a jelenével és amely egyben elvette tőle a jövőjét is. Mindemellett viszont elismerem, hogy szükség volt rá, hiszen ezzel a karakterének mélységét erősítette meg a szerző. Bár azt meg kell jegyeznem, hogy szerintem túlságosan könnyen került a történet elengedésre. A belső harc és a végcélhoz vezető út nehézkes volt, de maga a helyzetből való kijutás túlontúl egyszerű. Ennél sokkal grandiózusabb játszmához vagyunk szokva.
Nos, de ha a melléktörténet nem okozott kellő mértékű feszültséget, akkor az általa generált hullámok már annál inkább. Mint minden regény esetén, Mayának is meg kell élnie a legnagyobb félelmét, amivel igencsak nehezen küzdött meg. Itt egy kicsit megrezdült a könyv iránt érzett bizalmam. Soknak, túljátszottnak éreztem a szituációt. Már csak azt sem értem, miért kell szinte minden kapcsolatnak kiállnia ugyanazt a belső és fizikai távolságon alapuló próbát. Igaz, hogy az alapfelállás, a karakterek közötti személyiség -és társadalombeli különbségek is előrevetítették ezt a fordulatot, mégis úgy éreztem, mintha a pakli legfeleslegesebb kártyája került volna kijátszásra. Maya erős nő, de most megtanulta, hogy neki is vannak határai és gyenge pontjai, melyek közül a legnagyobb maga a szíve, amely sokkal törékenyebb, mint korábban gondolta. A sors rendesen megtépázza, kihívások sorozata elé állítja, mely végzetesnek tűnik és ahonnan már a túloldalt derengő fény mindösszesen csak egy halvány folt, amit az emberi szem már szinte nem is érzékel.
Összességében tekintve:
Nagyon örülök, hogy Anne L. Green visszanyúlt pár korábbi karakter keze után és újra központi szerepbe hozta őket, hiszen jó látni, hogy az eltelt idő milyen változásokat hozott az életükbe és hogyan birkóznak meg az újszerű feladatokkal. Maya, Alex és Lexi lánya immáron felnőtt nővé cseperedett, aki mögött a családja egy emberként sorakozik fel jóban és rosszban egyaránt. Bár a légkör alapvetően harmonikus, a férfiak nagyon hamar képesek akár ok nélkül bekapcsolni a védelmező ösztönt, ami erősen bekorlátolja az életét. Épp ezért villan fel a piros fény, mikor Ian megjelenik a színen. Kettejük tánca formabontó. A kapcsolatuk felépítése fokozatos, kellemes a léleknek. Mivel teljes mértékben a lelki folyamatokon van a hangsúly, így az olvasó figyelmét nem tudják elvonni az egyéb életkörülmények. Mayával és Iannal együtt éljük át, milyen nehézkes is a bizalom kiépítésének folyamata. Nagy örömömre szolgált, hogy a férfi karakter végre olyan, amit én is elvárok: nincs lelkileg sem elnőiesedve, a gondolatai is egy irányba mutatnak, felesleges túlírt lelki gyötrődések nélkül. Bármilyen érzékeny természettel is rendelkezik egy férfi, máshogy gondolkodik, mint a másik nem bármely képviselője. Ezt el kell fogadni.
Egyetlen dolog zavart, viszont ezt a legvégéig képtelen voltam megszokni: Maya becézése. A Mayácska egy magyar becézési forma. A történet karaktereinek köze nincs kis országunkhoz, csoda, ha egyáltalán tudnának a létezéséről. Egy angol nyelvterületen ez a megszólítási forma abszolút idegen, még lehet, hogy ki sem tudnák ejteni. Nekem ilyen típusú szabadság, magyarosítás, nevezzük bárminek, nem fér bele. Ha egy történet külföldön játszódik, ottani szereplőkkel, akkor maradjunk autentikusak. Ahogy nem kapják elő a fagyasztóból a fagyis dobozba elrakott töltött káposztát, úgy az ilyen jellegű engedményeket is hanyagolni illik.
Ezen kívül viszont kellemes kikapcsolódást nyújtott. Jó humorral megáldott, érzelmileg gazdag regény, amely megállja a helyét a korábbi Anne L. Green kötetek mellett.
Értékelés:
Kedvenc idézetek:
"– Az élet nem harc, Ian. Az élet egy csoda. Minden pillanatot, amit eltékozol, bánni fog. Lemarad az igazi élményekről. A család a legnagyobb kincs."
"– Te nem csak egy férfi vagy. A férfi vagy. Veled minden olyan más. Veled élek. Tudom, hogy beléd kapaszkodhatok, ha szükségem van rád."
"Ha az ember mindig az egyenes és könnyebb úton járna, lemaradna az élményekről."
A könyv adatai:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése