REJTÉLY, HONNAN JÖTT.
CSODA, HOGY ITT VAN.
Miután elvesztette az édesanyját, és megküzdött a mellrákkal, Joanna Teale visszatér a kutatómunkájához. A fészkelő madarakat tanulmányozza Illinois állam vadonjában. Napkeltétől napnyugtáig dolgozik, amíg magányos napjait meg nem zavarja egy titokzatos gyermek, aki egy nap mezítláb, zúzódásokkal borítva jelenik meg a faháza előtt.
A lány Ursaként mutatkozik be, és azt állítja, a csillagok küldötte, hogy tanúja legyen öt csodának. A gyermekért aggódó Jo vonakodva rááll, hogy nála maradjon, de csak amíg többet nem tud Ursa múltjáról.
Jo a zárkózott szomszédjához, Gabriel Nashhez fordul segítségért, hogy megoldják az elbűvölő kislány körüli rejtélyt. Azonban egyre több kérdés merül fel. Hogy lehet az, hogy ilyen kicsiként nemcsak olvassa, de érti is Shakespeare műveit? Miért történnek folyton jó dolgok körülötte? Ők pedig miért nem nézegetik már az eltűnt gyerekek honlapját?
Bár hármuk közt különleges kötődés alakul ki, mind jól tudják, hogy nehéz döntéseket kell meghozniuk. Ahogy elérkezik a nyár vége, és Ursára már csak egy csoda vár, egyre közelebb kerül a sötét múlt árnyéka is. Majd amikor eléri őket, minden fájdalmas titokra fény derül, sorsuk pedig a csillagok kezébe kerül.
Szeretem azokat a könyveket, amik esetén már az első pillantásnál látszik, hogy nem hétköznapi. Legyen a borító a kirívó vagy épp a cím az, ami furcsán cseng, esetleg a fülszövegben van valami különleges, mindegy, csak érintsen meg annyira, hogy ne tudjam elengedni a gondolatát egy szempillantás alatt. Ezekben a regényekben az a közös, hogyha megtalálom ezt az attitűdöt, szinte érzem, ahogy a tarkómnál egy furcsa, csiklandós érzés kezd formát ölteni. Nevezzük ezt hatodik érzéknek, vagy női megérzésnek, de a legtöbb esetben ezek a történetek valóban tartalmaznak valamit, ami kiemeli őket a többi kiadvány közül, így számottevő csalódás még nem ért.
Glendy Vanderah regénye esetén első körben a cím ragadta meg a figyelmemet, majd ezt követően a fülszöveg ragadt meg végképp bennem. A cím egy egyszerű mondatszerkezet, mégis van valamilyen különleges hatása, ami által az olvasó felkapja a fejét. Az összeköttetés, a végtelen áthidaltságának érzete árad belőle, amely akaratlanul is egy biztonságos kapcsolat létrejöttét eredményezi a gondolatokban. A leírás pedig még inkább megerősíti ezt a misztikus érzetet, szimbiózisban vannak egymással. A könyv arany pöttyös besorolást kapott, így várható, hogy egy komolyabb témával foglalkozó, mélységgel rendelkező történetet kaphat az olvasó, amennyiben képes azonosulni vagy legalább együttérezni a leírtakkal. Előzetes gondolataim között szerepelt az elfogadás témaköre is, így kíváncsian vetettem bele magam a regénybe, hogy felderítsem, tényleg helyesnek bizonyultak-e a megérzéseim.
A történetről:
A szerző nem sokat gondolkodott a bevezetésen. Ezen könyv esetén nincsenek előzetesen megfogalmazott konklúziók vagy épp a környezeti tényezők bemutatása, hanem rögvest a lényegre tér. Már az első mondatában megjelenik a titokzatos kislány, aki sokunk fantáziáját megragadhatta a fülszöveg feltérképezése után. Az olvasó tisztában van vele, hogy az ő szerepe nagyon fontos az események előremenetelét illetően, ám ezzel a lépéssel az író az első általa felkapcsolt lámpa fényét már rávetíti és a későbbiekben sem engedi szem elől téveszteni. Minden e gyermek körül összpontosul, a vele találkozó felnőttek saját pálya körül keringenek körötte.
A kislány úgy nyilatkozik, hogy az űrből, egyenesen az Ursa Majorból, a Szélkerék-galaxisból érkezett, majd kölcsönvett egy testet, amely már nem rendelkezett saját akarattal. A földi tartózkodásának célja az, hogy öt csodát lásson és majdcsak ezt követően térhet vissza az otthonába. Bevallom, ez a határozott bemutatkozás első körben megrengette a könyv iránt érzett bizalmamat. Nem számítottam misztikus szálra, így kellemetlen meglepetésként ért a jelenléte. Nem tudtam, hogy most tényleg ez lenne-e a valódi irányvonal vagy inkább Jo-val kellene egyet értenem abban, hogy egy lelkileg – és ki tudja, talán testileg – sérült gyermek tévedt útjába és vele együtt kellene a szavak mögött húzódó igazságot keresnem. Nem tudtam, hányadán állok már most, pedig alig pár oldal telt még el a könyvből. Természetesen ez a kedvemet nem szegte, mindössze a gyanakvást is felsorakoztatta az eddigi érzéseim mellé, így immáron ezzel kiegészülve folytattam a történet további feldolgozását. Úgy gondolom, ez mások számára is kritikus pont lehet, mivel a kislány, Ursa személyisége igencsak erőteljes, amivel nem mindenki szimpatizál, mégis azt mondom, hogy érdemes hosszabb távban gondolkodni és ugyanúgy cselekedni, ahogy én is tettem, mert bár a továbbiakban sem lesz kevésbé furcsa a könyv alaphangulata, mégis megvan benne az a csoda, amit az olvasó és Ursa is keres.
A könyv további szereplői sem rendelkeznek unalmas személyiséggel. Alapvetően átlagos tagjait alkotják a társadalomnak, egyikőjük ornitológus hallgatóként éppen egy nyarat tölt egy kietlenebb helyen, hogy fészkeket és a madarak korai életciklusát, valamint a természetes szelekció arányosságát vizsgálja, másikuk pedig egy egyszerű farmer, aki napközben tojást árul a kis standjánál, mellette pedig kézben tartja a gazdaságot és ápolja idős édesanyját. A felszín alatt viszont megvan a maguk démona, amivel az életük során hosszútávon kellett megvívniuk a harcot. E három különböző mégis valamilyen szinten azonos karakter közös útját mutatja be a szerző, miközben az igazi elfogadás tudományára igyekszik megtanítani az olvasót. Maga a történet egyszerű, szinte nem is érződik mögötte az írói jelenlét. A karakterek maguk haladnak előre az általános módjukon nap, mint nap, ám Ursa megjelenésével mindinkább változtatnak a korábbi jól bevált szokásaikon. Apránként kezdenek nyitni egymás és a környezetükben lévő lehetőségek iránt, napról napra történnek apró, szinte észrevehetetlen változások, amik átformálják az eddigi gondolkodásukat és új fejezetet nyitnak az életükben. Ez egy nagyon szép, természetes folyamat, ami által az olvasót is eltölti a megnyugvás érzete. Az idő múlásával a kezdeti kérdések egyre inkább feledésbe merülnek. Bár komfortos, békés szimbiózisuknak ki kell állnia az élet által adott néhány próbát, az igazi kihívást önmaguknak biztosítják. Érdekes látni, hogy három, egymástól teljesen különböző ember – nem -és korbeli eloszlásra is gondolva –, hogyan dolgozza fel ugyanazt az érzést. A kiváltó ok mindannyiuknál más és más, össze sem hasonlítható az értelmi és érzelmi intelligenciájuk és a problémájuk súlyossága, de ettől függetlenül ugyanazt az utat kell megjárniuk, hogy megnyugvást találhassanak önmagukban, majd ezt követően a többiekben is. Jo és Gabriel egymásra találása tényleg földönkívüli beavatkozást igénylő csoda.
Igaz, hogy a történet teljesen önállóan, a saját csendes medrében halad, de azért akad a partján néhány nagyon is üde színfolt. Pontosan ilyen Tabby is, aki mint féktelen energiabomba cikázik a lapokon. Ugyan, mint mellékszereplő jelenik csak meg, mégis hatalmas szerepe van a karakterek kinyilatkoztatásának súlyos folyamatában. Vagány, kissé eszetlen, de mellette csupa jósággal telt felnőtt nő, aki nem fél önmagától és a belső tulajdonságainak fizikai kivetüléseitől sem, így tökéletes példának bizonyul a többiek számára. Kellemes meglepetést okozott a jelenléte, még annak ellenére is, hogy viszonylag keveset szerepel a lapokon.
A regény utolsó negyedében végül lehullnak a mindent elfedő fátylak és fény derül az igazságra. Az olvasó végül választ kap a kezdeti kérdéseire, a kitartó ködfoltok is lassacskán feloszlanak. Egy akciódús jelenet beindítja az addig szunnyadó szálakat, ám rám inkább az azt követő események voltak hatással. Bár meglepve, de örömmel fogadtam azt a kis pörgést, ami a tetőpontot jellemzi, inkább azok az ajtók érdekeltek, amiket megnyitott a lezárás előtt. Ursa nyitott könyvvé válik az olvasó előtt, végre el tudjuk helyezni térben és időben egyaránt és annak látjuk, ami valóban. Egyfajta kettősség érzete alakult ki bennem: egyfelől egy átlagos kicsi lány jelent meg előttem, aki rögvest kiváltja az emberből a védelmező ösztönt, másfelől ott van az az űrlény is, aki roppant magas intelligenciával rendelkezik és olyan, mint egy tiszteletre méltó miniatűr felnőtt. Örülök, hogy elsőnek az utóbbit ismerhettem meg, így nem torzította el a róla alkotott képet az új információhalmaz.
Összességében tekintve:
Az eddig olvasott arany pöttyös könyvek között nagyon sok kedvencem van. Az Ahol az erdő a csillagokig ér című regénnyel újfent egy páratlan példánnyal gazdagodott a magánkönyvtáram. Ursa, Jo és Gabriel története mélyen megérintett. Bár eleinte furcsa volt, majd még szokatlanabb lett, mégis megvan benne az a varázs, amit vártam tőle. Egy sejtelmes, nyugalmat árasztó légkört választott a szerző színtérül, ahol a madarak csiripelésétől hangos ég alatt, a farmok ritkás világában egy marék szokatlan tulajdonsággal rendelkező, de mégis teljesen hétköznapi ember által bemutatja, hogy mindenkiben ott rejlik a csoda, a varázs, ami különlegessé teszi. Még itt, a világtól szinte elzártan is erősíti az emberi kapcsolatok fontosságát és a bizalom kiépítésének törékeny folyamatát.
Úgy gondolom, azoknak tud remek kikapcsolódást nyújtani, akik szeretnének a rohanó hétköznapokban egy kicsit megpihenni minőségi időtöltés címszó alatt. Azok fogják igazán értékelni, akik számára a lelki fejlődés és a mindennapos események gyengéd ringatása kellő élvezeti tényezőt tud adni. Fontos, mégis könnyed regényről beszélünk. Megjelenik benne a chick lit érzés, így a nagy horderejű események hangsúlya is jobban belesimul a képbe. Mindent összevetve minőségi időtöltést jelentett.
Értékelés:
Kedvenc idézetek:
"– Valakinek beszélnie kell azok helyett, akiknek nincs hangjuk."
"– Az embereknek az a tévképzetük, hogy muszáj mondaniuk valamit, de attól én még nem érzem jobban magam jobban.
– Tudom. Szerintem a nyelv nem annyire fejlett dolog, mint hisszük. Még mindig csak majmok vagyunk, akik próbálják kifejezeni a gondolataikat morgásokkal, miközben a közlendőnk nagy része bennünk ragad."
A könyv adatai:
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Megjelenés ideje: 2021. április 28.
Terjedelem: 408 oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése