Van egy város valahol az erdő közepén, ahol a tél hosszú, az emberek pedig kemények, mint a jég. Nincs se turizmus, se ipar, se munka, de a remény még pislákol. Van ugyanis valami, ami mindenkit érdekel. Amihez kivétel nélkül mindenki ért. Ez pedig a hoki. Aki azt hiszi, hogy az csak egy játék, nagyon téved. A hoki itt maga a remény.
Ebben a szezonban mindenki a Björnstad Hockey junior csapatába veti minden bizodalmát. Egy maroknyi tizenévesbe, akikre hatalmas felelősség nehezedik, mert esélyesek arra, hogy visszahozzák a játék és a város dicsőségét.
Fiúk és lányok, apák és anyák története ez a könyv. Egy csapat története, amely mindennél fontosabb. A férfiasságé és a csoportszellemé. A tehetségé. Családoké. És egy bűntetté, amely olyan hullámokat gerjeszt, akár a vízbe dobott kő.
Mennyire fontos a győzelem? Mit érünk a csapatunk nélkül? Mit bír ki egy barátság? Hogyan védhetjük meg a gyerekeinket? Backman Björnstad-sorozatának első része egészen más, mint amit a szerzőtől megszoktunk, mégis hihetetlenül ismerős. Ezt a történetet meg kellett írni. Mert nemcsak a björnstadiakról, de rólunk is szól, mégpedig húsba vágóan. Aki egyszer belépett Backman világába, az nehezen szakad el tőle.
Mi az, amit egy dolgozó ember a legjobban vár a fizetésen kívül? A soron következő szabadságát. Még azok is, akik teljes szívvel imádják a munkájuk minden egyes pillanatát, vágynak arra, hogy egy kicsit elszakadjanak tőle, feltöltődjenek. Az elmúlt napokat már én is itthon töltöttem és fogalmazzunk úgy, hogy aktív pihenésben részesítettem magam: még az itthoni takarítás, az elmaradt ügyek rendbeszedése is csökkentette az utóbbi időben felgyülemlett stressz mennyiségét. Az ötödik napon jutottam el oda, mikor az energiaszintem normalizálódik, a köröttem lévő dolgok összességében megfelelnek és végre valódi kikapcsolásban részesíthetem magam egy jó kis regény által; mert hát történhet bármi, mindig is az olvasás marad az első számú „problémakezelési” technika.
Egy ilyen minden extrával ellátott pihenési lehetőségre alapozva úgy gondoltam, a legmegfelelőbb választás az lesz, ha egy olyan olvasatlan könyvet veszek le a polcról, ami sokak számára okozott már örömöt a baráti társaságomban. Így esett a választásom végül Fredrick Backman Mi vagyunk a medvék című regényére, mivel még egyéb feltételeknek is megfelel, amire jelen pillanatban vágytam. Szerettem volna végre egy mély érzelmi, magas irodalmi szintű kötetben elmerülni. Vágytam egy kis szép -vagy világirodalomra, lehetőleg kortárs alkotásra, ami valami újat, kicsit többet tud adni, mint egy klasszikus értelembe vett szórakoztató irodalmi írás. Úgy hiszem, ezen szempontok mellett a lehető legjobb döntést hoztam.
A történetről:
Fredrick Backmannal nem indult éppen zökkenőmentesen az ismerkedésünk. Két kisregényét olvastam eddig, így nem rendelkeztem nagy tapasztalattal a munkásságáról, de ezek annyira nem varázsoltak el, mint amennyire a média visszhangok indokolták volna. Szép, de kissé elcsépelt gondolatokat jelenít meg sajátos formában, ami nekem kevésnek bizonyult egy hosszútávú kapcsolat kialakításához. Minden esetre tisztában voltam vele, hogy ennyi tudás alapján még téves lenne ítéletet hoznom, szükséges a további regények megismerése ahhoz, hogy egy árnyaltabb képet kaphassak a szerző stílusáról. Bár a tervem szerint Az ember, akit Ovénak hívtak lett volna a kiválasztott, végül a Prokontra blog ajánlása útján a Mi vagyunk a medvék című regényét szereztem be.
Amikor elkezdtem olvasni a könyvet, először egy kicsit visszahőköltem. Nem számítottam arra, hogy már az első pár mondatban a szerző felfedi a regény tetőpontjául szolgáló eseményt – még ha ezt ennyire sejtelmes köntösbe is burkolja. Nem mondja meg, hogy ki és miért teszi, csupán csak felskiccel a fekete vászonra két alakot, egy vadászt és egy áldozatot, valamint kettejük közé elhelyez egy puskát. Egy pillanatnyi kép kimerevítése ez, amely épp csak felvillan és a lapozással máris beleveszik a mindent elnyelő sötétségbe, ám aki látta, nem tudja kiverni a fejéből; részleteket akar. Így voltam ezzel én is, így hamar nekikezdtem az első fejezetnek, ahol egy olyan világba csöppentem, amely az én számomra mindig is idegen volt, ugyanakkor világ életemben vágytam arra, hogy megértsem, valamenyire a részese lehessek. Most úgy néz ki, teljesült egy régi kívánságom.
Björnstad egy kisváros, ahol a lehetőségek igencsak korlátozottak. Nem rendelkezik nagy gyárakkal, nincsen turizmus, ami lendítene a gazdaságon, esetleg munkahelyeket is tudna teremteni. Nekik télen a hideg, a hó, egyfajta whiskey és a hoki jutott, így ezeket minden formában igyekeznek megbecsülni. Náluk nem meglepő, hogyha egy kisbaba első szava a korong vagy épp az ütő, hiszen a sport még azok életébe is fontos szerepet játszik, akik nem igazán foglalkoznak vele aktívan, de a város megdöbbentő ereje pont ebben rejlik: a közös álomkép megvalósításának vágyálmában. Az egyetlen fejlődési lehetőséget a hokiban látják, így igyekeztek egy-egy olyan csapatot létrehozni korosztályonként, akiknek van esélyük elhozni a várva várt győzelmet. Bár a csapat lelke és összetartása a legfontosabb, akad néhány fiú, akik kiemelt tehetségnek bizonyulnak, így a figyelem főként rájuk összpontosul. Kevin is egy ezek közül, akivel az olvasó hamar megismerkedik. A szerző köré építette fel a kisvárosi dinamikát, mivel a személyiségének ismertetéséhez elengedhetetlen, hogy további embereket is felsorakoztasson mellette. Így az edzőkkel, klub tagokkal, csapattársakkal, azok családjával karöltve végül egy teljes közösség leírása bontakozik ki az olvasó szeme előtt, mely legfőképp apró, belső gondolatfoszlányokból áll, de mégis, úgy érezzük, hogy ennél komplexebb és tisztább képet még sosem kaptunk.
A könyv első nagyobb lélegzetvételi részében az esemény szinte háttérbe vonul. Bár a dolgok itt is csörgedeznek saját medrükben, előkészítve a későbbi megpróbáltatásokat, a szerző inkább a társadalmi felépítés megvalósításában látta meg a lehetőséget. A múlt és jelen árnyai villanásszerűen váltakoznak, pont olyan sebességgel, ahogy az ember fejében is cikáznak a gondolatok. Nem csak a város dinamikáját ismerhetjük meg, de az egyének történetét is és természetesen azt, mit jelent számukra a jégkorong. Eddig azt hittem, hogy ez egy egyszerű kérdés, amire egyszerű és reflexből jövő válaszok érkezhetnek, ám most látom, mennyire komplex is a kép. Számukra a sport oly mértékben fontos, mint a levegővétel. Többet jelent, mint a mindennapi betevő megléte. A sorsuk stabilitását, az életük centrumát mérik benne, mivel a hoki teszi őket azzá a klikkesedett, mégis egységében összetartó közösséggé, amelyet alkotnak. Miközben a sorokat olvastam, rájöttem, hogy mindenki életében van egy ilyen szokás vagy éppen hobbi, ami ennyire meghatározza a személyiségét. Nekem régebben a tánc volt ilyen, így minden egyes nézőpontot képes voltam teljes szívvel befogadni. Mert van, ami egyszerre csak játék és maga az élet, a világegyetem epicentruma és a hétköznapok sivársága.
Miután megismertük a karaktereket és láthatóvá vált, miért fontos számukra az, hogy ez a maroknyi fiatal fiú jó eredményeket hozzon a jégen, elkezdődik a valódi eseménysor felépítése is. Több kiragadott karakterrel dolgozik a továbbiakban a szerző fokozottabban, akiknek sorsuk egyre jobban összefonódik. A kapcsolódásból végül egy komplex központi bonyodalom bontakozik ki, amelynek a sporthoz vajmi kevés köze van, ám mivel az eddigi irányvonal túlságosan meghatározó volt, így végül a két kategóriát nem lehet külön választani teljes egészében egymástól. Bevallom, mikor rájöttem, hogy a lényegi esemény milyen történeti elemekre épül, csalódtam. Úgy gondolom, hogy ennek a könyvnek nem erről kellett volna szólnia. A téma fontosságát nem becsmérelném, mert minden formában fontos a különböző típusú bántalmazások elemzése, hogy a való világban járó áldozatok is érezzék, hogy nincsenek egyedül, valamint a társadalom többi tagját is érzelmileg elfogadóvá tegye, de jelen esetben egy agyonrágott elemnek tűnik csupán, amit az írók már sablonszerűen használnak fel. Így viszont a kívánt hatás pont visszafelé csapódik: az eredeti céllal szemben inkább azt erősíti, hogy a szerző akármilyen nagystílű is, kifogyott a szuflából és inkább előkapart egy jól bevált csontot, amihez mindig biztonságot adó módon lehet nyúlni, mert a siker borítékolásra kerül. Sajnálom, de nálam ez a módszer nem jön be.
Összességében tekintve:
Alapvetően kezdem megérteni, miért van Fredrick Backman munkásságának ekkora nagy rajongótábora. Tehetséges író, akinek fogalmazásmódja roppant egyedi. Az ereje a pillanatok megragadásában rejlik, hogy érzi a pillangó szárnycsapásának rezzenését, a múlt kihatását a jelenre és a jövőre. Apró, hétköznapi eseményeket mutat be, melyek külön-külön csak általános tevékenységeknek és gondolatoknak bizonyulnak, ám ha az ember meglátja a mögöttük húzódó kapcsolódási pontokat máris kibontakozik egy teljes személyiség, akinek sóhaját érezni lapozáskor a kezünkön. Mesteri módon képes karaktereket alkotni úgy, hogy a bemutatásra nem fecsérli az időt, nem bocsátkozik tényszerű jellemzésekbe vagy a múlt fásult elbeszélésébe. Ennél sokkal többet képes adni: lélegző embereket, akiknél valóban érezzük a gondolkodást. 3D-s megvalósítás, melye esetén az olvasónak eszébe sem jut, hogy mindez csak kitaláció, sőt, érzi, hogy ezek az emberek valóban léteznek ott, a távoli vidéken.
Azzal, hogy a sportot, azon belül is a hokit helyezte a középpontba, szintén jár neki a plusz pont. Olyan mély érzékletességgel járja körül általa a szenvedély témakörét, hogy az még a kanapéharcosok szívét is erőteljes dobogásra készteti. Öröm volt olvasni róla, a sorok között megbúvó erő szinte süti az ember kezét. Nagyon bánom, hogy végül nem maradt meg teljesen ennél az irányvonalnál és olyan egyéb témaköröket is felvonultatott, amelyek bár társadalmi szempontból nagyon fontos, hogy szót kapjanak, ám ebben a könyvben inkább egy lerágott csonthoz hasonlítanak. A kezdeti lelkesedésem, melyet az egyedisége váltott ki sajnos megcsappant a köztémák jelenléte miatt. A tetőpont valamelyest mégis visszahozta a korai érzéseket, ám ez már múló láng volt, mely gyorsan el is lobbant. A könyvet viszont abszolút lezártnak érzem, hiszen a végén a jövőbe is nyerhetünk egy pislantásnyi betekintést, így nem teljesen értem a folytatás mibenlétét. Minden esetre úgy gondolom, hogy ez a könyv nem egy rossz kezdést biztosít azoknak, akik hozzám hasonlóan szeretnének megismerkedni a szerző stílusával.
Értékelés:
Kedvenc idézetek:
"Azt, hogy lehetek-e a barátod, nehéz megkérdezni. Azt, hogy kérsz-e egy kávét, sokkal könnyebb."
"Minden felnőtt életében vannak olyan napok, amikor úgy érezzük, itt a vége. Mikor már azt sem tudjuk, miért harcolunk olyan keményen nap mint nap, amikor a valóság és a mindennapok maguk alá temetnek, és azon gondolkodunk, meddig is bírjuk még. A legfantasztikusabb az, hogy több ilyen napot is túlélünk anélkül, hogy összeroppannánk. A legszörnyűbb pedig az, hogy nem tudjuk, pontosan hány ilyen nappal vagyunk képesek megbirkózni."
"Az a szeretet, amit a szülők éreznek a gyerekeik iránt, különleges. Mindenki más esetében van egy pillanat, amikor elkezdjük megszeretni – de a gyermekünkkel más a helyzet. Őt már akkor is szerettük, amikor még nem is létezett. Minden anyát és apát sokkol, hogy amikor gyerekük lesz, milyen elsöprő erővel önti el őket az érzelmek árja, szinte ledönti őket a lábukról. Felfoghatatlan, mert semmivel sem lehet összehasonlítani. Olyasmi, mint megpróbálni leírni valakinek, aki az életét egy sötét szobában töltötte, hogy milyen érzés a homok a lábujjak között, vagy egy hópehely a nyelvünkön. Szárnyakat bont tőle a lélek.!"
A könyv adatai:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése