A Hollókirály szerzőjének mámorító, hipnotikus új regénye, mely egy álomszerű, alternatív valóságban játszódik.
Piranesi háza nem hétköznapi épület. Termei végtelenek, folyosói végeláthatatlanok, falait pedig sok ezer különféle szobor borítja. A labirintusszerű csarnokok közt egy bebörtönzött óceán terül el, hullámok emelkednek mennydörögve a lépcsőházakban, pillanatok alatt árasztva el a termeket. De Piranesi nem fél; ismeri a dagályokat, ahogyan a labirintusban is eligazodik. Élete a ház felfedezéséről szól.
Rajta kívül még egy ember él a házban, a Másik nevű férfi, aki hetente kétszer meglátogatja Piranesit, hogy a segítségével a Nagy és Titkos Tudás nyomára bukkanjon. De kutatásai során Piranesi bizonyítékot talál egy harmadik személy létezésére is, és egy szörnyű titokra kezd fény derülni, mely a Piranesi által ismert világon túlra nyit kaput.
Susanna Clarke várva várt második regénye lenyűgöző új világba vezeti az olvasót: egy meglepő képekkel és szürreális szépséggel teli végtelen labirintusba, melyet dagályok és felhők kísértenek.
Susanna Clarke új regénye, a Piranesi első pillantásra felkeltette az érdeklődésemet. A szerzőről sok jót hallottam már, eddigi magyarul megjelent regényeivel én is szemeztem korábban, ám munkásságával végül nem ismerkedtem meg, így mondhatni ismeretlen vizeken eveztem.
A kezdeti lelkesedésemben hamar keletkeztek kétséggel telt hézagok. Több barátom is hasonlóképp beleszeretett külsőleg a könyvbe, hamar beszerezték és el is olvasták, majd végül csalódottan vették fel velem is a kapcsolatot. Azt mondták, hogy zagyva, unalmas, néhol egyenes érthetetlen a történet és az első fele abszolút érdektelen. Nem tudták eldönteni, hogy most egy nagy metaforáról van szó, vagy mindent inkább szerzői szabadságról a történetmesélés szempontjából, de mindenesetre a tetszésüket vajmi kevésbé nyerte el, így az én kívánságlistámon is hátrébb sorolódott.
Aztán jött pár olyan barát, akik pont az ellenkezőjét mondták. Lenyűgözőnek, egyenesen grandiózusnak tartják a megalkotott világképet, melynek ereje pont abban rejlik, hogy csöppet sem hétköznapi. Az én kedvemet is előrefelé mozdították, megint csak jobban vágytam rá. A lelkemben összecsaptak végül a hullámok és nem tudtam mitévő legyek. A szituációból végül a párom húzott ki, aki egyszer egy random vásárlás során meglepett vele, így a kérdés eldöntetett. Azért egy kevés időt még állt a polcomon, hiszen a hirtelen jött megoldást nem tudtam a terveim közé azonnal bepasszírozni, de egy két hónap múlva végül csak leheveredtem a kanapéra, hogy magam is felfedezzem a labirintus szépségeit és borzalmait.
A történetről:
Ennyi idő kellett is az olvasás megkezdése előtt, hogy függetlenítsem magam mások véleményétől. Nem szerettem volna, hogyha a saját élményemet a többiek értékrendszere alapján állítanám fel. Minden elolvasott könyv esetén ragaszkodom ahhoz, hogy az általa keltett érzések mind a sajátjaim legyenek, nem holmi emlékek lenyomatai. A Piranesi esetén ez mégsem ment olyan könnyen, mint ahogy szokott. Egyfelől érdekelt a kezdeti folyamati ábra, mivel valóban nem találkoztam még csak hasonlóval sem, másfelől bizonyítást nyertek a korábban hallott gondolatok, amelyek így próbáltak magukkal húzni. Nehéz volt nekik ellentartva, magamat függetlenítve előre haladni. Sokkal egyszerűbb lett volna, ha hagyom, hogy az elmondottak formálják meg az én véleményemet is és aszerint viszonyuljak hozzá én is. Végül én kerültem ki győztesen a csatából, megadtam Piranesinek és a Csarnoknak a teljes lehetőséget, ami megilleti. Így foglalta el az én véleményem a korábbi ismeretek között elhelyezkedő széket.
Az olvasás megkezdésekor egyszerre voltam összezavarva és lenyűgözve. Egyfelől borzasztó mód bántotta a szememet az írási forma. Piranesi minden tárgyat megszemélyesít, így nála nem az alapvető csarnokok és lépcsők jelennek meg, hanem nagybetűvel, mint tulajdonnévként, Csarnokok és Lépcsők. Abban az esetben, mikor egyedi nevet kaptak, nem zavart, ám ahol csak mint puszta tárgyak vannak jelen igencsak megnehezítette a könyvben foglalt tartalmak megismerését, mivel nem a leírtakra figyeltem, hanem magára a formára. Mintha egy német nyelvű könyvet tartottam volna a kezembe, amelyet tükörfordítással vettek volna át. Kellett pár mély lélegzet, hogy ezen túllendüljek, de utána felcsillant a szemem, ugyanis gyönyörű képeket láttam magam előtt. Piranesi bemutatja az életterét, ahol igazából három dolog van: végeláthatatlan termek hosszú sora, benne egymástól merően eltérő szobrokkal és időnként rengeteg vízzel. Eleinte kedvtelve barangoltam én is vele ezen a szürrealisztikus idegenvezetésen. Igyekeztem megjegyezni a termek leírását és a benne lévő dolgokat, mivel úgy véltem, a későbbiekben ez fontos lehet. A figyelmem idővel viszont elkezdett lankadni. Pontosan az az érzelmi folyamat ment rajtam végbe, mint mikor osztálykiránduláson egy-egy olyan múzeumot néztünk meg, ami engem csöppet sem érdekelt. Eleinte figyeltem, részletesen megnéztem a kiállított tárgyakat, elolvastam a táblákat, így próbálva a szépet megtalálni benne, de ahogy haladtam előre, úgy jött ki rajtam az érdektelenség. A végén pedig már csak felszínesen, pár pillanatot szentelve mindennek szaladtam végig a sorokon és örültem, mikor újra kint lehettem a szabad levegőn. Piranesi mellett is hamar eluntam magam, ám azért egy kicsit jobb volt a helyzet: az ő személye és még rajta kívül néhány dolog érdekelt, így igyekeztem erőt venni magamon, lélekben és fejben is jelen maradni.
Bevallom, ez piszok nehéz volt, folyton elkalandoztam. Hogy megérte-e végül kitartani? Én azt mondom, hogy igen. A könyv feléig kellett körülbelül küzdenem. Addig még azon gondolkodtam, hogy mi értelme ennek az egésznek? Van esetleg egy metaforikus jelentése, amit képtelen vagyok megfejteni? Nem látom a fától az erdőt, jelen esetben a Szobortól a Csarnokot? Nem találtam a helyem, nem volt komfortos érzés a regényben lenni, ám ez idővel elkezdett változni. Piranesi világa elkezd kinyílni a kitartó olvasók előtt és végül formát bont a szerző valódi elképzelése. Felskiccelt magyarázattal szolgál a helyszínre és a központi karakterek valódi szerepére. Nem magyarázza túl, sőt, viszonylag kevés szóban, tömören tárja az olvasó elé a titkokat, ám úgy gondolom, nincs is többre szükség, hiszen a regény első felében annyira nem haladtunk tudatosan semerre, hogy itt már a legkisebb bővítő elem is soknak érződött volna. Így viszont a könyv kellemes összhangba kerül önmagával, ami segít a kezdeti nehézségeket is szebb színben látni.
Maga a történet magja számomra kissé vitatott. Alapvetően jó elgondolásnak és megfelelő megvalósításnak tartom a Ház materiális megtestesülését, amely sajátos adottságai miatt válik igazán különlegessé, másfelől kissé keveslem a benne történteket és a megoldásig történő eljutást. Szinte éreztem, ahogy az alsó csarnokokat elöntő tenger az én elmémet is kitölti, a falaknak csapódva ostromolja az őt körülvevő kereteket. Egyfelől nagy erő rejlik benne, milliónyi lehetőséggel, amit a kis állatok és a torz hordalék alkot, másfelől tisztában vagyok vele, hogy megvannak a saját merev korlátai, amiből képtelen kilépni, ezáltal megmarad annak, ami: víznek és semmi többnek. Tele volt a fejem az általa gerjesztett hullámokon érkező gondolatokkal, de ugyanakkor olvasás közben üresnek éreztem magam, céltalannak. Így utólag a teljes egységet szemlélve még azt is el tudom képzelni, hogy pontosan ez volt a szerző célja is. Nem akart egy grandiózus, eseményekben gazdag regényt alkotni, sokkal inkább egy olyan képet tűzött ki a szeme elé, ami magának a könyvforgatónak is eszét veszi. Csökkenti a realitás érzetét, megszünteti az eddig szilárdnak vélt talajt és összegyúrja az eddigi elképzeléseit egy nagy masszává, amiből még bármi lehet. Testetlen, amorf mintát hoz létre, ami bizonytalanságban tartja az olvasót így maga is a Ház hatása alá kerül. Csak így lehet igazán megérteni azt, ami Piranesi labirintusszerű lelkében formálódott az elmúlt időszak során. Csak ezáltal lehet a kivetített képet élesebben látni, ha mi magunk is elveszünk a Csarnokok és Szobrok végeláthatatlan tengerében.
Összességében tekintve:
Különleges élmény volt, ehhez kétség sem férhet. Messze repített a megszokott sémáktól, az eddigi biztos sablonokat is elkerülte. Egyfelől halálra untatott, másrészről pedig egy olyan szeletet nyitott meg az elmémben, amelynek a metaforikus kivetülése valóban lehetne egy Ház tele rejtéllyel és csodával, ugyanakkor mérhetetlen semmivel. Még most sem tudom igazán hova tenni, pedig már eltelt jó pár nap azóta, hogy elolvastam. Sokáig tartottam még a gondolataim között, forgatva az egyes jeleneteket, további lehetséges jelentéseket társítva hozzá. Utána pedig igyekeztem a puszta tényeket számba véve meglátni a csupasz valóját. Egyszerre gondoltam túl és hagytam, hogy a saját útját járja be bennem. A könyv végére úgy érzem, én magam lettem Piranesi meghasonult változata.
Az biztos, hogy egyedi élményt nyújtott, ami kellően megmozgatta a komfortzónámba rekedt lényemet. Kényelmetlen, de élvezetes olvasási folyamatot biztosított. Ez a könyv nagyon megosztó: az ember vagy nagyon szereti, vagy hihetetlen mód távol áll tőle. Én úgy érzem, hogy mégis a két véglet között foglalok helyet. Nem sorolnám a kiemelkedő olvasmányaim közé, mivel ahhoz a beltartalom kevés volt, ám el kell ismernem, hogy megragadott a maga furcsa varázsával.
Értékelés:
Kedvenc idézetek:
"Talán ilyen más emberekkel élni együtt. Lehet, hogy még azok is, akiket az ember kedvel és roppantul csodál, képesek úgy láttatni a Világot, ahogyan az ember nem szeretné."
"Soha nem érdekelt különösebben az úgynevezett erkölcs, de egy civilizáció összeomlásának előidézésénél én is meghúztam a határt."
"A kortársaim ezt nem értették. Elvarázsolta őket a fejlődés eszméje, és úgy hitték, minden, ami új, jobb a réginél. Mintha az érdem a kronológia függvénye volna!"
A könyv adatai:
Kiadó: Agave Könyvek
Megjelenés ideje: 2020. szeptember 17.
Terjedelem: 224 oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése