1629-ben egy fiatal angol lantművész, Peter Claire a dán királyi udvarba érkezik, hogy csatlakozzon az uralkodó, IV. Keresztély zenekarához. Hamarosan megtapasztalja, hogy ezen a helyen a végletek uralkodnak: a zenészeknek a királyi lakosztály alatti, fagyos pincében kell játszaniuk.
Szép arcának köszönhetően a király „angyala” lesz belőle. Szerelemre gyúl a király hűtlen és álnok felesége, Kirsten egyik udvarhölgye iránt. Érdekes belső konfliktust él át: a lelke üdvéért aggódik, miközben a szerelem is hajtja.
Rose Tremain meseszép története csupa kettősségre épül: fény és árnyék, gyengédség és erőszak, zene és csend fonódnak össze benne. A Gustav-szonáta írónőjének romantikus regénye igazi varázslat: egyszerre idézi fel Dánia sós levegőjét és kelti életre alkimista módjára majd' négyszáz évvel ezelőtti hőseit.
Három évvel ezelőtt találkoztam először Rose Tremain nevével. A 21. század kiadó Kult Könyvek sorozatában megjelent Gustav-szonáta című alkotása egy könnyed, lágy cirógatást adott a lelkemnek. Boldoggá tett az olvasás folyamata; a sorokon zongorázva hallani véltem a lapok közül kiszűrődő, halkan csengő dallamokat. Ezt a rendhagyó élményt követően további élményekre vágytam, ezért idővel beszereztem a szerző további kiadványait is. Elsőként a Zene és csend című könyvét sikerült a magánkönyvtáramban tudni, így a további ismerkedést ezzel a regénnyel folytattam. Érdekesnek találtam, hogy ez a kötet már nem került be a Kult Könyvek sorozatba, hanem mint önálló regény jelentette meg a kiadó. El sem tudtam képzelni, mi lehet az, ami miatt nem kapta meg ezt a besorolást, de hamar elengedtem ezt a problémakört, lekapcsoltam magamban a vészcsengőt, hiszen mindegy milyen címkéket aggatnak rá, ha a szerző azonos – márpedig nekem ez elengedőnek bizonyult ahhoz, hogy bizalommal forduljak a regény irányába.
Egy könnyed, muzikális élményre számítottam, így úgy véltem, jó választásnak bizonyul egy hosszabb vonatútra, majd az azt követő otthoni feltöltődésre. Így, mikor szeretett családomhoz egy reggel felkerekedtem ez a regény is jött velem, hogy megfelelő minőségű társaságot nyújtson a viszontlátás örömei előtt. Utólag azt kell mondanom, hogy jól döntöttem a kezdést illetően, mert mivel korlátozott lehetőség állt rendelkezésemre az út alatt figyelemelterelés szempontjából, könnyebben tudtam összpontosítani a leírtakra még annak ellenére is, hogy nem igazán tudott lekötni.
A történetről:
Eleinte nem aggódtam, hisz a Gustav-szonáta esetén sem a történet sebességén volt a hangsúly, hanem a viszonylag kevés cselekmény mögött húzódó gondolatokon és érzéseken. Aztán ahogy haladtam előre, úgy fogott el mindinkább az unalom, amelyet ideig-óráig próbáltam kordában tartani, bíztattam magam, hogy csak túl kell lendülni a kezdeti holtponton és utána ugyanúgy meg fogom kapni a várva várt élményt, de a regény közepén beláttam, hogy bizony ez nem egy erőteljes crescendo, sokkal inkább egy lágy, alul komponált ballada. Egy idő után olyan mértékű közöny lett rajtam úrrá, hogy már csak a kitartásra játszottam. Hogy miért nem raktam félre? Mert úgy éreztem, megérdemli a teljes lehetőséget, hogy egységként is megmutassa, mi rejlik benne. Volt bennem még egy kis remény, hogy a végére csak össze fog állni a kottán a hangjegyek sokasága és nem fogok úgy járni, mint Johhnie O’Fingal, aki bár hallotta a zenét, visszaadni képtelen volt. Vajon meg lett a jutalma a kitartásomnak? Valamilyen szinten természetesen igen. A könyv végére mégiscsak kerekedett egyfajta megoldás a szereplőknek a gondjaira, de közel sem mondanám, hogy mindez kielégítette volna az elvárásaimat.
A történetet többféle nézőpontból ismerhetjük meg. Keresztély, Dánia királya az egyik legközpontibb szereplő, így az ő életét két szálon futtatva mutatja be a szerző. Egyfelől megismerhetjük a jelenkori életét és problémáit, másfelől a múltjába is enged némi bepillantást nyerni, hogy az ő gondolatai és hitvallásai nagyobb alátámasztást kapjanak. Az ország vezetőjeként sok súly nyomja a vállát, amit a magánéleti bajok csak tovább fokoznak. Míg próbálkozik pénzt szerezni, hogy valóra tudja váltani nagyratörő terveit, mindösszesen egy kis lelki támogatást várna el a körötte lévő, csokornyi embertől. Mivel a felesége erre képtelen, ezért egy fiatal lantosba fekteti minden reményét, akit külső személyiségjegyei alapján a saját őrangyalának titulál. Peter Claire igyekszik helyt állni ebben a meglepő szituációban, próbál a király támaszaként szolgálni a zenéje és néhány apró gondolata által a nehéz órákban. Ez egyfelől üdvözítő lehetőség a számára, hiszen személyesen a királynak tartozik elszámolással és annak élhet, amit olyannyira szeret, a zene művészetének, de megvan az árnyoldala is: mindig a felséges személy rendelkezésére kell állnia, legyen nappal vagy éjszaka, valamint, ha elutazik, neki is vele kell tartania. Ismeretei így egyre inkább bővülhetnének, ám olyannyira el van foglalva önös gondolataival, hogy nem tekint körbe az új tájakon. Minden energiáját egy olyan személy irányába összpontosítja, akivel a tekintetük az első adandó alkalommal összekapcsolódott és lelkébe égett. Ennek ellenére a Zene és csend című könyv nem nevezhető romantikus történetnek, mivel ez a szál a regény nagy részében még nincs jelen. Míg a megjelenésére vár az olvasó, Keresztély király néhány meghatározó pillanata mellett megismerheti a lantművész. Peter Claire korábbi életének egy-egy nevezetes emlékét, valamint a névleges királynő belső gondolatait is.
Alapvetően egy összetett történetről beszélünk, hiszen sok szálon fut, különböző idősíkokat mutatva be, ám az olvasó gyorsan képes rendszerezni a zűrzavart és hamar világosság válik a számára, melyek azok a személyek, akik bástyaként szolgálnak. A köztük húzódó kapcsolat fokozatosan bontakozik ki, nincs siettetve. Szinte úgy érezhetjük, hogy az idő megállt, mi magunk is a lapokon ragadtunk. Magashangú felütést leginkább a király felesége, Kirsten naplóbejegyzései okoznak. Az ő karaktere abszolút nem vált ki szimpátiát az olvasóból. Számomra az írási stílusa is kiábrándító volt. Nyomatékosítás céljából, de valójában indokolatlanul használ nagy kezdőbetűt bizonyos szavak esetén, amelyekkel csak még inkább a saját narcisztikus személyiségjegyeit támasztja alá. A tettei is tökéletes összhangban vannak a kifejezésmódjával: egy önző, nem gondolkodó női kép formálódik meg a lapokon. Nehéz az undoron és közönyön kívül bármi más reakcióval fordulni az irányába, hiszen a tettei nem üvöltenek aziránt, hogy próbáljuk megérteni és elfogadni.
A könyv legnagyobb erénye a nyelvezetében keresendő. A szerző fogalmazásmódja – Kristen beszámolóitól eltekintve – nagyon igényes, érzékletes. A zenével és annak jelentőségével kapcsolatos gondolatai élénk színekkel töltik meg a végeérhetetlen monológok és érdektelen eseményleírások szürke sorait. A regényen érződik, hogy a szerző maga is zeneszerető ember, aki nem csak érti, hanem érzi is a felcsendülő szólamok halk rezgéseit. Viszont ahhoz képest, hogy a lantos, Peter Claire milyen fontos részét képezi az eseményeknek, viszonylag kevésszer nyúlnak a zene hatalmához. A történet során alig pár dallamot játszik el, s azok is belesimulnak a királyi mindennapok stílusába, így jelentőségük igencsak megkérdőjelezhető. Sokkal inkább a csend az, ami hangos – még annak ellenére is, hogy a szereplők gondolatai mindig harsonganak.
Összességében tekintve:
A zene és csend című könyv visszhangja pont olyan, mint egy zongoraversenyen felcsendülő, véletlen félreütött billentyűk kiábrándító akkordja. Kizökkentett az eddigi kellemes olvasási keretből, újfent döcögőssé vált egy szeretett program művelése. Nem éreztem arra vonatkozólag ingert, hogy felvegyem az asztalról és folytassam a történetet, amely érdektelennek bizonyult a számomra. A karakterek sokszínűsége sem hozott megváltást, mert a legtöbben hideg közönyt vagy éppen lenézéssel vegyített szánalmat váltottak ki belőlem. Akinek pedig érdekelt volna a sorsa vagy kevés szót kapott vagy idővel ő is beolvadt a többiek sémájába. A történet igazából sehonnan sem indul és sehová sem halad. Mondani valóval rendelkezik, ám annak kifejezése sem annyira lényegre törő, hogy át tudjon hatolni a semleges érzelmek egész kálváriáján.
Nagyon csalódott vagyok most, mert Rose Tremain-től egyáltalán nem erre számítottam. Több zene és több csend kellett volna, kisebb háttérzajjal, hogy valóban érvényesülni tudjanak. Ennek hiányában pedig egy cél, ami meghatározza az irányvonalat. Bármi, amit kicsit összefogja a történetet, keretet biztosít a részére. Így, határok nélkül olyan, mint egy maréknyi homok, ami az ujjak között kipereg a kézből és a szél az utolsó szemeket is elfújja a tenyérről, míg végül nem marad belőle semmi, csupán egy kósza, feledhető emlék.
Értékelés:
Kedvenc idézetek:
"A zene maga az emberi lélek, beszéd szavak nélkül."
"Tátongó szakadék fölött kifeszített dróton lépkedek: így látom az Életemet. Vajon elpattan a drót? Lezuhanok a szégyen és nyomorúság szikláira? Vagy valami csoda folytán tovább egyensúlyozok világomban ég és föld között?"
"Egyszerűen vannak az életben pillanatok, mondja magában, amikor a türelem a lélek egyetlen társa."
A könyv adatai:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése