Helena vezetői szerepet vállal a háborúban, amit a természet gyermekei és a Gyógyítók vívnak, ám még a boszorkányok közt is sokan a halálát kívánják. Jeremy képességének hála, összekapcsolódnak a fajtársaikkal – így kerül hozzájuk Annette, egy francia boszorkány, és Jeremy így fedezi fel újdonsült barátját, az önbizalomhiányos Killiant. De felbukkannak Salem kísértetei is: Kendra túlélte a mészárlást, és nem bízza a véletlenre az Anyatermészet jövőjét, Helenának pedig el kell döntenie, képes-e végezni mindenkivel, aki nem ért vele egyet.
Miközben három ikerboszorkány kisajátítja Amazónia egy részét, Jet a mezopotámiai jóslat miatt aggódik, Helenának pedig újra kell kezdenie a családjával Miamiban. A boszorkányok bírájának ugyanakkor időt kell szánnia a legtitokzatosabb őselem megismerésére is. Ebben a legváratlanabb segítséget kapja egy régi ellenségtől. Ám Helena minél több időt tölt fajtársaival, Jeremy mintha egyre messzebb kerülne tőle. A fiú abbahagyja a festést, kétségbeesetten keresi a megoldást a háborúra, és éjszakába nyúlóan levelezget egy Látóval, akinek talán nagyobb hatása lehet a Gyógyítók bírájára, mint azt Helena valaha is képzelte volna…
Papp Dóra írói munkásságára sok évvel ezelőtt figyeltem fel, még a Tükörlelkek kapcsán. Egy jó kedéllyel megáldott, formabontó gondolatokkal rendelkező végtelenül fiatal léleknek hatott a számomra, aki az önkifejezés eszközéül a regényírás művészetét választotta. Megjegyzem, nagyon helyesen. A történetei elsősorban az ifjúsági irodalom kategória kedvelőit szólítják meg. Én már bőven a kamasz éveimen túl találtam rá a regényeire, de ez mit sem vont le az élvezeti értékből. Bőven át tudtam érezni a középiskolás szereplői lelki világát. Egyedül csak azt bántam, hogy nem hamarabb kerültek a kötetek a kezembe. A Bolyongó című önálló regény különösen nagy hatást gyakorolt rám, s halkan megjegyezném, azóta sem találkoztam még csak hasonló stílusú könyvvel sem. Egyedi, de ezt minden történetére elmondható.
A Helena-trilógia esetén már az újraírt változat jutott el hozzám. A Fénytörés egy nagyon jó kezdetnek bizonyult, amit követett egy számomra már kissé ziláltabb, inkább átvezető kötetnek ható második rész, a Szabadesés. Ezek után viszont roppant nagy elvárásokat támasztottam a befejező kötet irányába. Reméltem, hogy megkapja azt a határozott pontot majd a végére, amire szüksége is van a sorozatnak ahhoz, hogy valóban hollószárnyakon repülhessen a lelkek legmélyébe.
A regények átdolgozása nem kis idő -és energiabefektetést igényelt a szerző részéről, hiszen nem elég, hogy szembesülnie kellett első írásai stílusával, amely már az elmúlt években jelentősen megváltozott, hanem figyelnie kellett arra is, hogy a bővítés ne menjen a korábban megalkotott világ rovására, miközben új köntöst kap. Mivel nem olvastam az eredeti regényeket, így nincs összehasonlítási alapom, de még ennek ellenére is bátran kijelenthetem, hogy Papp Dóra jó munkát végzett, mivel az Interferencia című könyv olvasása közben nem egyszer éreztem úgy, hogy szerzői kettősség van a lapokon: egyszerre volt jelen a fiatal, még tapasztalatban írópalánta és a gazdag lelki világgal rendelkező tapasztalt felnőtt is.
A történetről:
A Helena-trilógia egyik központi része maga az Anyatermészet jelenléte. A környezeti hatások és elemek, az ökoszisztémát kitévő élő egységek, a szerves részüket alkotó természeti folyamatok mind jelentős szerepet képviselnek mindhárom részben. A záró kötetben ez még inkább előtérbe kerül. Erre tökéletes példa, hogy már a prológusban is felhozza a szerző a környezetvédelem témakörét. Az aktuálisan bemutatott szokatlan időjárási elemet most valójában egy boszorkány lelki világa okozza, ám ezt kihasználva pár statiszta szájából már elhangzanak olyan gondolatok, mely a szem felnyitását szolgálják. Mivel a szerző a teljes történetet a természetet alkotó főelemekre építette fel, így ez várható volt, ám bevallom, nem gondoltam volna, hogy a harmadik kötetre ekkora szerepet fog kapni. Az Interferencia című könyv nagy része arról szól, milyen káros következményei vannak a technológiai előre lépéseknek abban az esetben, ha nem figyelünk a minket körülvevő egységekre is egyidőben és hogy ez egy viszonylag rövid időn belül milyen következményeket fog magával vonzani, amennyiben nem teszünk ellene. Helena, Jeremy, sőt még Kendra is az élére áll a természet megvédésére irányuló mozgalomnak, miközben a saját, többfrontos harcaikat is meg kell vívniuk.
A regény kezdeti részén újra belecsöppennünk az oregoni életformába, ahol Helena Jeremyvel együtt azon igyekszik, hogy mint kiválasztott bírák, minél előbb egységesíteni tudják a természetfelettiek rendszerét. Egy évszázadokra visszavezethető ellentétet igyekeznek végérvényesen elsimítani. Minden lehetséges módszert bevetnek ahhoz, hogy hitük szerint tudjanak cselekedni. Vannak, akik képesek elfogadni, mások pedig éktelen haragra gerjednek az irányukba, de ők kitartóak, nem adják fel. A regény jelentős részében fontos szerepet játszik a mások gondolataiba történő belépés, amely bár alapvetően egy kivételes adottságnak bizonyul, ám gyakorlatban én úgy gondolom, hogy Helena nem rendelkezik kellően kifinomult stílussal ahhoz, hogy ebből a lehető legnagyobb előnyre tegyen szert. A kommunikációja és vehemenciája újabb gátokat teremt, pedig azok nélkül sincs könnyű dolguk. Ez sajnos idővel sem változik, így még több bonyodalmat generál, aminek a megoldása már sokkal nehezebbé válik, mintha a kezdeti státuszban higgadtan tudta volna kezelni az egyéni érzelmeket.
Ami a regénycselekményét illeti, a Helena-trilógia zárórészében a szerző bőven kitett magáért. Az első két kötet is igencsak eseménydúsnak bizonyult, ám az Interferencia még nagyobb magasságokba emelkedik. Bár a történet egy szálon fut, a sok változás és gyökeresen mindent megváltoztató fordulat hatására csak kapkodni tudjuk a fejünket. Az erőviszonyok folytonos mozgásban vannak, újra rendeződnek, így sosem lehet igazán tudni, hányadán is állunk. A regényben megjelenik egy mindent összefogó problémakör, az egységesítés folyamata. Ez állandóan jelen van, mint végső cél van meghatározva. Ehhez viszont megannyi kis részegység tartozik, amelyek teljesítései elengedhetetlenek. S miközben a szereplők próbálnak lépésről lépésre előre jutni, addig az olvasó is mindinkább megismerheti őket. A cselekmény fordulatait még inkább megszínesítik az újonnal felbukkanó vagy régebbről visszatérő karakterek. A legnagyobb kedvencem Zack lett, bár ez szerintem nem meglepő. Kirívó stílusával felrázza a már túlságosan is merev Raven-eket és ezzel sok vidám pillanatot okoz az olvasó számára is. Nyers természetessége éles kontrasztot alkot mind a további szereplőkkel, mind az elkövetkezendő események súlyával. Az ő jelenléte biztosítja, hogy a regény hangulatára ne nyomjon komor bélyeget a bonyodalmak fajsúlya. Mert hát a problémák igencsak nagyok és egyáltalán nem látni azt, hogy lenne rájuk bármilyen megoldás. Helena és Jeremy is így érzik, de igyekeznek pozitívan állni a felmerülő gondokhoz, hiszen nem adhatják fel a reményt. Kesze-kusza, szövevényes úton keresztül végül eljutnak arra a sarkalatos pontra, amit oly régóta terveznek. Bár az események más jellegű formát öltenek, mint amire ők számítanak, mégis a végsőkig képesek kitartani a lelkükben égő szeretet miatt, melyet nemcsak egymás iránt éreznek, hanem amely minden egyes fajtársukhoz szorosan köti őket.
Az Interferencia több szinten is egyedi regénynek mondható. A fantasztikummal átszőtt cselekményrendszer mellett a szerző több olyan témát is érint, amelyek a mai világban is nagy problémát okoznak vagy éppen tabunak számítanak. Központi célja a környezetvédelemre történő felhívás és az egyéniségek elfogadására irányuló nézet erősítése – mondhatni egyfajta érzékenyítési folyamatot kezdeményez. A természeti erők megmentésére irányuló figyelemfelkeltése elég egyértelmű, hiszen az egész történet ezen tematika köré épült fel. Az olvasót mindenféleképpen elgondolkodtatja, hogy az emberiség által követett irányvonal milyen szintű önpusztításra mutató hajlamot vetít előre, valamint, hogy ez milyen kihatással van az egyéb élőlényekre és a bolygóra. Kevésbé direkt módon pedig az elfogadás fontosságára is kitér. A regényben fellelhető karakter között több olyan is akad, akik valamilyen egyedi külső vagy belső tulajdonsággal rendelkeznek, amely által nem illeszkednek az általános társadalmi elvárások sorába, ám a szerző mindegyikőjük esetén óvatosan rámutat, hogy ettől még lehetnek szerethető, gondoskodó emberek. Elfogadásra és nyitottságra tanít.
Összességében tekintve:
A Helena-trilógia zárókötete, az Interferencia, kétségtelenül felülmúlja a korábbi részeket. A cselekmény még fordulatosabb, a megoldásra váró problémakör még összetettebb és maguk a szereplők is sokkal árnyaltabbak, mint korábban. A történet irányvonala is megfelelő, a szórakoztatás mellett figyelemfelkeltőnek bizonyul a mai társadalmat érintő jelenlegi problémákat illetően is, sőt, aktualitását még csak nem is fogja egyhamar elveszíteni. S mindemellett méltó befejezést ad egy grandiózus történetnek. Az utolsó kötet is rengeteg váratlan irányt vesz, nem egészen lehet előre kitalálni, hogy vajon mi fog történni. A sztori folytonosan viszi előre az olvasót, hiszen nem érzi úgy, hogy sokáig egyhelyben toporogna, így nem válik vontatottá. Egyetlen sötét foltként a Ravenek és Helena van számomra jelen a történetben. Jeremyvel való kapcsolatának mostanra már végképp nem éreztem a mélységét. A köztük lévő tűz számomra kissé mesterkéltnek hat. A jellemük és gondolkodásmódjuk túl nagy mértékben tér el egymástól. Itt már nem arról van szó, hogy az ellentétek vonzzák egymást, vagy a felek kiegészíti a másikat. Szerintem ők nem illenek össze. Emellett pedig Jeremy testvérei sem varázsoltak el annyira, mint korábban. Bár a jelenlétük kissé háttérbe is szorult, de azokban a jelenetekben sem éreztem igazán őket, ahol nem csak statisztaként voltak feltüntetve. Még jó, hogy a további karakterek kárpótoltak, így jó érzéssel tettem le végül a könyvet.
Értékelés:
Kedvenc idézetek:
"A természet gyermekeinek ereje és lénye olyan szinteken fonódik egymásba, hogy ezt a szent köteléket, a kapcsolatot, bűn lenne falakkal elvágni. Akárcsak a szeretet. Azt hogyan lehetne szabályokkal keretek közé szorítani?"
"Az évek során kezdtem valamiféle művészi gyönyörűséget felfedezni abban, amikor a Raven testvérek mindhárman különböző véleményen voltak egy vitában. Vagy csak simán perverziómmá vált ilyenkor megfigyelni őket."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése