Niitaabell Világa: Margareta Magnusson: Végső rendrakás svéd módra

Fülszöveg:

Magnussonnak köszönhetően a Svédországban régóta élő hagyományból, amelyet magyarul végső takarításnak nevezhetünk, mostanra világszerte követendő trend lett.

"A végső takarítás olyasmi, amit azért kell megcsinálnod, hogy ne a gyermekeidnek kelljen ezekkel a dolgokkal foglalkozniuk. Habár továbbra is úgy érzem, ez is jó ösztönző erő lehet, ez az éremnek csak az egyik oldala.

A végső takarítást azonban a saját megelégedésedre is csinálod. Nincs is fontosabb annál, mint hogy valamiben örömed leljed, és közben az emlékeidet is feleleveníthesd. Csodás érzés végignézni az összegyűjtött holmijaidon, és felidézni, mit is érnek. Ha pedig valamiről nem jut eszedbe semmi, és fogalmad sincs, miért is őrizgetted – akkor könnyű lesz megválni tőle."

Margareta Magnusson svéd festőművész és grafikus a stockholmi Anders Beckman Formatervező Főiskolán végezte tanulmányait. Műalkotásait Hongkongtól Szingapúrig számtalan helyen kiállították. Öt gyermeke van, jelenleg Stockholmban él. A Végső rendrakás svéd módra az első könyve.

A történetről:

Előfordul, hogy egy-egy könyv elolvasása mellett nem tudatosan döntök, csupán a véletlen hoz össze vele én pedig élek a lehetőséggel. Pont így esett ez Margareta Magnusson Végső rendrakás svéd módra című irományával is, melyet egy könyvtári látogatásom során fedeztem fel. Folyton kupival küzdő énemet mindig is érdekelte a rendrakás művészete, így a címet meglátva máris landolt a kölcsönzendő kupac tetején. Eddig ebben a témakörben még nem olvastam, így nem rendelkezem semmilyen viszonyítási alappal, ám ennek ellenére mégiscsak azt kell mondanom, hogy ennél bármelyik másik kötet több értéket rejt magában.

Az első megdöbbenés akkor ért, mikor felütöttem a könyvet. Mint kiderült, végső rendrakás alatt a szerző azt érti, hogy a halálunk előtt illendő dolog a dolgainkat alaposan átválogatni és szortírozni, hogy ezzel is tehermentesíteni tudjuk azokat a személyeket, akik majd az utánunk maradt holmit eltakarítani kényszerülnek. Nagyon megdöbbentem ezen, nem számítottam rá, de igyekeztem fejben ezt átfordítani arra, hogy most, a húszas éveim végén járva is, hogyan lehet hatékony segítségemre e könyv a rendfenntartás kapcsán. Hát, most, hogy a végére értem, úgy érzem, hogy sehogy. A szerző egy idős asszony, akinek túl sok szabadideje maradt még a rendszerezési elvei mellett is öregkorára, ezért úgy döntött, hogy ír egy kisebb történetet arról, hogyan vélekedik a tárgyiasságról; s ezáltal marad utána valami állandó is, ami megnyugvást biztosít a számára. A könyv többnyire nem arról szól, miként válogassuk át a holminkat, hogy azok a megfelelő helyre kerüljenek a rendeltetésüket figyelembe véve, hanem inkább egy csapongó anekdota gyűjtemény. Ebben a szösszenetnyi könyvben osztott meg olyan dolgokat, amik eszmei értéket képviselnek a számára – régi történetek, receptek -, de valójában senki nem lenne a családjában, aki jó szívvel fogadná őket és így az ő elmúlásával örök feledésbe merülnének. Valamilyen szintű álszentségnek gondolom ezt, hiszen az utolsó fejezetekben kitér arra, hogy a kapott és írt levelek többségét is megsemmisítette, főleg, ha olyan családi titkokat őriztek, amelyeket nem szeretne a következő generációk számára átadni. Inkább megfosztja őket a teljes tudástól, hogy csak a szépre emlékezzenek egy-egy családtagjuk kapcsán. Végül is azt szokták mondani, hogy halottról jót vagy semmit.

Tehát a szerző sokszor eltér a tárgytól, de úgy érzem, hogy amikor képes a megfelelő fókuszpontot fenntartani, akkor sem ad át sok érdemi információt. Szinte folyton ellent mond önmagának azáltal, hogy buzdítja az olvasóit arra, hogy szabaduljanak meg szinte minden személyes tárgyuktól, hiszen a halmozás által nem csak a fogyasztói társadalmat erősítik, mely a Föld pusztulását fogja okozni, hanem közben megannyiszor hangoztatja, hogy tartsák meg azt, ami a szívüknek kedves. Értem, hogy az arany középutat szerette volna bemutatni, hogy alapos válogatás után döntsük el, melyek azok a tárgyak, melyeknek funkcionalitása még hasznos a számunkra vagy épp olyan eszmei értéket képviselnek, amelyről nem vagyunk képesek lemondani – és nem is kell -, de a módszer, ahogy próbálja felnyitni a szemeket nem megfelelő. A folytonos csapongás és a sorok között megbújó szabadkozás által közel sem a kívánt eredményt éri el. Jómagam úgy érzem, hogy abszolút semmit nem adott hozzám ez a könyv. Nem segít a rendszerezési elveim megteremtésében, a szortírozás művészetében. Mindösszesen arra volt jó, hogy pár értékes órát elvegyen az életemből és meglengesse a szemeim előtt a vörös zászlót.

Bár több helyen is ellenszenvet váltott ki belőlem a hölgy, leginkább a háziállatokhoz való hozzáállása volt az, ami vérlázítónak hatott a számomra. Én a helyébe nem lennék képes büszkén vállalni azt, hogy a magamhoz vett szőrös lelkeket nem családtagnak tekintem, hanem pontosan olyan haszonélvezeti cikknek, mint például egy étkészletet. Én úgy vallom, hogyha egy állatot magamhoz veszek, azért maximális felelősséggel tartozom és a továbbiakban a döntéseimet is úgy kell meghoznom, hogy az ő jelenlétüket és igényüket is figyelembe veszem. Végtére is, a gyerekemnek sem keresek új családot, ha másik országba tervezek költözni.

A cím ellenére az olvasó nem sok mindent tud meg a rendrakás művészetéről, legalábbis nem többet annál, amit józan paraszti ésszel magától is tud. S hogy mi a végső rendrakás kulcsa? Tedd le ezt a könyvet és kezdj neki.

Szereplők: A könyv tematikájából adódóan nem beszélhetünk szereplőkről.

Történet: Alapvetően a könyv tematikája miatt történetről sem beszélhetünk, de a szerző oly sok saját életrajzi elemet belefűzött a mondandójába, hogy mégiscsak kialakult a végére egyfajta mesélés. Viszont mivel nem ez lett volna az iromány célja, így számomra értékelhetetlen.

Nyelvezet: A szerző végtelen egyszerű stílusban fogalmazta meg mondandóját, ami előnyére válik, hiszen ezzel erősíti a letisztult, végső rendrakás témakört.

Besorolás: Életmód kategóriába tartozik, tökéletesen meg is állja benne a helyét.

Esztétika: Alapvetően is egy nagyon rövid könyvről beszélünk, nincs 150 oldal úgy, hogy az átlagnál egy leheletnyivel kisebb is a mérete. A margó hatalmas, elveszik az egy oldalra nyomtatott szöveg mennyisége mellette és a betűméret is talán a megszokottól egy mérettel nagyobb. Ha a klasszikus szabályok szerint jelent volna meg, akkor nem lenne több, mint egy rövid füzetecske.

Értékelés: