Echo Ridge egy amerikai kisváros. Ellery még sosem járt ott, de már mindent hallott róla. Ott tűnt el a nagynénje, amikor még csak 17 éves volt. Öt évvel ezelőtt pedig egy bálkirálynő meggyilkolása tette fel a helyet a térképre. És Ellerynek most oda kell költöznie, ráadásul a nagymamájához, akiről semmit sem tud.
A város kívülről tökéletesnek tűnik, de sok titkot rejteget. És még mielőtt a suli egyáltalán elkezdődhetne, egy rejtélyes valaki fenyegető üzenetet tesz közzé: megígéri, hogy a bál idén is ugyanolyan veszélyes lesz, mint öt évvel ezelőtt. Aztán, mintha csak ennek bizonyítása lenne, még egy lány eltűnik.
Ellery mindent tud a titkokról. Az anyjának is vannak; a nagyanyjának is. És minél több időt tölt Echo Ridge-ben, annál világosabb lesz, hogy mindenki rejteget valamit. És az a helyzet, hogy a titkok veszélyesek – és a legtöbb ember nem igazán tudja megtartani őket. Ezért is van, hogy Echo Ridge-ben úgy járja, az a legbiztosabb, ha minden rejtegetnivalódat megtartod magadnak.
2019 nyarán, a Nagy nyári olvasótábor keretein belül ismerkedtem meg Karen M. McManus munkásságával a Lehull a lepel című regénye által. Akkoriban nagyon megtetszett az író stílusa és alkotási módszere, így eldöntöttem, hogy a későbbiekben is figyelmet fogok szentelni a könyveinek. Még ugyanabban az évben megjelent a Tartsd meg a titkot című kötete, mely hasonló felépítéssel kecsegtetett, mint a korábbi mű, így a rá követő év során be is szereztem. Két évet állt a polcomon, olvasásra várva végül, hiszen én is elvesztem az új szerzemények és a friss megjelenések fekete lyukában. Most viszont sorra került és reménykedtem benne, hogy hasonlóan pazar élményt fog biztosítani, mint a Lehull a lepel.
Sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy már a korai szakaszban rásütöttem egy negatív bélyeget. Amikor elkezdek olvasni egy regényt, szépen, fokozatosan bontakozik ki a homályból egy kép, amely egyre inkább szélesebbé válik, míg meg nem jelenik a lelki szemeim előtt a teljes színtér és szereplőgárda. Jelen esetben inkább töredékképek jelentek meg előttem, amiket sehogy sem tudtam teljeskörűen összekapcsolni. Mindig maradt egy-egy pont, ami homályos, sötét maradt, s emiatt nem éreztem otthonosan magam a környezetben. Sokáig tartott, mire megértettem, ki kivel, milyen szintű kapcsolatban áll és hogy ez egyáltalán lényeges-e a tartalmat tekintve. Az sem segített, hogy szerző a történet középpontjába helyezett egy eltűnési és egy gyilkossági esetet, amely igazából az adott szituációban még abszolút mellékszálnak bizonyul. Nem a megemlítés fontosságát vonom kétségbe, hanem a módot, amelyképpen a tálalás történt. Nem a megfelelő pillanatban került rivaldafénybe, így az olvasó figyelmét sem tudja kellőképp megragadni.
Elleryben, a főszereplőben, sem találtam meg eleinte azt, aminek az én értékrendem szerint ott kellene benne lennie. Először is, a szerző ad neki egy vele ellentétes nemű ikertestvért, aki igazából elbújt a háttérben. Abszolút felesleges a jelenléte, statisztaként lézeng az eseményektől távol. Azt hittem, legalább egy jelenete lesz, ahogy anno az anyjának is, de szegénynek még ez sem adatott meg. Ezen kívül Ellery az a tipikus minden lében kanál tinédzser, aki mindig a saját feje után megy. Megszállottan pörög az agya, összefüggéseket keresve minden esemény között, amiről tudomása van. Egy ponton még ő is elismeri, hogy mennyire nagy túlzás ez a részéről. Kár, hogy a háttérben lévő motivációja csak jóval később derül ki. Ha ezt hamarabb megfogalmazta volna egyértelműen a szerző, akkor talán nem ment volna a szimpátia rovására a viselkedése. Ugyanakkor nemrégiben egy barátnőm felnyitotta a szemem. Igaza van abban, hogy Ellery pont emiatt hiteles karakter, hiszen minden fiatal életében megvan az a korszak, amikor úgy érzi, hogy ő mindent jobban tud a felnőtteknél.
A történet irányvonalára nem lehet panaszom. Ahogy a szálak egyre inkább kibontakoznak és megjelennek bizonyos összefüggések, úgy kezdett el engem is egyre jobban érdekelni, hogy vajon ki áll a dolgok hátterében és hogy miként fognak végül egy egységes képet alkotni. A végső megoldás számomra kellemesen meglepő volt, mivel a szerző képes volt elhitetni velem, hogy az általa meghatározott irányvonal a megfelelő. Számítottam rá pedig, hogy lesz még benne egy csavar a tetőponton – hiszen anélkül túlságosan lineáris folyása lett volna az eseményeknek –, de képes volt felülmúlni az elvárásaimat. Az utolsó kis gondolat pedig, amely mindösszesen halk suttogás volt a felbolydulás közepén, abszolút megkoronázza a történetet. Így végül, a kezdeti különbözőség ellenére is, pozitív élménnyel társítva fejeztem be az olvasást.
Szereplők: A szereplők csetlő-botló fiatalok, tipikus amerikai tulajdonságokkal felruházva. A köztük lévő hierarchia is hasonlóképp fest.
Történet: A cselekmény elsődleges bemutatása kezdetleges, kissé zavaróan homályos, de fokozatosan tisztul a kép és egyre inkább bővíti a szerző. A végére egy teljes élményt nyújtó formavilág bontakozik ki belőle.
Nyelvezet: Tipikus átlagos fogalmazással rendelkezik. Nem túl egyszerű, de nélkülözi a felesleges cifrázásokat is, így könnyen és gyorsan olvasható.
Besorolás: Az ifjúsági kategóriában tökéletes helye van ennek a kriminek. Bár a szereplők 17 év körüliek, a kicsit fiatalabb korosztály is nyugodtan kézbe veheti, mivel nem tartalmaz olyan elemeket, amelyeket már egyéb besorolás alá illene csoportosítani.
Esztétika: A Dream könyvekre jellemző megjelenés most sem marad el. A regény visszahajtott füllel rendelkezik, amely alatt elöl és hátul is, egységesen, egy, a borítóhoz illeszkedő kép található. A külső megjelenés hasonló a szerző korábbi regényéhez, így egymás mellett szép látványt nyújtanak.
Értékelés:
Kedvenc idézetek:
"– Nem akarom őt megjavítani. Csak szeretném érteni."
"Van valami mélységesen és alapvetően megnyugtató abban, ha valaki szembetalálkozik egy szörnyeteggel, és karcolás nélkül megússza.
Az igazi szörnyetegek azonban nem ilyenek. Mert azok nem engednek el."
Az igazi szörnyetegek azonban nem ilyenek. Mert azok nem engednek el."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése