Az életed a kezemben van
Tizenöt éves koromban egy puskagolyó megváltoztatta az életemet. Utána egy évtizeden keresztül próbáltam kiszakadni széteső múltamból, erős fallal vettem körül magamat, hogy elbújhassak az élet által rám zúdított sok szörnyűség elől.
Végül, amikor megszereztem a világ összes kincsét, váratlanul újabb próba elé állított az élet. Egy napon egy hangosan síró, magára hagyott újszülöttet találtam a küszöbömön. Soha nem akartam apává válni. Sosem akartam továbbadni az ereimben áramló mocskot. A kislány azonban ott volt, rózsaszín arcával, vörös hajával, és tudtam, hogy az enyém. Bármennyire hihetetlen is, de a gyermek boldoggá tett. Nem fuldokolhattam tovább a múlt posványában, hisz én vagyok az egyetlen, aki megvédheti a lányom jövőjét. Ezért készen álltam a küzdelemre, amikor négy évvel később az anyja visszatért. Bárcsak valahogy elkerülhettem volna, hogy a harcunk során beleszeressek abba a nőbe!
Hazudnék, ha azt mondanám, sosem vágyom egy sorozat folytatására, hiszen én is könyvmoly vagyok, ha valami megragadja a figyelmem, nyilván többet szeretnék belőle kapni. Ha pedig a rendelkezésemre is áll, akkor pedig miért is ne emelném a dózist? Sokszor mégsem teszem, mert azzal felborulna a saját tervem, ami alapján haladni szeretnék. Ám vannak olyan könyvek, s általában ezek a semmiből jönnek és mindent visznek, amik esetén nemhogy mindent borítok, hanem önként és dalolva dobom el a feladataimat is, annyira égő vágyat érzek a folytatás iránt. Ott nincs kecmec, haladni kell. Pontosan így jártam Aly Martinez Megbánás sorozata első részének a végén is. A szerző nem zárta le ponttal a sztorit, ó, de még egy vesszőt se rakott, szimplán a tetőpont kellős közepén, mindenféle jóindulat nélkül volt képes azt mondani, hogy folytatás következik. Egy atombombát robbantott fel a lapokon, de arra sem vette a fáradtságot, hogy odapillantson, milyen kárt okozott. Semmi. Egy teljes napig pörögtem azon, hogy most akkor mi is van? Merre haladunk? Eredetileg eszemben sem volt a folytatás után nyúlni azonnal, hiszen még ezernyi dolog várt rám, de éppen addig bírtam, míg este leraktam aludni a gyereket és már be is kuckóztam az ágyba A szerelmünk gyümölcsét szorongatva. Azonnali válaszokra volt szükségem, nincs kecmec.
Szerencsére a szerző is érezte, hogy mennyire galád tett volt ez a részéről, így pontosan ott folytatja, ahol abbahagyta. Pár oldal elég volt ahhoz, hogy a főbb kérdéseket megválaszolja. Utána tartottam is egy szusszanásnyi szünetet, hogy rendszerezzem magamban a tényeket és azon érzéseket, amelyeket kiváltott belőlem. Innentől kezdve pedig egyenes szál vezetett a hullámok elüléséig; tehát a sorozat második része arról szól, hogy az elhallgatott titkok a felfedését az egyes szereplők hogyan viselik, s milyen kihatással vannak ezek az életükre és a kapcsolataikra. Igazából nem számítottam másra, hiszen az első regény bőven megadta azt az érzelmi ciklont, amit ez a történet maximálisan elbír, ám úgy éreztem, hogy túl gyorsan derülnek ki a dolgok. Örültem, hogy a szerző azonnal lerántja a leplet a valóságról, de mégis, valahogy ez annyira kézenfekvő volt így. Korábban olyan szépen húzta az orrunk előtt a mézesmadzagot, hogy nem tudtam most ezzel a hirtelenséggel összeegyeztetni. A kételyeimet tovább fokozta, hogy megváltozott az írói magatartás is. A szövegezés már kevésbé tükrözi azt a kifinomultságot, mint korábban. A felhasznált szavak az egyszerűségük dacára már nem elég kifejezőek, csupán leíró jelleműek, enyhe drámai túlzással. Valójában a regény második felében éreztem azt, hogy igen, ez a könyv valóban az Álomgyár kiadó palettájára illik. Gyanakodtam arra is, hogy talán a fordító személyének változása okozta ezt, ám nem lett igazam, mindkét rész Varga Csaba keze alatt született újjá, így el kell fogadnom, hogy valószínűleg tényleg a szerző hozzáállása fordult egy pár foknyit. Továbbá többször tartalmazott tömör, pár mondatnyi előzményleírást, ami ebben a formában teljesen felesleges volt. Az író ugyanazokkal a szóösszetételekkel megismételte azt, hogy az első részben egy-egy jelenet alatt mit gondoltak vagy éppen éreztek a karakterek. Természetesen ez jó alapozás volt a mostani résznek, ám úgy gondolom, hogy semmi keresnivalója nem volt a második kötetben. Már-már A szerelmünk gyümölcse különállóan is olvashatónak tekinthető, mivel minden fontos információt tartalmaz, ami a korábbiakban fontos volt. Egy sorozat esetén ez viszont szerintem nem célravezető írói hozzáállás.
Bár most úgy tűnhet, mélyen csalódtam a regényben, el kell mondanom, hogy ez nem igaz. Természetesen ezek az apró dolgok megkarcolták az élményt, de nem rontották el teljesen azt. Ugyanolyan élvezettel olvastam ezt a könyvet is, mint az előzőt, csupán a kiváltott hatás nem ért el olyan magas hőfokot. Caven és Willow is közel került hozzám, így minden egyes pillanatban szerettem volna velük lenni és segíteni a boldogságuk elérésében, legyen az együtt vagy külön. Egyszerűen imádom őket, Rosie-Nózit pedig végképp. Az érzelmi rész is megvolt, nem egy jelenetnél éreztem, hogy gombóc nő a torkomba a meghatottságtól vagy éppen húzódik mosolyra a szám a helyzet komikumától. S ha ez nem elég, akkor a szerző a végső lezárásban egy újabb izgalmas fordulatot tartogat az olvasók számára. Ez végképp érdekes volt, mert annyira éreztem, tudtam, hogy kell még valaminek lennie. Pont úgy, mint ahogy Caven is egyszerűen tudta, hogy valami összeköti Willow-val, de nem tudott rájönni, hogy mi, míg fény nem derült a titkokra; így mikor lehullt a lepel, egy igazi AHA-érzésben volt részem.
Ez a sok új élmény után nincs kétségem afelől, hogy a szerző további könyveit is sorra fogom venni.
Szereplők: A karakterek végre önmaguk lehetnek, így még inkább közelebb kerülnek az olvasóhoz. Bepillantást nyerhetünk a felszín alá, s már nem csak a céljaikat látjuk, hanem azt is, hogy mennyire mélyen gyökerezik bennük a sok évvel ezelőtti tragédia által keletkezett métely. A sebezhetőségük nem vesz el a szimpátiából, inkább megerősíti.
Történet: Ez a regény már nem ad akkora érzelmi sokkot, mint az első rész. A titkok nagy részét már tudjuk vagy legalábbis sejthetjük, így ezek felbukkanása inkább egy új listaelem kipipálásának élvezeti értékével egyenlő; de azért fordulatban és meglepetésben itt sincs hiány.
Nyelvezet: Meglepődve tapasztaltam, hogy az előző részhez képest ez konyhanyelven íródott. A tartalommal semmi gond, a szóhasználat szintén hétköznapi, de hiányoznak azok a kapcsolatok és valódi kifejezések, amelyek az előző kifinomultságát biztosították.
Besorolás: Kortárs világirodalom, romantikus zsáner. Ebben a részben már kicsivel több erotika van.
Esztétika: Még mindig azt mondom, hogy a történet megcsúfolása a cím és a borító egyaránt. Teljesen el lett rontva. Az eredeti kép sem volt visszafogott, de ezzel a magenta árnyalattal a minőség és a mélység helyett csupán azt érték el, hogy ránézésre egy olcsó ponyvának tűnjön, amiért az ember szíve szerint pénzt se nagyon akarna kiadni. Nem hiába olvastam én is a könyvtárból.
Értékelés:
Kedvenc idézetek:
"Vannak események, ezek következményekkel járnak, és működik a kiszámíthatatlan véletlen is. Néha azonban, miután elcsitult a fájdalom és a szenvedés, képesek lehetünk felfedezni a szépséget a következmények között."
"Részben azért jöttünk ki mi ketten ilyen jól, mert nekem hiányzott egy kerekem, Iannek viszont eggyel több volt."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése