Julian Jessop, a hetvenes éveiben járó, különc művész úgy hiszi, hogy a legtöbb ember nem igazán őszinte sem egymással, sem önmagával. Az idős férfi azonban belefáradt már, hogy mások elől rejtegesse a mélységes magányt, amit érez. Így hát egy napon úgy határoz, hogy leírja az igazságot a saját életéről egy egyszerű, zöld jegyzetfüzetbe, és ott hagyja azt egy kávézóban. Arra azonban nem számít, hogy a kávézó tulajdonosa, Monica megkeresi őt, miután megtalálta a füzetet. Vagy hogy a nő is papírra veti a maga történetét, majd a szemközti borbárban hagyja a füzetet.
A zöld jegyzetfüzet hamarosan megtelik újabb és újabb szereplők vallomásaival – akiknek szép lassan a sorsa is egymásba fonódik, örökre megváltoztatva az életüket.
Egy régi álmom teljesült, mikor az Őszinte szavak a polcomra került. Mondhatni a kívánságlistám törzsvendége volt ez a regény, de végül csak elfoglalta az új pozícióját. A beszerzéstől számítva már nem is várakoztattam sokáig, hamar magamhoz ragadtam és elkezdtem forgatni, amennyire időm engedte. Örülök, hogy majdnem egy hétig velem volt ez a könyv, mert olyan kedves volt a lelkemnek. Tényleg, körülbelül a háromnegyedéig mindig ez volt az első gondolatom róla, mikor valaki megkérdezte – vagy épp nem, de önként meséltem -, hogy milyennek találom eddig.
A regény fő mozgatórugója a „mellékszerepbe” kényszerített kis füzetecske. Hiszen ez csak felbukkan valahol, majd hatalmas vihart kavarva maga körül lecsap, hogy aztán új vizekre evezve újfent kivonuljon a figyelem középpontjából. Julian, a korábban festőként tevékenykedő idős ember alkotta meg az Őszinte szavak könyvét. Egyfajta terápiaként írta ki magából az élete történetét pár oldalban felskiccelve. Nem szépítette, nem mentegette magát, a maga nyers módján adta át a gondolatait a következő félnek, az ismeretlennek. Nem voltak vele nagyratörő tervei, s mégis, egy maréknyi ember életét változtatta meg – köztük a sajátját is. Ha az ember őszinte magával és a környezetével, fel meri vállalni a saját hiányosságait és valódi érzéseit, akkor igaz, hogy sebezhetővé válik, de megfelelő közegben hatalmas erőt generálhat vele. Julian-nek egyfajta tudat alatti segélykérése volt ez, amit Monica hallott meg és nem volt rest a saját keretein belül cselekedni; s így tovább a többi karakteren keresztül.
A hat szereplő nem is lehetne ennél különbözőbb. Mindannyian más közegben mozognak. A gondolataik és az életük közel sem fedik egymást, s csak ez a kis füzet jelenik meg, mint összekötő kapocs, mégis olyan kapcsolatok születnek általa, amelyek sorsfordító hatást gyakorolnak az egyénekre – még akkor is, ha nem tartanak örökké. Mindannyian egy tipikus sémát jelenítenek meg a társadalmi rétegekből: itt van a magányos öregember, akinek nincs már senkije, a boldogtalan nő, aki a szőke hercegre ácsingózik, a függő, akinek szüksége van egy jó nagy fenékberúgásra ahhoz, hogy felülértékelje önmagát, a fiatal sármos srác, akinek látszólag semmi gondja nincs az égvilágon, a megfáradt anya, aki igyekszik megfelelni az elvárásoknak és a kíváncsi szomszéd, aki igazából tiszta lélek, ott segít, ahol csak tud. De nem lehet őket ennyivel jellemezni, hiszen hiába élik most a szinte klisés karakterek életét, a múltjuk és a jövőjük meghatározza őket. Sokkal több minden rejlik bennük, mint az először gondolnánk. Leginkább Alice-szel tudtam szimpatizálni; talán ez a jelenlegi élethelyzetemben nem meglepő. Azok a gondolatok, amelyeket a szerző fogalmazott meg az anyaságról, a hétköznapok mókuskereke kontra a világ és a társadalom irányába mutatott képpel szemben, nagyon találó.
Az alapötlet különlegességét leszámítva azért maga a történet sem az a tipikus, ugyanis kevés könyvben jelenik meg a valódi közösségépítésre való hajlam. Azzal, hogy Monica elkezd Julian irányába nyitni, egy új dimenziót nyit meg, ahol a legkülönbfélébb emberek is jól megvannak egymás társaságában, élethelyzettől, érdeklődési körtől és kortól függetlenül. Természetesen a kapcsolatokban különböző hullámvölgyek felütik a fejüket, s ezek rendezése nem mindig alakul optimálisan, de ez talán segíti, hogy a történet egy kicsit életszagú maradjon. Minden esetre nem kell véresen komolyan venni, inkább egy minőségi kikapcsolódásként kell rá tekinteni, s a mondandót leszűrve csak élvezni az élményt, amit nyújtani tud.
A történet legvége – ahogy sok más olvasóban -, bennem is kétes érzéseket keltett. Az olvasás pillanatában megkeserítette kissé a szájízemet, ám később, jobban átgondolva megértem, hogy a szerző miért emellett a verzió mellett döntött. Én úgy gondolom, hogy ezzel adta meg a méltó lezárás lehetőségét, az élet kiteljesedését és a valóban fontos dolgok számbavételét. Egy kicsit el is érzékenyültem tőle. Ettől a történettől pont azt kaptam, amire számítottam – még ha nem is pont abban a formában, mint ahogy gondoltam.
Szereplők: A könyvben felsorakoztatott szereplők mind egy-egy tipikus kategóriát jelenítenek meg. Az alapvető tulajdonságaik idővel formálódnak, s felül értékelődik az események megvilágításában.
Történet: Egy kis füzet összeköti pár ismeretlen sorsát, majd újabb vizekre evez. A karakterek hétköznapiak, átlagos gondolkodással és tettekkel, így maga a történet is általánosnak mondható alapjaiban véve. A különlegességét a sorsfonalak által generált csomók biztosítják.
Nyelvezet: Egyszerű, hétköznapi nyelvhasználat jellemzi. Felesleges leírásoktól mentes, de lelki kivetülésekben gazdag.
Besorolás: Kortárs világirodalom, szépirodalom.
Esztétika: A borító a maga egyszerűségében és színhasználatában kellemes, otthonos érzést biztosít, amely tökéletesen megalapozza a könyv hangulatát.
Értékelés:
Kedvenc idézetek:
"El sem merem képzelni, hogy csúcspontok nélkül éljem le a hátralévő életemet."
" – Miért kell, hogy mindennek értelme legyen? Miért kell, hogy minden egy nagyobb terv része legyen? Néha jobb hagyni a dolgokat maguktól alakulni, mintha vadvirágok lennének."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése