„– Na, Cortez is megtalálta a sulit. Éppen ideje volt, nem fogom életem végéig tartogatni a jegyzeteket – sóhajtotta tettetett unalommal az arcán, és becsapta a szekrényajtaját.
Elfordítottam a fejem, hogy odanézzek, és akkor… És akkor történt, hogy először megláttam Antai-Kelemen Ádámot, Cortezt. Abban a pillanatban, ahogy megláttam, görcsbe rándult a gyomrom, és úgy éreztem, muszáj lehajtanom a fejem, és úgy tenni, mintha csinálnék valamit, máskülönben elárulom magam. Deszkás cipőt, farmert, és bő fazonú fehér pólót viselt, fél vállán hanyagul lógott a hátizsákja, másik kezében a gördeszkáját tartotta. Összevissza meredező haja csak látszólag állt szerteszét, egyébként gondosan megcsinálta, és pont úgy nézett ki, ahogy kell, és ahogy jól áll neki. A folyosó végén Ricsivel beszélgetett, aztán szép lassan minden osztálytársunk köré gyűlt, és hallgatták. Zavartan turkáltam a szekrényemben, csak néha néztem fel egy-egy pillanatra.
– Nézd, megjött Cortez! – jelentette be Virág.
Mintha magamtól nem vettem volna észre."
Ahogy az élet minden területén, úgy az olvasással kapcsolatban is vannak elveim, amikhez foggal-körömmel ragaszkodom. Ilyen volt az is, hogy Leiner Laura könyvei a közelembe se jöhetnek. Egy kicsit sem mozgattak meg, sőt, ismeretlenül is, enyhe taszítást váltottak ki belőlem. Ehhez biztosan hozzátett az is, hogy évek óta folyton ott van az orrom előtt mindenféle platformon és egyszerűen besokalltam már a látványtól is. Szerintem mindenkinek van legalább egy ilyen könyv vagy szerző az életében. Aztán a nagy tiltakozások közepette egy nagyon kedves barátnőmmel alkut kötöttem: ha ő elolvas egy általam megjelölt történetet, amit sosem vett volna kézbe, akkor én is sorra kerítem a Szent Johanna Gimi sorozat első részét, a Kezdetet. Így végül a következő könyvtár túrámon haza is hoztam magammal egy, már mások által agyonforgatott példányát.
Szóval elkezdtem olvasni Reni naplóját, aki történetesen egy 14 éves lány. Most költöztek új otthonukba, hogy közelebb legyen az új iskolához, ahol napokon belül megkezdi a kilencedik osztályt. Már az első napok leírása alapján megállapítható, hogy a főszereplő az abszolút hétköznapi tinédzsert testesíti meg. Később kiderül, hogy a jó tanulók táborát erősíti, az a típus, aki nem keresi a bajt, de igazán az se talál rá. Nem emelkedik ki a tömegből, nem tartozik a népszerű diákok közé, de kedves és segítőkész, ezért mindenkinek van hozzá egy-egy jó szava. Számomra ez egy szimpatikus karakterfelépítésnek bizonyult, mert már kicsit soknak éreztem a „faluszépe” főszereplőket, akik az ilyen típusú olvasmányaimba megjelentek. Reni természetesen könyvmoly, így a történetben jelentős szerepet kap az olvasás. Örültem neki, hogy ennyire irodalmi mű felsorolásra került az iskolában vett tananyagon kívül is, ám bevallom, roppant mód idegesített, hogy egy teljesen átlagos lány egy teljesen átlagos sztoriban főként szépirodalmat olvas. Miért nem lehetett a kezébe pont olyan köteteket adni, mint aminek ő is a részese? Miért kell mindig Jane Austennel és Charles Dickensszel jönni, miközben a felsorakoztatott zenék között nem egy kevésbé közismert, de az adott szituációba tökéletesen illeszkedő került feltüntetésre? Itt szerintem nagyobb egyensúlyra kellett volna törekedni. Félreértés ne essék, nem a klasszikus irodalom ellen vagyok, hanem örülnék, ha végre a realitás talaján maradnánk. Elvégre nem hiszem, hogy minden 14 éven felüli lány csak ezekért lehet oda. Nem lesz attól kevesebb, ha szereti mondjuk Louis Sachart is.
A helyszín viszont megérdemel egy-két szót. A megalkotott magániskola alapjaiban véve semmiben nem különbözik egy normál oktatási intézménytől. Ugyanolyan szabályok korlátozzák a diákok jogait, mint máshol és a tananyag is a mindenki által megszokott rendszer szerint kerül leadásra. A tanárok sem igazán különlegesek, leszámítva egy-kettőt, akik viszont nem kaptak nagy szerepet. A különlegességét leginkább az az összetartó erő szolgáltatja, amivel a diákokat egy csapattá kovácsolja, osztályoktól függetlenül. Az életre hívott szakkörök működőképessége sokat jelent. A magániskola legnagyobb ereje a valahova tartozásban teljesedik ki. Talán pont ezért is volt furcsa a számomra, hogy ennyi rossz tanuló jár oda. Értem, hogy a szerző átlagos tiniket akart megjeleníteni, akiknek különböző erősségeik vannak, de szerintem túl szélsőséges lett, hogy ennyi bukásra vagy éppen átbukdácsolásra ítélt tantárgy van az életükben. Azt hinném, hogy egy magániskola már csak a saját nívója miatt sem elnéző a teljesítményeket illetően.
A történet lényegében az iskolai életről szól, az első félév mindennapjait jeleníti meg Reni narrációjában. Minden nap szépen leírja az említésre méltó aktuális eseményeket. Ez dögunalom? Ha csak a puszta tényeket néznénk, igen, az lenne, hisz óra órát követ, vacsora pedig vacsorát. Ugyanazon események ismétlődnek más megfogalmazásban. De ki ne elevenítené fel a régi emlékeit, mikor vállrándítva ment a kedvenc órájára, vagy kapott gyomorgörcsöt a mumus tanártól, valamint lapult az asztalhoz, mintha ott se lenne, csak ne őt hívják ki felelni. A „Volt házi?” szállóige volt! Szóval egyáltalán nem unalmas és Reni narrációja is tökéletesen megállja a helyét. A helyzetekre adott reakció tényleg megfelel a kamaszos elvárásoknak. Ennek a könyvnek pedig ez az erőssége, hogy tényleg az egész könyv olyan, mintha az olvasó lenne a főszerepben. Nem mondom, volt, ami irritált, például a kis semmiségeken való ömlengések, de pont ugyanilyen voltam én is. Ez az időszak a tapasztalatszerzésről szól. S igen, ilyenkor még tényleg ennyire sokat számít egy pillantás vagy épp egy mosoly a kiszemelt személy részéről. Külön öröm volt a részemről, hogy még az általunk oly közkedvelt msn is megjelent benne. Ugyanakkor végtelen szomorúsággal tölt el, hogy a mostani generációk számára ez már semmit nem mond, pedig mekkora királyság volt már, főleg az ablakrezgetési funkció!
Szóval, ha nem felnőttként került volna a kezembe először, szinte biztos, hogy magam is hatalmas rajongója lennék, mert úgy érezném, hogy végre valaki megérti, mi az a kibogozhatatlan valami, ami bennem zajlik. Pedig történetről igazán nem is beszélhetünk. Az események sodródnak, az elkövetett csínyek fel-felkavarják az állóvizet, s remek szórakoztatást kínál, de valójában semmi nem történik benne, ami a valóságban nem esne meg, így nincsen a könyvnek íve, nem rendelkezik tetőponttal vagy épp csattanóval. Talán emiatt érzem azt, hogy folytatnom kellene a sorozatot. Nem kerültek annyira közel hozzám a karakterek, de a fél tanévnyi esemény hatására azért úgy érzem, belesodródtak az életembe, aranyosak a maguk módján, s csak érdekel már emiatt is, legalább egy kicsit, hogy mégis merre megy az útjuk tovább. Hiszen a félév zárás nem pont, csupán pontosvessző.
Szereplők: A 9/b osztály kislétszámú, mindössze 12 főt számlál. Eleinte ezt a magániskola számlájára írtam, ám később úgy éreztem, hogy ez volt a maximális, amit még a szerző nagyjából tudott kezelni. Minden szereplőjéhez egyedi, körülbelül két szóban megadható személyiséget társított, így valós karakterkidolgozásról vajmi keveset beszélhetünk, jellemfejlődést nyomokban tartalmazhat csak csupán. Ez valószínűleg a későbbiekben fog változni, ahogy egyre inkább haladnak az érettségi irányába.
Történet: Szó szerint az unalmas mindennapok. Reggeli rutin után iskola, majd otthoni tevékenységet követő vacsora és alvás ismétlődik megállás nélkül. A történetnek nincs íve, konstans értéket képviselve mozog előre, a félév vége felé. Ennek ellenére szórakoztató, a célközönség számára tökéletes olvasmány.
Nyelvezet: Hétköznapi szóhasználat jellemzi, az én korosztályom kamaszéveiben használt szlenggel megtűzdelve.
Besorolás: Ifjúsági irodalom.
Esztétika: Az én kezembe egy első kiadású könyv került, amely kissé tömörre sikerült. Ez látszik abból is, hogy a későbbi újrakiadások jóval nagyobb oldalszámmal rendelkeznek. Az apró betűkhöz és a tömött sorokhoz viszont nagyon hamar hozzá lehet szokni, nem tartozik a még kellemetlenül, de olvasható kategóriába.
Értékelés:
Kedvenc idézetek:
"– A barátok nem azért vannak, hogy szépítsék a dolgokat és felvidítsanak? – kérdeztem sértődötten, jelezve, hogy egyáltalán nem tetszik, amit hallok.
– Nem. A barátok azért vannak, hogy észhez térítsenek, ha hibázni készülsz – tárta szét a karját, majd folytatta az olvasást."
– Nem. A barátok azért vannak, hogy észhez térítsenek, ha hibázni készülsz – tárta szét a karját, majd folytatta az olvasást."
" – Felmayer, mégis hogy gondoltad, hogy a helyesírásjegyet egy wordbe begépelt és ezáltal ki is javított, kinyomtatott dolgozaton értékelni fogom?
– Kézzel kellett volna írni? – döbbent le Dávid. Na erre mindenkiből kitört a röhögés.
– Esetleg – bólintott a tanár.
– De hát ez a 21. század! – tárta szét a karját Dávid.
– Valóban. Ez pedig egy 21. századi egyes!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése