Porter Reese egyedül neveli két gyermekét. Mindent megtesz értük, számára az a legfontosabb, hogy boldogok és egészségesek legyenek. Csakhogy a kisfiáról egy nap kiderül, hogy súlyos beteg, szívátültetésre van szüksége. Porter megkeresi a legjobb szívspecialistát, Charlotte Mills doktornőt, ő azonban nem vállalja gyermekek kezelését…
Charlotte Mills évekkel ezelőtt elvesztette a kisbabáját, és azóta is képtelen túllépni a veszteségén. Életének minden percét a gyógyításnak szenteli, sokkal több időt tölt a kórházban, mint az otthonában. Szíve szerint haza sem járna, hogy ne kelljen egyedül maradnia a gondolataival, ne kelljen szembesülnie múltbéli fájdalmával. Soha nem kezel gyermekeket… Porter Reese harca azonban megérinti…
Aly Martinez USA Today bestsellerszerző legújabb sorozatában olyan mély és megindító történettel találkozhatunk, mely elvezet a pokol legmélyebb bugyraiba, hogy aztán az egekig emeljen.
Aly Martinez a tavalyi év egyik legnagyobb felfedezettje a számomra. A magyar borítók miatt sosem hittem volna, hogy bárminemű kapcsolatom lesz a szerzővel, de egy ajánlás megrengette ezt a hitemet, adtam neki egy esélyt és azóta is azon duológia hatása alatt vagyok. Ennek következtében teljes magabiztossággal ragadtam magamhoz egy másik sorozatot is a szerzőtől, hogy újra átéljem azt az érzelmi cunamit, amit rám zúdított. Hát, innen lehet igazán nagyot koppanni.
A kiszemelt a Megtörve című, kétrészes sorozat lett, így a további ismerkedést A legsötétebb hajnal című regénnyel folytattam. A szerző ismét egy nagyon erős kezdőjelenetet alkotott meg, amely már megérinti az olvasó lelkét. Charlotte Mills minden anya rémálmát élte át, mikor a féléves gyermekét elszakították tőle. Bár azóta eltelt tíz év, sosem tudott annak a napnak a sötétségéből kilépni. Akinek nincs ezzel kapcsolatban személyes tapasztalata, az igazán fel sem tudja fogni, mekkora fájdalom lehet ezzel a tragédiával együtt élni. Lehet ilyenkor puffogtatni a megszokott közhelyes válaszreakciókat, de ezek sosem segítenek az elszenvedő felen. Charlotte ezek után gyökeresen megváltozott. A maga sajátos módján próbált megküzdeni az érzéseivel, amely hatására mélyen magában eltemetett mindent, ami valaha is jellemezte és többet nem volt hajlandó gyerekekkel foglalkozni. Tettet, álarc mögé bújik, tagad. Ebből a katatón állapotból úgy néz ki, egyedül Porter tudja kizökkenteni, aki egyedi módon próbál közelíteni Charlotte irányába. A férfi is nagy sebeket szerzett a múltban, ezt nem is takargatja, ám két gyermeke miatt nem adhatja annyira fel önmagát, mint a nő, viszont az általa megidézett sötétség hasonlatos a másikéhoz, így a saját fájdalmuk rabjaként képesek együtt lélegezni. A könyv a közöttük kialakuló kapcsolatról szól elsősorban, hogy miként tud két elveszett lélek kiutat találni a legmélyebb fekete lyukból.
Egy lélekemelő olvasmány lehetett volna ez a regény, ha nem ennyire egyértelmű a cselekmény. A fülszövegben sajnos rögvest az arcunkba van tolva egy olyan kulcsszó, ami miatt már a második fejezet elején meg lehet mondani a teljes sztori kimenetelét. Ha emlékeim nem csalnak, ez az információ amúgy a regény vége felé kerül csak terítékre, így, ha kevésbé kombinál az agyunk, valóban tud megfelelő csattanóként működni. Ez így nem a könyv hibája vagy a szerző baklövése, hanem a kiadó hozzáállása. Sajnos azt kell mondjam, hogy rossz kezekbe került a fordítás tekintetében is. Az első sorozat, amit Aly Martineztől olvastam, Varga Csaba által lett a magyar olvasók számára elhozva. Ő képes volt a szerző stílusát megfelelő módon felvenni, így egy érzelemgazdag regényt adott a számunkra. Ezzel képtelen felvenni a versenyt Goitein Zsófia, pedig a szerző legtöbb regényén ő dolgozott. Konyhanyelven fordít, tele hibával és magyartalan kifejezésekkel; valahogy úgy, ahogy anno én is középiskolás koromban, mikor ötödikben felvettem az angolt. Természetesen ez nem csak a fordító sara, hiszen legalább egy korrektoron és egy szerkesztőn átment, mielőtt a nyomdába dobták volna az anyagot. Minden esetre képesek voltak ezzel az olvasási élményt sutba vágni. Olyan minőségbeli romlást tapasztaltam a Megbánás sorozathoz képest, hogy arra nincsenek megfelelő szavaim.
Nagyon nehéz mindettől elvonatkoztatni és objektív módon a szerző munkájára fókuszálni. Ha erre képesek vagyunk, akkor viszont egy lassú folyású, de igazán érzékletes regényt kapunk. Számomra a legkülönlegesebb a sötétséghez és a fényhez való viszonyuk volt, hogy mennyire képesek voltak ezt személyre szabni és metaforikus tartalmát tekintve átültetni a saját életükbe. A szerző ezzel egy olyan kapaszkodót alkotott meg a karakterei számára, amely tényleg képes segítséget nyújtani. Nem egy elszállt gondolat, amire azt mondjuk, hogy ez csak a fikciókban létezik. Egyszerű, de hatásos. A regény tetőpontján pedig végképp.
Szóval, ha csak és kizárólag azt nézem, mit szeretett volna átadni a szerző, akkor újfent szapora szívveréssel járó endorfin lökettel tettem volna le ezt a könyvet. Ugyanakkor a felsorolt dolgok mellett nem tudok és nem is lehet csak úgy elmenni, hiszen egy könyv, amit az ember a kezébe vesz, nem csak arról szól, hogy az író fejében hogyan állt össze a kép, hanem a további szereplők is lényegesen hozzáadnak az élményhez, mint a kiadó és a regényen dolgozó munkatársaik.
Szereplők: A karakterek megformálása optimális. Porter a túlzott magabiztosságával nem mindenki számára lesz megnyerő (nekem se lett kedvencem), de szimpátia nélkül sem rombolja a sztorit a jelenléte. Charlotte kemény dió, erős, de borzasztóan összetört nő, aki a gyászfeldolgozási szakasz közepén megakadt. A szerző kellő magabiztossággal és tapintattal mutatta be őket, így a hitelességük megingathatatlan maradt.
Történet: A kezdeti katarzist a hűvös fásultság érzete váltja fel, ami fokozatosan oldódik a sztori előrehaladtával. A tetőponton a szerző egy újabb érzelmi mélypontba taszítja az olvasót, ahonnan megtépázva emeli át egy érzelmekkel és kérdésekkel túlfűtött szituációba, amelybe el is vágja az eseménysort, hogy azt a folytatásban bontakoztassa igazán ki.
Nyelvezet: Minősíthetetlen.
Besorolás: Szórakoztató irodalom, romantikus zsáner.
Esztétika: A borítóterv sokkal jobb lett, mint a korábban olvasott sorozatnál. Bár ez is ponyva hatást generál, mégis mérföldekkel jobban illeszkedik a történethez.
Értékelés:
Kedvenc idézetek:
"Pablo Picasso azt mondta: „Az élet értelme, hogy megtaláld, milyen képességgel ajándékozott meg a sors. Az élet célja pedig, hogy másoknak is adj belőle.”"
" Aki azt mondja, szavakkal nem lehet ölni, téved. Mi több, hazudik. A szavak sokszor a legsúlyosabb fegyverek, és mindennél erősebb érzelmeket váltanak ki a földi halandóból."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése