Az Alkalomadtán feszültséggel teli családtörténet, ahol a generáció legfiatalabb tagjának kell szembenéznie a feldolgozatlanul hagyott múlt örökségével.
Légrádi Gergely új regénye a mindent felemésztő hallgatás története, egy magába forduló, csorbult családfa rajza, melynek ágai meghajlanak a generációs traumák és a kimondatlanul maradt szavak súlya alatt. A regény négy szólamban, a fiú, az apa, az anya és a nagyapa hangján szólal meg, ahol ki-ki a saját történetét meséli – míg észre nem vesszük, hogy mind ugyanarról beszélnek. Szereplői együtt- és egyet álmodnak, együtt-hallgatnak, együtt-olvasnak és nem utolsó sorban végérvényesen együtt kovászolódnak egy lezárt csatosüvegben.
Légrádi Gergely azon magyar szerzők közé sorolható, akinek a hangja kiemelkedik a tömegből. Ritkán szól, akkor sem hangosan, szavai megfontoltak, de nem mesterkéltek, s a gondolatai olyanok, amelyeket a legtöbb ember nem akar hallani, mert úgy könnyebb. Nyers, őszinte, tényszerű, kellően érzékeny. Alázatos. Ezek mind egyszerre jellemzik. Legújabb regényében, az Alkalomadtánban most a csend témakörét járja körbe, miként hat a családra, az egyénre, ha felesleges zaj és életszükségletet kielégítő beszéd nélkül kell a mindennapokban helytállnia, felnőnie, élnie. Egy generációs problémára hívja fel a figyelmet, amely nem is olyan egyedi eset, mint ahogy azt elsőre feltételezné az olvasó.
A történet először a fiú hangján szólal meg, Andrásén, aki a jelenben már felnőtt, önálló életet folytató egyed, egyedül, társ nélkül, a saját monotonitása rabja, amely a neveltetése és a családi háttere - pontosabban annak hiánya – az okozója. Hiába van egy lakása, ahol él, munkája, ami kiszolgálja a hétköznapok egyharmadnyi idejét, hiába volt többféle próbálkozása a kapcsolatépítésre, valójában örökös magányra van ítélve önmaga és a homályba vesző múltja által. Ha a talajvesztett kifejezés humán formát öltene, akkor ő tudná leginkább megtestesíteni. Az első kérdés, ami ilyenkor felmerül, hogy kinek a felelőssége az, hogy így alakult? Andrásé? A szüleié? Esetleg mélyebben gyökerezik a probléma? Az adott helyzet áldozata vagy önnön gyengeségének kovácsa? Önállóan lehet-e változtatni ezen, megálljt lehet-e parancsolni a csendnek, vagy túlmutat egy ember akaratán? Elegendő-e a tudatos felismerés, vagy szükséges a családi közbenjárás? A kérdés kérdéseket szül, soha véget nem érő ciklust hozva létre, melyek belülről feszítik az egyén mellkasát és elméjét. A zubogó gondolatok őrjöngésének útjában pedig betonfalként ott áll a csend, ki nem mondott szavak némasága, az eltitkolt múlt, amely olybá tűnik, sosem létezett; márpedig akkor válaszok sincsenek.
Légrádi Gergely a témát kellő érzékenységgel és alapossággal járta körül. A karakterek megformálása teljesen életszerű, hétköznapi, már-már tömegbe veszendőnek mondható, s pont ez az, amit megkövetel magának a helyzet. Első ránézésre András családja teljesen átlagosnak tűnik, pont az én generációm szüleinek alappilléreit vonultatja fel, a munkában dolgos, megfáradt, elvárások szerint határozott rendet tartó felnőttek összességét, akik a családi összhangra még oly másként tekintettek, mint ahogy szó esik mostanában róla. A mindennapok malmában evezve a monotonitás kézenfogva jár az évek alatt begyakorolt koreográfiával, amitől eltérni csak kivételes esetben szükséges. Bennük is ugyanazok a vágyak és érzelmek dolgoztak, a szeretet és odaadás, ám ezek kifejezése már kevés családban megfigyelhető. Én egy roppant szerető, összetartó családban nőttem fel, így számomra a könyv által megjelenített oldal kevésbé kézzelfogható. Megértem, de kevésbé tudom átérezni. A történet előrehaladtával egyre több homályos ködfolt oszlik el, hogy alatta láthatóvá váljék az olvasó számára a rideg valóság; ezen összefüggésekből minél több került napvilágra, annál inkább éreztem, hogy messzebb sodródom a történettől, s ezzel arányosan kerülök közelebb András és az apja, majd végül a nagyapja gondolatainak, mozgatórugóinak megértéséhez.
A regényben egyfajta örökölt sors jelenik meg, amelyről nemcsak a generációk tehetnek, hanem az elszenvedett külső behatások is. Olyan erős elemi ösztönök jönnek létre, amelyek a soron következő nemzedékben már kódolva vannak, egyfajta felgyorsított evolúciós folyamatként. A helyzet tragikuma jól látható, a kiváltó okok, valamint a séma is, amelyet mindenki a saját ízére formálva – úgy gondolván, hogy felrúgva -, de valójában tökéletesen beleolvadva jeleníti meg. Megtörhetetlen, végérvényes, semmibe vesző. Ezt a hatást erősíti az elbeszélőmód is, amely hiába van a különböző karakterekre szabva, hangulatilag közel konstans állapotot mutat. Ahogy említettem, minél inkább felszínre kerül a családi probléma, annál inkább távolodtam el a regénytől. Eleinte még úgy éreztem, olyan irányt képvisel, amelyet sokan magukénak tudhatnak, így tágabb értelembe véve egy figyelemfelhívásként, felkiáltásként is helyt állhat Andrásék története, ám ahogy egyre inkább teret nyert a vallási gócpont, úgy vált a történet is közhelyessé. A mondandó erejében nem kételkedem, de a közvetített üzenet teljesen más végkicsengést kapott, s így a hatásfoka erősen csökkent.
Szereplők: Hétköznapi emberek, akik a saját keresztjük mellett a teljes családét a hátukon cipelik. A jó tulajdonságaikra kevésbé fókuszálnak, a semlegest is inkább negatívba fordítva tálalják. Van egy szállóige, miszerint bárhogy neveled is a gyereked, úgy is úgy fogja érezni, elrontottad. Úgy vélem, erre ez a regény tökéletes példa.
Történet: A regény központi eleme a családi múlt felfedése. A régóta nyitva álló kérdések és helyzetek nem kerülnek megoldásra, ellenben kellő háttértartalommal látja el a szerző, így végül egy komplex problémakör elevenedik meg az olvasó szeme előtt. Szinte hihetetlen, hogy ennyire kevés oldalon elfért, mégpedig érthetően, olvasmányosan és nem tömören.
Nyelvezet: Nagyon jól játszik a magyar szavakkal. A kifejezésmódot a karakterei szájízére formálta a szerző, így még ízesebbnek és hitelesebbnek hat. Markánsan használja a leíró részeket és a párbeszédeket, kevéssé keveri a kettőt. Könnyen olvasható, kellő gondolkodni valót biztosít, de nem terhel.
Besorolás: Kortárs szépirodalom
Esztétika: Kívül-belül esztétikus. A borítóterv nagyon jól hozza a regény hangulatvilágát, s külön öröm, hogy a történetben kifejtésre is kerül a miértje. A könyv jó méretekkel és kötéssel rendelkezik. Az igényességét növeli a védőborító, amely alatt is megtalálható a grafika, valamint a bevarrt könyvjelző.
Értékelés:
Kedvenc idézetek:
"Azon gondolkodtam a minap, hogy a családunk épp olyan, mint három uborka, némi lével egy csatos üvegbe zárva. Ott kovászolódunk. Amíg egyenként bele nem rohadunk a levünkbe."
" Isten tudja, hova vezetett volna, ha csak egyszer nekiállunk beszélni, vagy vitatkozni."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése