Ellie Mack egyszerűen tökéletes volt. Tizenöt éves, a legkisebb a három testvér közül. Szerették a szülei, a barátai, a tanárai, a pasijával álompárt alkottak. Már csak néhány nap volt hátra, hogy kezdődjön az idilli, vizsgák utáni nyári szünidő. Előtte állt az élet.
Amikor a föld nyelte el.
Tíz év telt el, Ellie édesanyjának, Laurel Macknek időközben tönkrement a házassága. Most egy kávézóban megismerkedik egy férfival, aki váratlanul vonzónak bizonyul. Laurel meglepetten érzi, hogy a flört kezd komolyra fordulni: máris ott tartanak, hogy a férfi, Floyd bemutatja a lányainak. És Laurel lélegzete elakad – mert Floyd legkisebb lánya szakasztott úgy néz ki, mint Ellie.
Hogyan lehetséges mindez? Egyáltalán hova tűnt Ellie? Laurelben újra feltolulnak a nagy nehezen szőnyeg alá söpört kérdések.
Régebben viszonylag sok krimit és pszicho-thrillert olvastam, ám az utóbbi években kicsit az érdeklődési köröm szélére szorult. Ez egy akaratlan folyamat része volt. Ahogy elkezdtem nyitni a szépirodalom és a kortárs világirodalom irányába, úgy szorultak ki a korábban kedvelt témakörök, mivel mindenre nem jutott idő. Ettől függetlenül, szívesen elmerülök ebben a zsánerben is újra és újra, ha a szemem elé kerül egy arra érdemes kötet. Lisa Jewell idén megjelent regénye, A föld nyelte el felkeltette az érdeklődésemet, így az idei nyaraláson őt vittem magammal kikapcsolódásként – két másik regénnyel együtt.
Ez egy tipikusan gyorsan olvasható könyv. Ezt nem csak a nagyobb betűméret és sorköz teszi lehetővé, hanem a szerző írásstílusa is. Ez már a kilencedik regény, ami magyarul is megjelent a szerző alkotásai közül, ám bevallom, nekem az első volt, amit kézbe vettem, így számomra újdonságként hatott a tömör fogalmazásmód, amit előnyben részesít. Szószátyársággal nem lehet meggyanúsítani, s bár a lapokon sok érzelem felvonul, mégis szenvtelennek hat – a szó nem negatív értelmében. Tehát egyedi hangja van, amin egy első látásra egyszerű, ám annál nagyobb fajsúllyal rendelkező történetet mesél el, s ahogy az olvasó előtt feltárulnak a részletek, úgy válik egyre szövevényesebbé. Hisz ahány szereplő van, annyi nézőpontnak kell megjelennie a lapokon.
A cselekmény egy fiatal lány eltűnésének tíz éves fordulópontja után zajlik. A középpontban elsősorban az édesanya, Laurel Mack áll, aki a veszteségén valójában sosem tudott túllépni, s ez az összes fenntartott kapcsolatát megmételyezi. Akkor érkezik az élete fordulóponthoz, mikor egy különös férfival elegyedik szóba, akivel a kezdeti döcögős flört hamar komolyabb kapcsolattá alakul, s így megismerszik annak gyermekeivel is, akik közül a kisebbik merően emlékezteti a saját, oly sok éve elvesztett lányára. Azt a fájdalmat, amit Laurelnek kellett átélnie, mikor Ellie eltűnt, egyetlen anyának sem szabadna átélnie. Bár a szerző passzív módon fogalmaz, még így is szinte elviselhetetlen a sorokból áradó kétségbeesés, pedig ez már csak gyenge visszhangja a múltbéli eseményeknek. A régi sebekbe újra só kerül, mikor az élete új fordulatot vesz, ám ez az út most már a titok felfedéséhez vezet, amit az olvasóval együtt deríthet ki. Valójában a cselekmény nagyon könnyen összerakható, mi történhetett Ellievel. A szerző kitárt karokkal tolja az olvasó arcába az információkat, amiket olyan könnyű összerakni, mint egy kisdarabszámos puzzlet. A körvonalakat teljes mértékben, első halvány sejtésre élesíti, ám a mögöttes tartalmat később szolgáltatja hozzá. Ennek köszönhetően nem éreztem semmit a történet felfedése kapcsán, nem szövögettem magamban a lehetséges irányvonalakat, még csak megelégedettséggel sem töltött el, ha egy-egy elméletem igazolásra lelt, hiszen valójában ezeket is a szerző adta a kezembe. Számomra ez sokat elvett az olvasási élményből, viszont valamennyi kompenzációt biztosított azon fejezetek jelenléte, amik a múltban játszódnak és Ellie nézőpontját mutatják meg. Ezek a kis közbeszúrások adják a legnagyobb érzelmi töltetet.
Bár tényleg nem mozgatott meg a cselekmény az egyértelműség miatt, a felszínre hozott érzelmek és gondolatmenetek annál inkább. A teljes közönyösség sem tudja elvenni a regényben bujkáló érzések fényét, amik a karakterekben lefutnak. Megrendítő volt szembesülni mind az anya, mind a lánya gondolataival, s hogy valójában milyen kicsi helyszínen folyt le a teljes tragédia. Borzasztó belegondolni, hogy hányadrészben nevezhető valósnak ez a könyv, mert bár Lisa Jewell műve nem igaz történeten alapul, mégis túl sok benne a realitás. Utóbbit csak a végső lezárás homályosítja el. Nem tudom elhinni, hogy bármelyik országban működőképes lenne ez a megoldás, amivel a szerző zárja sorait. Nem kívánok több szenvedést Poppynak, de nem olyan egyszerű az ő személyének kérdése, mint ahogy azt Laurel és Floyd lemeccseli. Mindezek után azt mondanám, hogy a regénynek megvan a jogos helye a piacon, az olvasóknak érdemes forgatni, de nem szabad tőle többet elvárni, mint egy egynapos, kissé megrendítő kikapcsolódás. Az ötlet jó, de a kivitelezés bizonyos szemszögekből nézve nem túl átgondolt.
Szereplők: A karakterek nem lesznek az olvasó kedvencei, nem hagynak benne mély nyomot sem. Kissé furcsák, sarkosak és abszolút nem emberszerűek, de mégis működik velük a regény.
Történet: A történet egyszerű, túlságosan adja magát, így elveszi az olvasótól a meglepetés és a megértés erejét. Nem túl bonyolult, ám kissé szövevényes, így azért kellő szórakoztatást nyújt bizonyos határokon belül.
Nyelvezet: Tömör, nyers, lényegre törő, erősen tárgyilagos, de pont ebben rejlik az ereje. A szerzőnek erős a kifejezőképessége, jól bánik a szavakkal, még ha nem is használ sokat belőlük.
Besorolás: Kortárs világirodalom; pszichothriller.
Esztétika: A borító nagyon szép, a tartalmat tekintve is kapcsolódó jelentéssel bír. A könyv keménytáblás kivitelben jelent meg, igényes kötés jellemzi, így könnyű fogni, olvasni.
Értékelés:
Kedvenc idézetek:
„– Az olyan ember, aki nem tud szeretni, de kétségbeesve vágyik arra, hogy szeressék, nagyon veszélyes.”
" – Tudtam, éreztem, hogy oka van, hogy még itt vagyok, mert te is itt vagy valahol. Tudtam, hogy itt vagy."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése